Hurutinfó: Jézus magyar volt!

2008. november 4., kedd

Jézus magyar volt!

9 megjegyzés:

Névtelen írta...: Hogy tud valaki összehordani ennyi emletes-baromságot? :-); 2008. november 4. 10:09
Névtelen írta...: Üdvözletem a hölgynek a szíriuszi Magyarok nevében...! Visszavesszük ősi földünk, a szíriuszt is!; 2008. november 4. 12:11
Névtelen írta...: Ezek szektás idióták, ha az igazi kereszténységet akarjátok megismerni, hát tessék:

Ez A keresztény:
www.angelfire.com/planet/civitasdei/
web.t-online.hu/kesz/jel/03_01/mitosz.html
monarchista.blogspot.com
www.depositum.hu; 2008. november 5. 1:26
Névtelen írta...: www.p-dox.hu

Köszi, én inkább micimackóban hiszek az aranyosabb, nincs kedvem a Katolikus Anyaszentszektához és a monarchistákhoz sem. :-); 2008. november 5. 2:02
Névtelen írta...: http://www.szabadgondolkodo.hu/; 2008. november 5. 2:05
Névtelen írta...: http://empiriamagazin.com/

Ja és a monarchistáknak:

Éljen a demokratikus és szekuláris állam! :-); 2008. november 5. 2:14
Névtelen írta...: Őszentsége
XIII. LEÓ PÁPA
„LIBERTAS PRÆSTANTISSIMUM”
kezdetű enciklikája
az emberi szabadságról

1888. június 20.

Tisztelendő testvéreinknek, a katolikus világ összes pátriárkáinak, prímásainak, érsekeinek és püs-pökeinek, akik az Apostoli Széknek kegyelmében és vele közösségben élnek.

Tisztelendő Testvérek! Üdvöt és apostoli áldást!

A szabadság a természet legkiválóbb java, amely az értelemmel vagy ésszel bíró lények ki-zárólagos tulajdonsága, az embernek azon méltóságot adja, hogy önmagának és cselekedeteinek ura legyen. De igen sok függ attól, hogy az ember mi módon él ezen méltóságával, mert ahogy a leg-főbb javak, úgy a legnagyobb bajok is a szabadság használatából erednek. Igaz ugyan, hogy az em-ber követheti az ész sugallatát, gyakorolhatja az erkölcsi jót és egyenesen törekedhetik végső célja felé. De más irányt is követhet, a javak csalékony képei után indulva a szükséges rendet megbont-hatja és önszántából saját vesztére törhet.
Az emberi nem megszabadítója, Jézus Krisztus, visszaállítván, sőt növelvén az ember erede-ti méltóságát, az ember akaratán is szerfölött segített és ezt egyrészt kegyelmének oltalmával, más-részt az égi örökkévaló boldogság hirdetésével a jóra irányította. Hasonló módon az Egyház is szer-zett és mindig is fog szerezni érdemeket a természet ezen kitűnő ajándéka körül, amennyiben fel-adatát, a Jézus Krisztus által számunkra szerzett javakat minden századon át megőrzi, teljesíti. – És mégis sokan vannak, akik azt vélik, hogy az Egyház az emberi szabadságnak ártalmára van. Ennek oka a szabadság ferde és elhamarkodott felfogásában rejlik, amennyiben vagy meghamisítják az alapfogalmát vagy mód nélkül kiterjesztik úgy, hogy olyanokra is vonatkoztatják, amelyekben az ember a dolgok helyes megítélése szerint szabad nem lehet.
Mi már más alkalommal, nevezetesen az Immortale Dei című körlevélben szóltunk az úgy-nevezett modern szabadságjogokról, azt, ami ezekben helyes, megkülönböztetve annak ellenkezőjé¬től, egyszersmind bebizonyítottuk, hogy ami jó azon szabadságjogokban foglaltatik, az oly régi, mint az igazság, és hogy az Egyház azt mindig szíves örömest szokta helyeselni és gyakorlatban elfogadni. Ami új jött hozzá, az csak szennyes részt képez, amelyet a zavaros idők és a túlságos újításvágy hoztak létre. De mivel sokan vannak, akik azon szabadságjogokat, még a bennük foglalt hibákat is beleértve, korunk legfőbb díszének és az állami szervezetek szükséges alapföltételeinek tekintik, annyira, hogy azt állítják, hogy nélkülük az államok helyes kormányzása nem is képzelhető el, azért úgy véljük, hogy – tekintettel a közjóra – ezen tárgyról külön is kell szólanunk.
Az erkölcsi szabadságról fogunk értekezni, amint az akár az egyes személyekre, akár az ál-lamokra vonatkozik. De jónak látjuk kezdetben egyet-mást röviden elmondani a természeti szabad-ságról, mert ez, bár az erkölcsitől teljesen különbözik, mégis azon forrás és kiindulópont, amelyből a szabadság minden neme következik. Ezt mindenkinek ítélete és az általános tudat, amely a termé-szetnek legkétségtelenebb szava, csak azokban ismeri el, akik értelemmel vagy ésszel bírnak, és világos, hogy az ok, amelynél fogva az embert igazán tettei urának tekinthetjük, éppen a természeti szabadságban van. És helyesen, mert amíg a többi élőlény csak érzékei által van vezetve és csak természetének ösztöne folytán keresi azt, ami neki jó, és kerüli azt, ami ártalmas, az ember életének minden tettében eszét bírja vezérül. Az ész pedig a földön létező minden jóról azt mondja, hogy az létezhetik, meg nem is, amiért is egyet sem kell ezek közül szükségképpen választani, és így az aka-ratnak szabadságára hagyja, hogy azt válassza, ami neki tetszik. – De az említett javak úgynevezett esetlegességéről az ember csak azért alkothat magának ítéletet, mert természeténél fogva egyszerű, szellemi és gondolkozásra képes lelke van, amely éppen azért, mert ilyen, nem az anyagi dolgoktól veszi eredetét s önmaga fenntartásában nem is függ ezektől, hanem minden segédeszköz mellőzésé-vel Istentől van alkotva és a testek közönséges állapotát messze túlszárnyalva saját élet- és cselek-vés-föltételekkel bír; innét van, hogy ítéletével belátva az igaz és jónak változatlan és szükséges föltételeit, az egyes javakat nem tartja szükségeseknek. Midőn tehát azt állítjuk, hogy az emberek lelke távol áll minden halandó összetételtől és gondolkodási képességgel bír, egyszersmind a termé-szeti szabadságot is alapjában legbiztosabban megállapítjuk. Így tehát a minden halandó összetétel-től mentes és gondolkodó képességgel bíró emberi lélek szellemiségében rejlik a természeti szabad-ság legszilárdabb alapja.
Ahogy az emberi lélek egyszerűségét, szellemiségét és halhatatlanságát, úgy a szabadságot sem hirdeti senki hangosabban s nem védelmezi erélyesebben, mint a katolikus Egyház, amely mindkettőt mindig tanította és hitcikkelyként védelmezi. De nemcsak ezt tette, hanem az eretnek és új tanok hirdetőinek támadásaival szemben oltalmába is vette a szabadságot és így az embernek ezen nagy javát megmentette az enyészettől. Azt, hogy mily buzgalommal állott ellen e tekintetben a manicheusok és mások esztelen törekvéseinek, azt a történelem emlékei tanúsítják, és hogy mily elszánt törekvéssel és eréllyel küzdött – ahogy a Tridenti Szent Zsinaton, úgy később is Jansen kö-vetői ellen az ember szabad akarata mellett, és hogy nem engedte sehol és soha a fatalizmust lábra kapni –, azt nincs, aki nem tudná.
A szabadság tehát, amint kimutattuk, azoknak sajátossága, akik ésszel, vagyis értelemmel rendelkeznek, ha pedig annak lényegét tekintjük, akkor nem más, mint képesség azt választani, ami bizonyos célnak megfelel; akinek hatalmában van több dolog közül egyet választani, az cselekede-teinek ura. De mivel mindazt, ami valamely dolog elérésére szolgál, hasznos jónak nevezzük, a jó-nak pedig természetében van, hogy a törekvő képességet felkeltse, azért a szabadság az akarat tulaj-dona, sőt az akarat maga, amennyiben működésénél a választás szabadságával bír. De az akarat nem indul, hacsak az ismeret fáklyaként nem világítja meg útját, más szavakkal az akarat által megkívánt jó szükségképpen az ész által megismert jó is egyúttal. És ez annál is inkább áll, mivel az akarat tényeit mindig megelőzi az ítélet, vajon a javak valódiak-e, és melyik legyen előbbre való. De hogy az ítélet az ész dolga, nem pedig az akaraté, afölött senki sem kételkedik. Ha tehát a szabadság az akaratban van, ez pedig természeténél fogva az ész után indul, nagyon természetes, hogy a szabad-ságnak éppen úgy, mint az akaratnak magának, csakis az észnek megfelelő jóra kell hajolnia. Mind-azonáltal, mivel mindkét képesség tökéletlen, azért megtörténhetik és gyakran meg is történik, hogy az elme azt állítja az akarat elé, ami valósággal nem jó, hanem csak annak látszik, és hogy ilyenkor az akarat is e látszólagos jó után törekszik. És amint fogyatékosság tévedni és tévedhetni – ami kü-lönben elménk tökéletlenségének jele –, éppen úgy a látszólagos javakra való törekvés, ha jele is a szabadságnak (mint a betegség az életé), mégis egyúttal némileg annak hiányossága is. Éppen így fertőzi be az akarat a szabadságot és visszaél vele, amidőn valamire törekszik, ami az ésszel, amely-től függ, ellenkezik. Ezen oknál fogva a végtelenül tökéletes Isten, aki végtelenül értelmes és lénye-génél fogva maga a jóság, a legfőbb fokban szabad is és így semmiképpen sem akarhatja a rosszat, s nem akarhatják ezt az ég boldog lakói sem, mivel a legfőbb jót színről-színre szemlélik. Elmésen jegyezték meg tehát Szent Ágoston és mások a pelagiánusok ellen, hogy ha a természet és a szabad-ság tökéletessége a jótól való elpártolhatást követeli, akkor Isten, Jézus Krisztus, az angyalok, a mennyei boldogok, akik a jótól el nem tántorodhatnak vagy nem szabadok, vagy legalább kevésbé tökéletesek, mint a földön élő ember. Ezen tárgyról bőven értekezik az Angyali Doktor és kimutatja, hogy a vétkezhetés nem szabadság, hanem szolgaság. Mély értelemmel jegyzi meg Krisztus Urunk ezen szavaihoz: „aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek” a következőket: „Minden teremtmény az, amivé saját természete teszi. Ha pedig valami külső ok indítja, nem saját természete szerint, hanem idegen befolyás alatt cselekszik, és ez szolgaság. Ámde az ember természeténél fogva értelmes lény, amidőn tehát esze indítja, saját természete szerint cselekszik, ami a szabadság jele, de amidőn vét-kezik, az ész ellen cselekszik, és így ekkor más valami indítja őt és tartja idegen korlátok között, amiért is: aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek.” Ezt elég világosan átlátta már az ókoriak bölcse-lete, és különösen azok, akik azt állították, hogy senki sem szabad, csak a bölcs, bölcsnek pedig, mint ismeretes, azt tekintették, aki állhatatosan tudott a természet szerint, azaz erkölcsösen és eré-nyesen élni.
Így állván a dolog az emberi szabadsággal, ezt segítő és védőeszközökkel kellett az Alkotó-nak ellátnia, hogy ezek annak minden törekvését a jóra irányítsák és a rossztól elfordítsák, mert ha ez nem történik, a szabadság az embernek csak kárára volna. Azért először is szükséges volt a tör-vény, vagyis a szabály, mit kelljen tenni és mit nem. Ilyen az öntudatlan lények számára, amelyek szükségképpen működnek, szoros értelemben nem létezhetik, miután minden működésükben a ter-mészet rendjét követik és önmagukból semmiféle tevékenységet sem fejthetnek ki.
A szabad lények azonban éppen azért, mivel szabadok, képesek cselekedni vagy nem csele-kedni, így vagy amúgy cselekedni, mivel azt választják, amit akarnak, és az akarást megelőzte az észnek fent említett ítélete. Ezen ítélet pedig nemcsak azt határozza meg, hogy mi erkölcsös és mi erkölcstelen, hanem azt is, hogy mi jó és mi rossz, mit kell cselekedni és mit kell elhagyni, az ész ugyanis előírja az akaratnak, hogy mire törekedjék és mit kerüljön, hogy az ember valamikor elér-hesse a végső célját, amelyre minden cselekedetét irányítania kell. Az észnek ezen rendelkezését pedig törvénynek nevezzük. Amiért is a törvény szükséges voltának első oka mintegy gyökerében az ember szabad akaratában keresendő, amennyiben ezen szabad akaratnak nem szabad a helyes ésszel ellenkeznie. Ezért nem is lehet hamisabbat és ferdébbet gondolni vagy mondani, mint azt, hogy az ember azért, mivel szabad, nem is áll törvény alatt, mert ha ez úgy volna, akkor az követ-keznék, hogy az akarat szabadságához az is hozzátartozik, hogy az ésszel ne törődjék. Ennek éppen az ellenkezője áll, az 1. i., hogy az ember éppen azért áll a törvény alatt, mivel természeténél fogva szabad. Így a törvény az ember vezetője a cselekvésben és őt a jutalom és büntetés kilátásba helye-zése által a jó tettekre sarkallja és a bűntől elijeszti.
Ilyen törvény mindenekelőtt a természet törvénye, amely minden egyes ember lelkébe van beírva és bevésve, s amely nem más, mint a jót parancsoló és a rosszat tiltó emberi ész. De az embe-ri ész parancsolata csak annyiban bír a törvény erejével, amennyiben ő egy fensőbb észnek szava és magyarázója, amelynek a mi lelkünk és szabadságunk kell, hogy alárendelve legyen. Miután pedig a törvény ereje abban áll, hogy kötelességeket ró ránk és jogokat ad, azért teljesen a tekintélyen alapszik, ami ismét nem egyéb, mint a törvényhozó hatalma, amelynél fogva jogokat megállapíthat és rendeleteit jutalmakkal és büntetésekkel szentesítheti, márpedig mindez az emberben nem volna meg, ha ő maga határozná meg mint legfőbb törvényhozó cselekedeteinek zsinórmértékét, amiből világos, hogy a természet törvénye maga az örök törvény, amely bele van oltva az eszes teremtmé-nyekbe és ezeket a céloknak megfelelő helyes cselekvésmódra irányítja, ezen Örök törvény pedig maga a mindenség alkotójának és kormányzójának, Istennek örökkévaló értelme.
Ezen zsinórmértékhez, amely tetteinket szabályozza és a bűntől bennünket visszatart, Isten irgalmassága még külön óvószereket is csatolt, amelyek az ember akaratának igazgatására és erősí-tésére kiváló an alkalmasak. Ezek között első és legkitűnőbb az isteni kegyelem ereje, amely midőn az elmélet megvilágosítja és az akaratot üdvös állhatatossággal erősítvén folytonosan a jóra serken-ti, könnyebbé és egyszersmind biztosabbá is teszi a természeti szabadság használatát. Amiért is nagy tévedés volna azt állítani, hogy Isten közreműködése csökkenti akaratunk tényeinek szabadsá-gát, mert az isteni kegyelem ereje az ember természetének legtökéletesebben megfelel, mivel lel-künk és szabadságunk alkotójától származik, aki minden dolgot természetének megfelelő módon működtet. Sőt, amint az Angyali Doktor mondja, éppen azért bír az isteni kegyelem azon csodálatos erővel és alkalmassággal, hogy minden természetet megőriz a maga valóságában és megtartja mű-ködési módját, erejét és hatásait, mivel a természet alkotójától származik.
Amit eddig az egyeseknek szabadságáról mondottunk, azt könnyű azokra alkalmazni, akik társadalmi kötelék által vannak összefűzve. Mert amit az ész és a természeti törvény az egyesekben eredményez, azt a társadalomban az emberi törvény hozza létre, amelyet a polgárok közös javára hoznak. Az emberek törvényeinek egy része akörül forog, hogy mi jó, mi rossz, amazt parancsolja, emezt tiltja, s ezen intézkedéseit kellőleg szentesíti. De ezen rendeletek nem az emberi társadalom-ban gyökereznek, mivel az emberi társadalom ahogy nem szülte magát az emberi természetet, úgy nem is létesíti a jó és a rossz közötti különbséget, amely az emberi társadalmat megelőzi és teljesen a természet törvényétől s így az örök törvénytől bírja eredetét. A természet törvényének rendeletei tehát, amelyek az emberek törvényeibe is be lettek iktatva, nemcsak az emberi törvények erejével bírnak, hanem attól a sokkal magasabb rendű és fölségesebb hatalommal is felruházva vannak, ame-lyet nekik a természet törvénye s az örök törvény kölcsönöz. A törvények ezen nemében éppen ab-ban áll a polgári törvényhozók feladata, hogy a polgárokat az engedelmességben megtartsák és a rosszakat és kihágásokra hajlandókat megfékezzék, hogy a rossztól elrettenve a helyes úton halad-janak, vagy legalább a társadalom botrányára és kárára ne legyenek.
A polgári hatalom más rendeletei nem ily egyenesen és közvetlenül, hanem távolabbról és közvetve következnek a természetjogból és oly dolgokat határoznak meg, amelyekről a természet csak általánosan és nagyjában gondoskodik. Így a természet parancsolja, hogy a polgárok a közös békére és jólétre közreműködjenek, de hogy mily fokban, mi módon és mily dolgokban tegyék ezt, azt nem a természet maga, hanem az emberek belátása határozza meg. Így a helyes ész által feltalált és a törvényes hatalom által előírt életszabályokból áll a tulajdonképpeni értelemben vett emberi törvény. Ezen törvény az egyeseket a társadalom közös jólétére közreműködni kényszeríti és az ellenkezőtől eltiltja, s úgyszintén, amennyiben a természet követelményeiből következik és azokkal megegyezik, arra vezet, ami erkölcsös, és eltávolít attól, ami nem az. A mondottakból világos, hogy nemcsak az egyes emberek, hanem a társadalom szabadságának zsinórmértéke is teljesen Isten örök törvénye.
Az emberi társadalomban tehát az igazi szabadság nem abban áll, hogy ki-ki azt tehesse, amit akar – amiből csak a legnagyobb zavar keletkeznék, amely az egész társadalmat tönkretenné –, hanem abban, hogy a polgári törvények vezetése alatt ki-ki könnyebben élhessen az örök törvény szabályai szerint. A társadalom elöljáróinak szabadsága sem abban áll, hogy kényük-kedvük szerint parancsolhassanak, ami szintén rossz és közveszélyes volna, hanem az emberi törvényeknek az örök törvény szerint kell készülniük és semmit sem szabad előírniuk, ami ebben, mint minden jog alapjá-ban, benne nem foglaltatnék. Igen bölcsen mondja Sz. Ágoston: „Hiszem, hogy azt is belátod, mi-szerint az időben alkotott törvényben semmi igazságos és helyes dolog nincsen, amelyet az emberek nem az örök törvényből vezettek volna le.” Ha tehát valamely hatalom olyasmit rendelne, ami a józan ész elveitől elüt és a társadalomnak ártalmára van, az nem volna törvény, mivel nem volna az igazságosság szabálya, és elterelné az embereket a társadalom céljától, vagyis a jótól.
Az emberi szabadság tehát, bármily szempontból tekintsük is azt, akár az egyes személyek-ben, akár a társadalomban, akár azokban, akik parancsolnak, akár azokban, akik engedelmeskednek, mindig magában foglalja az alárendeltséget a legfőbb, örökkévaló ész alá, amely nem más, mint a parancsoló és tiltó Isten tekintélye. És Istennek ezen végtelenül igazságos uralma az emberek fölött, távol attól, hogy a szabadságot megsemmisítse vagy csak némiképpen is csorbítsa, ellenkezőleg azt védelmezi és tökéletesíti is. Mert minden lényének igazi tökéletessége abban áll, hogy célja felé törekednie kell, amely maga az Isten.
A legigazabb és legfenségesebb tannak ezen tételeit, amelyekről maga az ész is képes meg-győződést szerezni, az Egyház isteni alapítójának példáján és tanán okulva mindig terjesztette és védelmezte, ezen elvek alapján ismerte fel az Egyház saját feladatát és ezekre oktatta a keresztény népeket. Ami különösen az erkölcsöket illeti, az evangélium parancsolatai nemcsak messze fölül-múlják a pogányok minden bölcsességét, hanem az embert oly szentségre hívják és vezérlik, amely-ről a régiek nem is álmodtak, és őt Istenhez közelebb hozva egyszersmind magasabb szabadságban részesítik.
Így mindig szerfölött nagynak bizonyult az Egyház hatalma a népek polgári és politikai sza-badságának megőrzésében és védelmezésében. Nem ide tartozik e nembéli érdemeit elősorolni: elég legyen megemlíteni, hogy a rabszolgaság, a pogány népek eme régi szégyene, elsősorban az Egyház fáradozásai és érdemei folytán lett eltörölve. A jogegyenlőséget és az emberek igaz testvériségét mindenek között legelőször Jézus Krisztus mondotta ki, az ő szavainak visszhangja volt az aposto-lok tanítása, hogy nincs többé sem zsidó, sem görög, sem barbár, sem szkíta, hanem mindnyájan testvérek Krisztusban. Oly nagy és általánosan elismert e tekintetben az Egyház ereje, hogy senki sem tagadja, miszerint a föld egy zugában sem maradhatnak fenn sokáig a vad erkölcsök, ha ő oda egyszer lábát betette, hanem csakhamar a kegyetlenséget szelídség, a barbárság sötétségét az igaz-ság fénye váltja fel. De a polgáriasult műveltségre emelt népeket sem szűnik meg soha az Egyház a legnagyobb jótéteményekkel elhalmozni, amidőn a gonoszok önkényével szembeszáll, az ártatlano-kat és gyengéket az igazságtalanság ellen védelmezi és amidőn arra törekszik, hogy az állam kor-mányzása oly alakot öltsön, amelyet méltányosságáért a polgárok szeressenek, és amelytől hatalmá-ért a kívülállók féljenek.
A legszentebb kötelességek egyike tisztelni a tekintélyt és engedelmeskedni az igazságos törvényeknek, hogy a törvények ereje és őrködése a polgárokat megóvja a gonoszok igazságtalan-ságaitól. A törvényes hatalom Istentől van, és „aki a hatalomnak ellenszegül”, Isten rendelésének szegül ellen, így az engedelmesség magasztos értéket nyer, amennyiben a legmagasabb tekintélyre vezethető vissza. – De ahol a parancsolás joga hiányzik, vagy ha valamely az észbe, az örök tör-vénybe, vagy Isten rendeletébe ütköző dolog van parancsolva, akkor helyes dolog nem engedelmes-kedni, t. i. az embereknek, és éppen ezáltal engedelmeskedni Istennek. Ily módon a zsarnokság útja akadályozva van, a hatalom nem ragadhat mindent magához, minden egyes polgárnak, a családnak és az állam tagjainak jogai érintetlenül maradnak, és mindenkinek biztosítva van az igazság, a sza-badság bizonyos mértéke, amely, amint kimutattuk, abban áll, hogy mindenki a törvények és a józan ész szerint élhessen.
Ha akkor, amidőn közönségesen a szabadságról vitatkoznak, szabadságon a törvényes és be-csületes szabadságot értenék, amelyet az imént leírtunk, akkor senki sem merné szidalmazni az Egyházat azért, amit a legigazságtalanabb módon fognak reá, hogy t. i. ő az egyesek szabadságának vagy pedig a szabad államformáknak ellensége. De igen sokan Lucifert követve, akinek gonosz jelszava az, hogy „nem szolgálok” – a szabadság neve alatt bizonyos képtelen és hazug szabadossá-got értenek. Ilyenek azon elterjedt és hatalmas iskola emberei, akik a sza¬badságtól vevén nevüket, azt akarják, hogy szabadelvűeknek, liberálisoknak nevezzék 6ket. Pedig tényleg úgy áll a dolog, hogy amit a naturalisták és a racionalisták a bölcseletben tesznek, azt teszik az erkölcs terén a libe-rálisok, mint akik a naturalisták tanait az erkölcsi térre, a gyakorlati életre átviszik. Márpedig az egész racionalizmus alaptana az emberi ész főuralma, amely az Isten, az örök ész iránt való köteles engedelmességet megtagadva és magát függetlennek állítva maga akar lenni az igazság főelve, for-rása és bírája. Éppen így az úgynevezett szabadelvűség követői az erkölcsi életben nem ismerik el az isteni hatalmat, amelynek engedelmeskedniük kellene, hanem azt állítják, hogy ki-ki a maga tör-vénye: innét származik az úgynevezett független erkölcstan, amely az akaratot a szabadság örve alatt az isteni törvények megtartásától fölmentvén, az embereknek határtalan szabadosságot szokott engedni. Hogy mindez különösen az emberi társadalomban hová vezet, azt könnyű be látni, mert ha egyszer el van ismerve, hogy senki sincsen az ember fölött, akkor az következik, hogy a polgári szervezet és társadalom létrehozó oka nem egy, az emberen kívül vagy fölötte álló elvben, hanem az egyesek szabad akaratában keresendő, a nyilvános hatalom mintegy első okától, a néptől származta-tan¬dó, és azonkívül, valamint az egyesek cselekvésmódjára egyedül az egyéni ész irányadó, úgy az összes emberek belátása egyedüli zsinórmértéke az államok eljárásának. Ennélfogva legtöbbet te-hetnének azok, akik legtöbben vannak, és a nép többsége volna minden jognak és kötelességnek létesítője. De hogy mindez a józan ésszel ellenkezik, már a mondottakból is világos. Azt akarni ugyanis, hogy semmi kötelék ne fűzze az embert vagy a polgári társadalmat Istenhez, a Teremtőhöz és így mindenek legfőbb törvényhozójához, nemcsak az emberi természettel, hanem minden terem-tett természettel homlokegyenest ellenkezik, mert szükséges, hogy minden lény az ő létesítő okával valami kapcsolatban legyen, és minden lénynek megfelel, sőt tökéletességéhez tartozik, hogy azon helyen és fokon maradjon meg, amelyet a természet rendje követel, azaz, hogy a felsőbbrendűnek az alsóbbrendű magát alárendelje és neki engedelmeskedjék. Ezenkívül ezen tan legnagyobb kárára van ahogy az egyes embernek, úgy az állami szervezetnek is. Ha ugyanis az emberi ész egyedüli bírája a jónak és rossznak, akkor megszűnik a lényeges különbség e két fogalom között, a gyaláza-tos a tisztességestől nem magában és lényegében, hanem csak az emberek felfogásában különbözik; ami tetszik, az szabad is, és oly erkölcsi viszonyok alakulnak, amelyeknek a lélek rendetlen indula-tainak megfékezésére semmi erejük sem lesz, s így mindennemű romlottságnak tág tere nyílik.
A közügyekben pedig a parancsolás hatalma elszakad igaz és természetes forrásától, amely-ből a közjó előmozdítására minden erejét meríti: a törvény, amely azt állapítja meg, hogy mit kell tenni és mit kerülni, a többség önkényére bizatik, ami meredek lejtőn a zsarnokságra visz. Miután visszautasítják Isten uralmát az emberek és az emberi társadalom fölött, nyilvánosan egy vallást sem ismernek el, amiből a legnagyobb közömbösség következik mindazon dolgok iránt, amelyek a vallásra vonatkoznak. A sokaság, felfegyverkezve hatalmának tudatával, könnyen zavargásokra és lázadásra vetemedik, aminek következménye az, hogy a kötelességérzet és lelkiismeret kötelékei meglazulnak, és végül semmi más nem marad vissza, mint az erőszak, amely pedig önmaga éppen nem elégséges a nép féken tartására. Ezt eléggé bizonyítja a szinte folytonos küzdelem a szocialis-ták és más lázongó szövetkezetek ellen, amelyek a polgári rendet fenekestül fel akarják forgatni. Ezek után ítélje meg mindenki, aki helyes érzékkel bír, vajon ezen tanok biztosítják avagy megront-ják-e az ember valódi és méltó szabadságát.
Igaz ugyan, hogy a liberalizmusnak nem minden követője vallja ezen tanokat, amelyek már kegyetlenségüknél fogva is elijesztők s amelyekről láttuk, hogy az igazsággal ellenkeznek és a leg-nagyobb bajokat okozzák. Sőt sokan az igazság hatalma által meggyőzve nem vonakodnak bevalla-ni, hogy a szabadság túlmegy a határon és szabadossággá fajul, ha az igazság és igazságosság mér-tékét túllépi, és hogy azt következésképpen a józan ésszel kell kormányozni és a természetes tör-vénynek és Isten örök törvényének alárendelni. De azt hiszik, hogy itt meg kell állniuk, és tagadják, hogy az embernek kötelessége volna engedelmeskedni oly isteni törvényeknek, amelyeket nem a természetes ész útján hoztak. Midőn ezt állítják, következetlenek önmagukhoz. Mert ha áll, amit elismernek, és amit joggal senki sem tagadhat, ha áll, hogy a törvényhozó Isten tekintélyének hó-dolnunk kell, mivel az ember teljesen Isten hatalmában van és Istenhez törekszik, akkor senki sem szabhatja meg az ő törvényhozó hatalmának módját és határát anélkül, hogy már ezáltal is meg ne szegné a köteles engedelmességet. Sőt, ha az emberi ész arra vetemedik, hogy maga akarja megha-tározni, mennyi joga legyen Istennek és mennyi kötelessége önmagának, akkor az isteni törvények iránt való engedelmességet csak látszólag, de nem tényleg gyakorolja, amennyiben saját önkényét Isten tekintélyének és gondviselésének elébe teszi. Szükséges tehát, hogy életünk zsinórmértékéül állandóan és lelkiismeretesen ne csak az örök törvényt tekintsük, hanem mindazon más törvényeket is, amelyeket a végtelenül bölcs és végtelenül hatalmas Isten a neki tetsző módon juttatott hozzánk, s amelyeket világos és kétségbe nem vonható jelekből megismerhetünk. Annál is inkább, mivel az e nembéli törvények ugyanazon alappal bírnak és ugyanazon törvényhozótól származnak, mint az örök törvény, és így tökéletes összhangban vannak a természet joggal, sőt tökéletesítik is azt, mi több, ezen törvények magának az Istennek tanítását képezik, aki kegyesen igazgatja akaratunkat és eszünket, nehogy ezek tévedésbe essenek. Maradjon tehát szentül és sérthetetlenül összekötve, amit elválasztani nem lehet és nem is szabad, és szolgáljunk mindenben híven engedelmesen Istennek, mint ezt maga a természetes ész is követeli.
Valamivel szelídebbek ugyan, de éppoly következetlenek azok, akik azt állítják, hogy az is-teni törvények szerint rendezendő be ugyan az egyesek magánélete, de nem a társadalomé, s hogy a közügyekben szabad Isten parancsolatait áthágni, a törvényhozás pedig nem köteles azokat tekintet-be venni. Ebből folyik ama veszedelmes következmény, hogy az Egyház az államtól elválasztandó. De ezen állítás képtelenségét is könnyű belátni. Miután ugyanis maga a természet követeli, hogy a társadalom a polgároknak eszközöket szolgáltasson arra, hogy tisztességesen, azaz Isten törvényei szerint éljenek, lévén Isten minden becsületességnek és tisztességnek alapja, merőben lehetetlen, hogy ugyanazon társadalomnak szabadságában álljon Isten törvényeivel mit sem törődni, vagy ép-penséggel valamit azok ellen tenni. Ezenkívül a népek elöljárói azzal tartoznak az állam polgárai-nak, hogy ne csak külső előnyüket, hanem elsősorban bölcs törvények által lelki javaikat gondoz-zák. Márpedig ezen lelki javak gyarapítására semmi alkalmasabb el nem képzelhető, mint azon tör-vények, amelyeket maga Isten hozott, amiért is azok, akik az államok kormányzásában nem akarnak tekintettel lenni Isten törvényére, a politikai hatalmat rendeltetésével és a természet követelményé-vel ellentétbe hozzák. De ami leginkább kiemelendő, s amire mi is nem egyszer figyelmeztettünk, ez az, hogy bár közvetlenül nem ugyanaz a célja a polgári és lelki hatalomnak, és e kettő nem is mozog ugyanazon téren, mégis szükséges, hogy a két hatalom egymásnak segítségére legyen, mert mindkettő ugyanazon emberek fölött uralkodik, és nem ritkán előfordul, hogy bár különféle szem-pontból, mégis egy és ugyanazon dolog fölött kell rendelkezniük. Valahányszor ez történik, vala-mely módnak és rendnek kell léteznie, amelynek alapján a vitának és egyenetlenségnek okai eltávo-líttatván, az eljárásban megegyezés létesüljön, mivel képtelenség volna és Isten legbölcsebb akara-tával is ellenkeznék, hogy a két hatalom folytonos perpatvarban éljen. Ezen egyezséget joggal ha-sonlították a lélek és test egyesüléséhez, amely mindkettőnek előnyére van; ha beáll a meghasonlás, ez különösen a testnek ártalmas, amelynek életét kioltja.
Nagyobb világosság kedvéért szükségesnek tartjuk a szabadságnak különféle válfajait, ame-lyek állítólag korunk kívánalmai közé tartoznak, egyenként szemügyre venni. Lássuk pedig minde-nekelőtt, s amennyiben az egyes emberekre vonatkozik, a vallásszabadságot, amely a vallásosság erényével annyira ellenkezik. A vallásszabadság abban áll, hogy ki-ki azt a vallást követheti, amely neki tetszik vagy egyet sem. Márpedig az ember összes kötelességei között éppen az a legnagyobb és a legszentebb, amely szerint Istent ájtatosan és vallásosan tisztelni tartozik. Ez a kötelesség szük-ségszerű következménye annak, hogy folytonosan Isten hatalmában vagyunk, az ő akarata, gondvi-selése által vezéreltetünk s tőle származván, hozzá vissza is kell térnünk. Ehhez járul, hogy igaz erény vallás nélkül nem lehetséges, az erkölcsi erény ugyanis oly dolgokra vonatkozik, amelyek Istenhez, mint az ember legfőbb és végső javához vezetnek, s éppen azért a vallás, amely minden-ben közvetlenül Isten tiszteletét mozdítja elő, az erények kezdete és szabályozója. Ha pedig azt kér-dezzük, vajon a sok egymással ellenkező vallás közül melyiket kell egyedül követnünk, az ész és a természet azt válaszolják, hogy azt, amelyet Isten rendelt, s amelyre az emberek bizonyos külső jelekből, amelyekkel a gondviselés azt a többitől megkülönböztette, könnyen ráismerhetnek. E megkülönböztetés nagyon is szükséges volt, mert az ilyen fontos dologban a tévedés kimondhatat-lan rossz következményeket okoz. Mármost a szóban levő vallásszabadság az embert feljogosítaná arra, hogy legszentebb kötelességét büntetlenül megszegje vagy elmulassza s a változhatatlan jótól elfordulván, a rossz felé hajoljon, ez pedig, amint már mondottuk, nem szabadság, hanem a szabad-ság eltorzítása és a bűnbe merült lélek szolgasága.
Az állami életben a vallásszabadság annyit jelent, hogy az államnak semmi oka sincs Isten iránt külső tiszteletet tanúsítani és azt előmozdítani, vagy az egyik vallást a másik fölé helyezni, hanem valamennyivel egyenlően kell bánnia, még akkor is, ha a nép maga a katolikus hitet vallja. Ez azonban csak azon esetben állhatna, ha az emberek polgári társaságának Isten iránt semmiféle kötelességei sem volnának, vagy azokat büntetlenül elmulasztania lehetne: mind a kettő azonban nyilván hamis. Nem lehet ugyanis kételkednünk abban, hogy az emberi társadalom, akár egyes ré-szeit, akár formáját, a tekintélyt, akár okát, akár ama nagy előnyüket tekintjük, amelyekben az egyed általa részesül – Isten akaratából áll fönn. Isten az, aki az embert társas lénnyé teremtette s a hozzá hasonlók társaságába helyezte, hogy azt, amit természete megkíván s önmagában el nem ér-hetne, a társadalomban megtalálja. Ezért a polgári társaság, mint társaság köteles Istent szerzőjéül s atyjául elismerni s az ő hatalmát és uralmát félni és tisztelni. Az igazság és a józan ész tehát tiltja, hogy az állam istentagadó legyen, vagy ami az istentagadással egyértelmű, hogy – amint mondják – a különféle vallások iránt egyformán viselkedjék s valamennyiüket ugyanazon jogokban részesítse. – Mivel tehát az államnak szükségképpen kell egy vallást vallania, e vallás csak az egyedül igaz vallás lehet, amelyet általában, de különösen a katolikus államokban könnyű felismerni, minthogy az igazságnak szembeszökő jeleit önmagán viseli. Ennélfogva az állami hatalom viselőinek, ha, miként kötelességük, a polgárok javát okosan és sikerrel előmozdítani akarják, ezen egyedüli igaz vallást kell fönntartaniuk és védelmezniük. A nyilvános hatalom azért áll fönn, hogy az alattvalók javát előmozdítsa, s ámbár közvetlenül arra van hivatva, hogy az embereknek földi boldogságot és jólétet biztosítson, mindazonáltal nem szabad akadályoznia, hanem segítenie kell az embert a leg-főbb és a legnagyobb jónak, az örök boldogságnak elérésében is, ezt pedig a vallás elhanyagolásá-val elérni nem lehet.
Erről azonban máskor bővebben beszéltünk, most csak azt akarjuk megjegyezni, hogy az ilyen szabadság mind az alattvalók, mind az uralkodók igaz szabadságának nagy ártalmára van. Ellenben a vallás az igaz szabadságot mindinkább biztosítja, egyrészt azáltal, hogy a hatalmat Isten-től származtatja s az uralkodókat arra kötelezi, hogy kötelességeikről soha se feledkezzenek el, igazságtalan és kemény parancsokat ne osztogassanak s a népet kegyesen s atyai szeretettel kormá-nyozzák, másrészt azzal, hogy a polgároktól megkívánja, hogy a törvényes hatalomnak úgy enge-delmeskedjenek, mint Isten szolgáinak, s azon fölül az alattvalókat az elöljárókhoz nemcsak az en-gedelmesség, hanem a tisztelet és a szeretet kötelékeivel fűzi, a lázadást s mindent, ami a közrendet és békét megzavarhatná, s okul szolgálhatna arra, hogy a polgárok szabadsága jobban korlátoltassék, szigorú an tiltja.
Azt, hogy mennyire előmozdítja a vallás a jó erkölcsöket és a jó erkölcsök ismét a szabadsá-got, nem is említjük, mert hisz az ész is mondja, és azonfölül a történelem bizonyítja, hogy a népek minél jobb erkölcsűek, annál tökéletesebb szabadságnak, jólétnek és hatalomnak örvendenek.
Vegyük továbbá szemügyre a föltétlen szólás- és sajtószabadságot. Alig kell említenünk, hogy ez, ha nem mérsékelik s teljesen korlátlan marad, jogot nem képezhet. A jog ugyanis erkölcsi képesség, márpedig, amiként előbb is mondottuk és soha eléggé nem hangsúlyozhatjuk, esztelenség azt hinni, hogy ezen erkölcsi képesség az igazságot és a hazugságot, az erényt és a bűnt egyaránt megillethetné. Jogos dolog az igazat és a jót, hogy mennél több ember tulajdonává váljék, az állam-ban szabadon és okosan terjeszteni, de az is jogos, hogy a közhatalom a hazugságoknak, amelyek-nél nagyobb veszedelem az észre nézve nem létezik, s a bűnöknek, amelyek a lelkeket és az erköl-csöket megrontják, szorgosan, nehogy az állam romlására terjedjenek, útját állja. A szabados elme kicsapongásait, amelyek a tudatlan sokaságot félrevezetik, a törvény erejével megfékezni éppen úgy jogos, mint a gyöngébbek ellen elkövetett igazságtalan erőszakot megtorolni. S ez annyival is in-kább szükséges, mert a polgárok legnagyobb része a szemfényvesztő okoskodások hamisságát, kü-lönösen ha ezek a szenvedélyeknek hízelegnek, vagy egyáltalán nem, vagy csak nagy nehezen veszi észre. A teljesen korlátlan szólás- és sajtószabadság mellett semmi sem szent, semmi sem sérthetet-len, ezért még a minden kétség felett álló legigazabb természeti elvek, amelyek az emberi nemnek közös és legnemesebb örökségéül tekintendők, még ezek sem lesznek megkímélve. Ily módon, miu-tán sötétség az igazságot elhomályosítja, miként gyakran történni szokott, veszedelmes és sokféle tévedések jutnak uralomra. Az ilyen állapot előmozdítja ugyan a szabadosságot, de igen nagy kárára van a szabadságnak: a szabadság annál nagyobb és biztosabb, minél nagyobb korlátok közé van szorítva a szabadosság. – Azon kérdésekre vonatkozólag ellenben, amelyeknek kutatását Isten az emberekre hagyta, mindenkinek szabadságában áll azt gondolni, s szabadon kimondani, ami tetszik, s ez nagyon is természetes, mert az ilyen szabadság soha sem vezeti az embereket az igazság el-nyomására, hanem inkább nagyon gyakran annak kipuhatolására és földerítésére.
Hasonlóképpen kell vélekednünk a tanítási szabadságról. Minthogy nem lehet kétség az-iránt, hogy a lelkekhez csakis igazságot szabad juttatni, ez lévén az értelmes lények java, célja és tökéletessége, azért a tanításnak tárgyát csakis az igazság képezheti, mégpedig úgy, hogy azok, akik nem ismerik még az igazságot, ennek tudomására jussanak, akik pedig ismerik, benne megerősöd-jenek. Ezért mindazoknak, akik tanítással foglalkoznak, szent kötelességük a tévedést a lelkekből irtani, s őket a tévedéstől minden lehető módon megóvni. Ezekből kiviláglik, hogy az említett sza-badság, amely szerint ki-ki kénye-kedve szerint azt taníthat ja, ami neki tetszik, először is a józan ésszel homlokegyenest ellenkezik, s másodszor az elmék tökéletes megrontására vezet, márpedig ilyen szabadságot a közhatalom a maga kötelességének megsértése nélkül meg nem engedhet, még-pedig annál kevésbé, mert a tanítóknak tanítványaik előtt nagy a tekintélyük, és a tanítvány maga csak ritkán képes megítélni, vajon az, amit a tanító előad, igaz-e vagy sem.
Amiért is a tanítási szabadságot bizonyos korlátok közé kell szorítani, nehogy a tanítás mes-tersége büntetlenül a romlás eszközévé váljék. Az igazságoknak pedig, amelyek a tanítás kizáróla-gos tárgyát képezik, két rendje van, a természeti és a természetfölötti. A természeti igazságok, ami-lyenek a természeti elvek és az azokból közvetlenül folyó tanok, mintegy az emberi nem közös örökségét képezik, ezen örökségen mint legszilárdabb alapon nyugszanak a tiszta erkölcsök, az igazságosság, a vallás s az emberek társadalmi vonatkozása, minélfogva gonoszság és embertelen-ség volna ennek megsértését és szétrombolását büntetlenül mcgengedni.
Hasonló lelkiismeretességgel kell megőrizni azon igazságoknak nagy és szent kincstárát, amelyeket az Isten kinyilatkoztatott. Ennek az isteni tannak főbb pontjai, amelyeket a hitvédők leg-inkább iparkodnak bebizonyítani, íme, a következők: létezik isteni kinyilatkoztatás, az Isten egyszü-lött fia testté lett, hogy az igazság mellett tanúságot tegyen, ugyanő egy tökéletes társaságot, vagyis Egyházat alapított, amelynek ő maga a feje s egészen a világ végezetéig vele van, s egyúttal azt akarta, hogy azon igazságokat, amelyeket ő maga tanított, ezen Egyház megőrizze, védje és törvé-nyes tekintéllyel magyarázza. Megparancsolta továbbá, hogy Egyházának az összes népek csakúgy engedelmeskedjenek, mint önmagának, akik pedig ellenkeznek, örökre elvesznek. Ezekből világos, hogy az ember legjobb és legbiztosabb tanítója Isten, aki minden igazság forrása és kezdete, hogy az Isten egyszülött fia, aki az atyának kebelében van, az út, igazság, élet és igaz világosság, amely minden embert megvilágosít, s az ő szavára minden embernek hallgatnia kell: „És mindannyian Isten tanítványai lesznek.” (Jn 6,45) – Isten azonban a tanítóhivatalt hit és erkölcs dolgaiban az Egyházra átruházta s e tekintetben isteni jóvoltából csalhatatlanná tette, amiért is az Egyház a ha-landók legfőbb és legbiztosabb mestere, s tanítási joga szent és sérthetetlen, és az Egyház az Istentől nyert tanokra támaszkodva mindig a legnagyobb szorgalommal töltötte be ezen hivatalát, s a nehéz-ségekkel, amelyek e tekintetben mindenünnen elébe gördíttettek, szembeszállván, tanítási szabadsá-gáért harcolni soha meg nem szűnt. Ily módon a balga babonát elűzvén, a Föld kerekségét a keresz-tény bölcsesség által újjáalakítottél. Minthogy pedig maga az ész világosan tanítja, hogy az Isten által kinyilatkoztatott és a természeti igazságok egymással tényleg nem ellenkezhetnek, úgy, hogy mindaz, ami amazokkal ellentétben áll, kétségtelenül hamis, ezért az Egyháznak istenileg alapított tanítóhivatala a kutatási vágyat, a tudományok haladását s az emberi nem művelését nemcsak hogy nem akadályozza és nem hátráltat ja, sőt inkább e téren is világosságot terjeszt és biztos segítséget nyújt. Ugyanezen okból az emberi szabadságot is tökéletesíti, mert Krisztus urunk szerint az igaz-ság az embert szabaddá teszi. „Megismeritek az igazságot és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8,32) – Az igaz szabadságnak és a valódi tudománynak tehát éppen semmi okuk sincs pa¬naszkodni ama igazságos és szükséges törvények ellen, amelyeket az Egyház és az ész együttesen megállapí-tanak az emberek tanításának szabályozására. Hisz maga a tapasztalat is bizonyítja, hogy az Egy-ház, amidőn ezt főképpen azért teszi, hogy a keresztény hitet oltalmazza és megvédje, egyúttal a tudományok minden nemét is ápolja és előmozdítja. És méltán, mert hiszen a tudományok haladása nemcsak önmagában véve jó és dicséretes, hanem azonfölül mindazon ismeretek, amelyekre a józan ész önmagától is rájön, föltéve, hogy a valóságnak megfelelnek, az Isten által kinyilatkoztatott igaz-ságokat is nem csekély mértékben megvilágítják. És csakugyan az Egyháznak köszönjük ama nagy jótéteményeket, hogy az ókori bölcsesség dicső emlékeit megőrizte, a tudományok számára csarno-kokat nyitott, hogy a nagy elméket mindig ösztönözte s mindazon művészeteket ápolta, amelyek művelt korunknak különös díszéül szolgáinak. Végül nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mérhetetlen tág tér áll nyitva, ahol az emberi elme szabadon kutathat és fejtheti ki tevékenységét, mert hisz számtalan kérdés van, amelyek a keresztény hit- és erkölcsökkel szükséges összefüggés-ben nincsenek, s amelyeket az Egyház az ő tekintélyével el nem döntvén, a tudósoknak szabadságá-ban áll belátásuk szerint eldönteni. – Mindezekből meg lehet érteni, miféle szabadság az, amelyet a szabadelvűség – liberalizmus – hívei hirdetnek s oly nagy buzgósággal életbe léptetni akarnak. Egy-részt önmaguk és az állam számára oly tág szabadságot követelnek, hogy bármily vészes tannak tárt kaput nyithassanak, másrészt az Egyházat tanítói tisztének gyakorlásában sokféleképpen akadályoz-zák, s tanítási szabadságát a legszűkebb korlátok közé szorítják, holott az Egyház tanítása nemcsak semmi hátrányt, de a legnagyobb előnyöket helyezi kilátásba.
Sokat hánytorgatják manapság a lelkiismereti szabadságot is, ha ezen szabadságot úgy fog-ják föl, hogy minden embernek jogában áll Istent tisztelni, vagy nem tisztelni: e fölfogás a fentebbi-ekben eléggé meg van cáfolva. Ámde lehet a lelkiismereti szabadságot úgy is értelmezni, hogy az embernek jogában áll – s e tekintetben az állam semmi szín alatt sem akadályozhatja – Isten akara-tát és parancsait lelkiismeretének sugallata szerint teljesíteni. Ily értelemben a lelkiismereti szabad-ság Isten fiaihoz méltó, az ember méltóságát a legtisztességesebben megőrzi s minden erőszak és igazságtalanság fölött áll. Ezen lelkiismereti szabadságot az Egyház mindig kívánta és nagy becs-ben tartotta. Ilyen szabadságot követeltek maguk számára az apostolok, ezt sürgették irataikban a hitvédők s vérükkel megpecsételték a nagyszámú vértanúk. És méltán, mert ezen keresztény sza-badság egyrészt Istennek az emberek fölötti legfőbb és legigazságosabb hatalma, másrészt az embe-reknek Isten iránti legfőbb és legszentebb kötelessége mellett tesz tanúságot. Semmi köze a lázongó és engedetlen lelkülethez, s a világért sem szabad azt gondolni, hogy a politikai hatalomnak köteles engedelmességet megtagadja, mert hiszen az emberi hatalomnak csakis olyasmit szabad parancsol-nia és követelnie, ami Isten rendelkezéseivel nem ellenkezik s az Isten által megalapított rendet nem sérti. Ha azonban a polgári hatalom olyasmit parancsolna, ami Isten akaratával nyíltan ellenkezik, akkor az ilyen parancsot, mint amely az isteni tekintéllyel megalapított rend fölforgatását célozza, nem szabad teljesíteni.
Ellenben a szabadelvűség – liberalizmus – hívei, akik az államnak korlátlan hatalmat tulaj-donítanak s az emberi életet Istenre való tekintet nélkül kívánják berendezni, az erkölcsiséggel és a vallással összekötött szabadságot, amelyről beszélünk, el nem ismerik, s minden intézkedést, amely eme szabadság megóvása érdekében történik, államellenes jogtalanságnak nyilvánítanak. Pedig ha nekik volna igazuk, nem léteznék oly kegyetlen zsarnokság, amelynek engedelmeskedni s amelyet elviselni nem kellene.
Az Egyháznak hő kívánsága, hogy eme keresztény tanok, amelyeket főbb elveikben itt jelez-tünk, az állami élet minden rétegét gyakorlati alkalmazásban átjárják. Ezen tanok ugyanis alkalma-sak a mai kor számos és súlyos bajainak orvoslására, amelyek jobbára éppen az olyféle szabadsá-gokból származtak, amelyeket ma annyira magasztalnak, s amelyek az üdv és dicsőség csíráit ma-gukban rejteni látszottak. Az eredmény azonban meghiúsította a reményt, kellemes és egészséges gyümölcs helyett rossz és keserű termett. Ha már most orvoslást keresnek, vissza kell térni a józan elvekhez, amelyektől egyedül várható a rend megszilárdulása és az igaz szabadság biztosítása. Mindazonáltal az Egyház anyai elnézéssel figyelembe veszi az oly nagy szerepet játszó emberi gyöngeséget, valamint azt is tudja, miféle szellem lengi át manapság a lelkeket és az ügyeket. Ezen okokból, habár ő maga soha semminek sem ad létjogot, ami nem igaz és nem tisztességes, mégis nem ellenkezik, ha az államhatalom vagy nagyobb baj elkerülése, vagy valamely nagyobb jó elérése és megőrzése végett olyasmit is eltűr, ami az igazsággal és az igazságossággal nem mindenben egyezik. Hisz maga a gondviselő Isten is, aki pedig végtelenül jó és mindenható, mégis a rosszat is megtűri a világon, részint azért, hogy a nagyobb jó ne akadályoztassék, részint, hogy nagyobb bajok ne támadjanak. Az államok kormányzásában nagyon helyes a világ kormányzóját utánozni, sőt mi-vel az emberi tekintély minden rosszat meg nem akadályozhat, „sokat meg kell engednie és bün¬tetlenül hagynia, amit azután egész joggal az isteni Gondviselés megtorol.” (Sz. Ágoston: De lib. arb., 6. fej.) Ha azonban ily körülmények között az emberi törvény a közjó érdekében és csakis ezért a rosszat eltűrheti, sőt el is kell tűrnie, mindazonáltal ezt önmagáért soha nem akarhatja, soha nem helyeselheti. A rossz ugyanis, mint a jónak hiánya, ellenkezik a közjóval, ezt pedig a törvény-hozónak, amennyire csak lehet, óvnia és megvédenie kell. Az emberi törvénynek e tekintetben is utánoznia kell Istent, aki azért, hogy a rosszat e világon megtűri, nem akarja, hogy a rossz legyen, sem nem akarja, hogy a rossz ne legyen, hanem csak megengedi, hogy legyen, és ezen eljárása jó. (Sz. Tamás: Summa Theologiae, I, a 19, a 9, ad 3.) Az Angyali Doktornak e mondata röviden magá-ban foglalja az egész tant a rossz eltűréséről. De, ha helyesen akarunk a dologról ítélni, be kell val-lanunk, hogy minél több rosszat kénytelen az állam eltűrni, annál távolabb áll eszményétől, vala-mint az is bizonyos, hogy a rossznak eltűrése, mint a politikai okosság egyik szabálya, csakis annyi-ra terjedhet, amennyire az ügy, vagyis a közjó megkívánja, amiért is olyankor, amidőn a közjó e szabály alkalmazása következtében kárt vallana, s az államnak még több s nagyobb rosszal gyűlne meg a baja, e türelmességi szabályt nem szabad alkalmazni, mert ilyen körülmények között semmi jót sem lehet általa elérni. Ha pedig az Egyház a sajátos idő- és állami viszonyok miatt az újkori szabadságjogok egyikébe-másikába bele is nyugszik, nem mintha azokat önmagukban óhajtaná, hanem mert úgy vélekedik, hogy jobb azokat jelenleg eltűrni, a viszonyok jobbra fordultával újból élni fog saját szabadságával s tanácsolva, buzdítva, kérve azon lesz, hogy Istentől nyert hivatását, amely az emberek örök üdvösségének előmozdításában áll, pontosan betölthesse. Az azonban örök-re igaz marad, hogy az a szabadság, amely mindenkinek mindenre jogot ad, miként ezt már több-ször is hangsúlyoztuk, magában véve éppen nem kívánatos, mert észellenes dolog, hogy a tévedés egyenlő jogot élvezzen az igazsággal. Ami pedig a türelmességet illeti, csodálatos, mennyire távol esnek az Egyház méltányosságától és okosságától a liberalizmus hívei, akik a polgároknak minden korlát nélkül megengedik mindazt, amit fentebb említettünk s ilyképp oda jutnak, hogy a tisztesség-nek és az igazságnak semmivel több létjogot nem adnak, mint a hamisságnak és az erkölcstelenség-nek.
Az Egyházat pedig, az igazság oszlopát és erősségét, az erkölcs romlatlan mesterét türelmet-lennek és kegyetlennek mondják, mert a türelmességnek ezen korlátlan és bűnös nemét, miként kell, visszautasítja és meg nem engedi, s amidőn ezt teszik, nem veszik észre, hogy olyasmit gyaláznak, ami voltaképpen dicséretre méltó. Egyébként a türelmességnek ily mérvű hánytorgatása közben is nem ritkán megesik, hogy a katolikus Egyház ügyeire nézve kemények és szigorúak, s akik külön-ben mindenki számára nagy és tág szabadságot hirdetnek, az Egyházat szabaddá tenni sokszor vo-nakodnak.
Végül, hogy egész fejtegetésünket összes következményeivel együtt könnyebb áttekintés végett pontonként röviden összefoglaljuk, újból hangsúlyozzuk, hogy az egész ember szükségkép-pen és valóban Isten örök hatalma alatt áll, s következőleg nem képzelhető el, hogy az emberi sza-badság Istennek és az ő akaratának alárendelve ne legyen. Istennek eme fennhatóságát tagadni, vagy el nem ismerni nem a szabad ember ténye, hanem az olyané, aki a szabadsággal lázadás végett visszaél, s a léleknek éppen ezen hangulata és beállítottsága képezi a liberalizmus legfőbb bűnét. E szabadelvűségnek azonban több fajtája különböztethető meg, mivel az akarat nem egy, hanem több-féle módon s kisebb-nagyobb mérvben tagadhatja meg az engedelmességet, amellyel Istennek, vagy az isteni hatalom részeseinek tartozik.
A végtelen Isten uralmát teljesen visszautasítani s az engedelmességet a nyilvános, vagy a magán- és családi ügyekben neki határozottan megtagadni – a szabadságnak legnagyobb romlottsá-ga s következőleg a liberalizmus leggonoszabb faja, s erre kell vonatoztatni mindazt, amit eddig a liberalizmus ellen mondottunk.
Legközelebb áll ehhez azoknak a tana, akik megengedik ugyan, hogy Istennek, a világ Te-remtőjének és Urának hatalma alatt állunk, mert hiszen az ő akaratából áll fönn az egész világ, ám-de azon természetfölötti hitelveket és erkölcsi törvényeket, amelyeket Isten maga kinyilatkoztatott, vakmerően visszautasítják, s azt állítják, hogy nincs ok, amiért azokat különösen az állami életben figyelembe kellene venni. Azt, hogy mennyire tévednek ezek is és mennyire következetlenek, az imént kimutattuk. Ezen tanból, mint főelvből folyik ama veszélyes vélemény, amely szerint az Egy-ház ügyeit az állam ügyeitől teljesen el kellene választani, holott nyilvánvaló, hogy e két hatalom-nak, ámbár hivatásra és méltóságra nézve különböznek, mégis egyetértőleg és egymást támogatva kell működniük.
Ezen utóbb említett véleményből ismét kétféle elmélet alakult ki. Némelyek ugyanis azt akarják, hogy az államot az Egyháztól annyira és oly mértékben el kell szakítani, hogy a nyilvános élet jogi viszonyaiban, az intézményekben, az erkölcsökben, a törvényekben, az állami hivatalok-ban, az ifjúság nevelésében az Egyházat teljesen figyelmen kívül kell hagyni, mintha az tulajdon-képpen nem is léteznék, a legföljebb csak azt engedik meg, hogy az egyes polgárok mint magánem-berek valamely tetszés szerinti vallást gyakorolhassanak. Ezek ellen teljes erejükben állnak mind-azon érvek, amelyekkel az Egyház és az állam elválasztására vonatkozó tant megcáfoltuk: itt még csak azt tesszük hozzá, hogy képtelenség azt kívánni, hogy a polgár az Egyházat tisztelje, amidőn az állam azt megvetheti.
Vannak mások, akik az Egyház létjogosultságát nem tagadják, mert hiszen nem is tagadhat-ják, mindazonáltal nem akarják elismerni, hogy az Egyház tökéletes társaság természetével és jogá-val rendelkezik, s következőleg azt tanítják, hogy az Egyház ugyan inthet, tanácsolhat s a neki ön-ként engedelmeskedőket kormányozhatja, de törvényeket nem hozhat, ítéletet nem mondhat s bün-tetéseket nem szabhat ki. Ekként ezen isteni eredetű társaság természetét eltorzítják, tekintélyét, tanítói hivatalát s minden működését gyöngítik és korlátozzák, az állam hatalmát ellenben annyira kiterjesztik, hogy az Isten Egyházát bármely más önkéntes társulat módjára teljesen az államhata-lom uralma és joghatósága alá helyezik. Ezek cáfolatára alkalmasak amaz érvek, amelyeket a hitvé-dők szoktak fölhozni, s amelyeket mi sem mulasztottunk el, nevezetesen az „Immortale Dei” kez-detű körlevélben előadni, ezen érvekkel ki lehet mutatni Istennek ama rendelkezését, amely szerint az Egyházban mindannak meg kell lennie, ami egy törvényes, legfőbb és minden tekintetben tökéle-tes társaság természetéhez és jogai közé tartozik.
Sokan vannak végül, akik az Egyház elválasztását az államtól nem helyeslik, de amellett is-mét azt akarják, hogy az Egyház a kor kívánalmainak engedjen s mindahhoz alkalmazkodjék, amit a mai államigazgatási bölcsesség megkíván. E nézet helyes, ha csak ama bizonyos, az igazsággal és igazságossággal összeférő méltányosságot sürgeti, amely szerint az Egyház a nagyobb jó reményé-ben egyben-másban engedékeny lehet, s a kor igényeinek is annyira, amennyire kötelességének megsértése nélkül teheti, megfelelhet. De nem állhat ez ama dolgokat és tanokat illetőleg, amelye-ket a megváltozott erkölcsi fölfogás és a helytelen ítélet minden jog ellenére felszínre hozott. Egy kor sem nélkülözheti a vallást, az igazságot és igazságosságot, minthogy pedig az Isten ezen legna-gyobb és legszentebb dolgokat az Egyház őrizetére bízta, képtelenség azt kívánni, hogy az Egyház a téveset és igazságtalant egykedvűen eltűrje, vagy abba, ami a vallásnak ártalmas, beleegyezzék.
A mondottakból mármost következik, hogy a gondolat, az írás, a tanítás és minden különb-ség nélkül a vallás szabadságát, mint megannyi természeti jogot követelni, védelmezni s engedé-lyezni semmiképpen sem szabad, mert ha valóban a természet adta volna az embernek e jogokat, akkor Isten uralmának megvetése jogos volna, s az emberi szabadságot semmiféle törvénnyel sem volna szabad fékezni. A mondottakból azonban az is következik, hogy a szabadság említett válfajait igazságos okokból meg lehet tűrni, de mindig úgy kell mérsékelni, hogy féktelenséggé és szabados-sággá el ne fajuljanak. Ahol pedig ezen szabadságjogok érvényben vannak, ott a polgároknak azon kell lenniük, hogy azokat jócselekedetek gyakorlására használják, különben pedig e szabadságjogok megítélésében az Egyházzal egyetértsenek. Minden szabadság ugyanis annyiban törvényes, ameny-nyiben az erkölcsi jó gyakorlását lehetővé teszi, különben soha.
Ahol az államigazgatásnak igazságtalanul elnyomja a polgárokat s az Egyházat az őt megil-lető szabadságtói megfosztja, ott szabad oly kormányforma életbeléptetését sürgetni, amely alatt a polgárok és a hívők szabadon működhetnek; ezen törekvés nem féktelenségre és bűnös szabados-ságra vezet, hanem a közjó érdekében a helyzet nyomasztó voltának megszüntetését célozza s arra irányul, hogy ahol minden gonoszságot felszabadítottak, az erényes élet- és cselekvésmódot ne aka-dályozzák.
Az államkormányzatnak ama módja, amely szerint a hatalom gyakorlásába a népet is bevon-ják, magában véve nem helytelen, hacsak emellett a közhatalom eredetéről és gyakorlásáról szóló katolikus tant meg nem sértik. Az Egyház a különféle kormányformák közül, föltéve, hogy a polgá-rok jólétének előmozdítására nem alkalmatlanok, egyet sem kárhoztat, azt az egyet azonban megkí-vánja – ezt különben maga a dolog természete is követeli –, hogy e kormányformák úgy legyenek megszervezve, hogy emellett senkinek s különösen az Egyháznak jogait meg ne sértsék.
A közügyekben részt venni, ha csak ezt a különös helyi és időviszonyok nem tiltják, jó és helyes, sőt az Egyház igenis óhajtja, hogy az egyes polgárok, amennyire csak tehetik, a közjót elő-mozdítsák s hazájukat védjék, fenntartsák és gazdagítsák.
Az Egyház azt sem kárhoztatja, ha valamely nép függetlenségre tör és nem külhatalomnak, sem valamely kényúrnak alárendeltje lenni nem akar, föltéve azonban, hogy mindez az igazság megsértése nélkül történik. Végül azoknak eljárását sem helyteleníti, akik azon fáradoznak, hogy minden országot saját törvényei szerint kormányozzanak, s a polgároknak módjukban álljon jólétü-ket minél nagyobb mérvben biztosítani. Az Egyház a mérsékelt polgári szabadságnak mindig hű és gondos őre, ami mellett kivált egyes olasz városok tanúskodhatnak, amelyeknek a városokat megil-lető jog abban az időben, amidőn az Egyház üdvös befolyását a közügyek minden terén szabadon érvényesíthette, jólétet, gazdagságot és hírnevet biztosított.
Reméljük, Tisztelendő Testvérek, hogy e tanok, amelyeket a hit és ész által vezéreltetve apostoli tisztünknél fogva előadtunk, a ti közreműködésetek által igen sokaknak javára fognak szol-gálni. Mi pedig szívünk alázatosságában szemeinket az Ég felé emelve buzgón kérjük Istent, hogy bölcsességével és tanácsával az embereket kegyesen fölvilágosítsa, hogy így az annyira fontos ügyekben az igazat megismerjék s következésképp a magán- és nyilvános életben, minden körül-mények között a megismert igazság szerint éljenek s attól soha el ne tántorodjanak. Ezen isteni ál-dások zálogául és jó indulatunk jeléül rátok, Tisztelendő Testvérek, papságotokra és a gondjaitokra bízott hívő népre szívünk teljéből adjuk apostoli áldásunkat.
Kelt Rómában, Szent Péternél, 1888. június 20-án, pápaságunk 11. évében.

XIII. LEÓ PÁPA; 2008. november 6. 19:08
Névtelen írta...: Mi köze a monarchiának ahhoz, hogy valakinek elment az esze? Nyugat-Európában több monarchia van, mint köztársaság. No igen, manapság már nem ugyanazt jelenti a monarchia, mint az egyiptomi fáraók vagy Igazságos Mátyás idejében.

Amúgy jól kivehető, hogy az agymosás áldozatának tudata bármit befogad: fideszes ideológiát és szektás ideológiát egyaránt.; 2008. november 7. 14:35
Névtelen írta...: "K R I S Z T U S K I R Á L Y S Á G A
– Elmélkedés a katholikus közéletiségről az Ünnep Titkában –
(II. rész)

Írásunk előző részében a katholikus történelemszemlélet alapjait ismertettük. Világos az Egyház tagja számára, hogy a történelemben létező emberi társadalom – főképp, ha polgárai egyben a Misztikus Test tagjai is – helyes értelmezésének előfeltétele a keretről (történeti valóság) való helyes gondolkodás. Megállapítást nyert, hogy a Szent Háromságos Egységben létező Isten a szeretetből életre hívott Kozmoszt egyesíti magával, méghozzá belső élete ontológiai valóságának külső, oikonómiai (üdvtörténeti) tükrözésével. A teremtetlen valóság és a teremtett valóság szintézise a végső cél, a teremtetlen valóság – Isten – dicsőségére, és a teremtett valóság – Kozmosz – üdvösségére, mely szintézisnek misztikus pecsétje a mikrokozmosszal (ember) létalanyilag (hypostasis, subsistentia) egyesült Ige – Jézus Krisztus. Isten emberré lett, hogy mi megistenüljünk. Annak a Fiúnak – kiben az Atya szeret minket a Szent Lélek által – egyetlen „bűne” az, hogy az összegyűjtött, kiválasztott szent nép királya. Szégyentáblája héber feliratának monogramja a tetragrammaton betűit (JHVH) kiadva hirdette, hogy Isten vett bennünk szállást: Királysága paradox módon a Kereszt fényében tündökölt föl. Abban a Keresztben, mely a Föltámadás diadalába torkollva elhozta a Királyság polgárait a világ minden népéből összegyűjtő Szent Lélek eljövetelét: az érzéki Test (Synagógé) bár meghalt, de átszellemült Testként (Ecclesia) föltámadva, az eucharisztikus „test s vér” áldozatban megvalósul a szentek valóságos eggyé testvéresülése a Lélek által Krisztusban az Atya dicsőségére és örömére. Mert bár fölemésztjük a színeket, ahogy Krisztust is keresztre juttattuk, de a titokteljes vérátömlesztés révén szent nép és királyi papság leszünk: szállást vevén kősír-szívünkben saját húsává alakítja azt az Élet, s a bűn s halál billogjától megszabadítván megnyitja azt a Szeretetre. A bűn bilincsei által vájt sebeket isteni pecsét hegeszti eggyé saját sebeivel. Krisztusnak ez a királysága és királyisága miben áll, s ennek a profán hatalomra van-e, s ha van milyen befolyása? Ezt a kérdést járjuk körül írásunk befejező részében.

II. KRISZTUS KIRÁLY ÉS KIRÁLYSÁGA MINT TÖRTÉNELEM- ÉS TÁRSADALOMALKOTÓ VALÓSÁG

II.1. KRISZTUS KIRÁLYI VOLTÁNAK ALAPJA

Boldogemlékű XI. Piusz pápa, „Quas primas” kezdetű enciklikája – melyben Krisztus Király ünnepét egyetemlegesen elrendeli – alapján a következőképpen határozhatjuk meg Krisztus királyi voltának és királyságának legitim alapját:

a) Krisztus királyi voltjának a hitbeli alapja a niceai egyetemes szent zsinat (325.) tételes hitigazsága Krisztus megtestesüléséről, istenemberi természetéről. Maga az ünnepet elrendelő enciklika (1925.) jubileumi jelleggel – 1600. évforduló – hivatkozik reá.

b) Ebből következik, hogy Krisztus egyrészt mint isteni Ige – mint a Szent Háromság egyik létalanya – öröktől fogva bírja a világhoz viszonyított királyi méltóságát. Uralkodik az emberi természet egésze, s így minden egyes ember, az egész emberiség fölött. Uralkodik az emberi értelem fölött, mivel ő maga az élő Igazság: az embereknek ezért tőle kell meríteni az igazságot és azt az értelem meghódolásával engedelmesen elfogadni. Másrészt az emberi akarat Ura is, mivel benne az isteni és emberi akarat tökéletes összhangban leledzik: reánk lehelve, belénk adván Szent Lelkét ösztönzi szabad akaratunkat, hogy a legnemesebbet tegyük. Harmadrészt az emberi szívek fölött uralkodik, mivel Ő maga a Szeretet, ki a szíveket megnyeri szelídsége és alázatos jósága folytán, ezért őt kell minden embernek a legjobban szeretnie. Végül uralkodik az emberi test egészén és annak tagjain, mint az igazság Istennek szentelt eszközein , amelyek mint Isten tükrének tükrei a lélektől beburkoltan (ép lélekben ép test!) az üdvösségre vannak rendelve az anyaggyűlölő gnószticista tévtan hazugságával szemben.

c) Másrészt Krisztus mint valóságos ember is király mindenek fölött a szó szoros értelemben. Ez egyrészt Jézus Krisztus két természetének létalanyi egységből következik, másrészt szerzett jogon, mikor is megszabadításunk Húsvétján elfoglalta Kereszt-trónusát.

d) Milyen tekintélyek alapján valljuk meg mindezt? Egy hívő katholikus számára ezzel kapcsolatban is alapvető tekintély az a csúcspont, ami megszentelődésének is elsődleges forrása: a szentséges liturgia. Az osztatlan Egyház hagyománya egyöntetűen vallja Jézus Krisztust az egész teremtés valóságos királyának.

A római liturgia nagypénteki kereszthódolata e himnuszban vallja meg Krisztust a mindenség Királyának, az előreszentelt Eucharisztia halálon is átvilágító dicsőséges bevonulása során:

Fönnen lobog királyi jel,
Keresztfa titka ünnepel,
Melyen az Élet halni szállt,
S megtörte holta a Halált.

Kegyetlen lándzsa verte át
Gonosz vasával oldalát,
S mely szennyet, vétket eltörölt:
Belőle víz és vér ömölt.

Az ősi jóslat így betelt,
Mit a hű Dávid énekelt:
„Az Úr – halljátok, nemzetek!
Kereszten trónol köztetek!”

Rajtad tündökli drága fa,
Királyi vérnek bíbora.
Ó választott jeles faág,
Ki szent testét karoltad át!

A konstantinápolyi liturgia Nagypénteken fölhangzó lenyugvási istentisztelete a következőképpen jeleníti meg örök Királyunk trónfoglalását:

Ma a teremtés Uralkodója Pilátus előtt áll, és keresztre adatik át a mindenek Alkotója, mint a bárány vezettetve, a saját akaratából. Szegekkel átszegezik, és oldalát átszúrják, és spongyával érintik Azt, aki mannát hullajtott; orcáit csapdossák a világ Megváltójának, és tulajdon szolgái gúnyolják a mindenek Alkotóját. Óh milyen az Uralkodó emberszeretete! Megfeszítőiért esedezik az Atyjához, mondván: Bocsásd meg nekik ezt a bűnüket, mert nem tudják a törvénytelenek, hogy igaztalanul mit cselekszenek.

Óh hogyan is ítélhette halálra, a törvénytelen gyülekezet a teremtés Királyát, nem szégyenkezve a jótétemények miatt, melyekre emlékeztetve így beszélt hozzájuk: Én népem, mit cselekedtem néked? Nem árasztottam-é el csodáimmal Júdeát? Nem támasztottam-e fel puszta szavammal a halottakat? Nem gyógyítottam-e minden betegséget és erőtlenséget? Mivel viszonozzátok ezt Nékem? Miben feledkeztek meg Énrólam? Gyógyításokért sebeket adtok Nékem, életért megöltök Engem, a keresztre függesztve mint gonosztevőt a Jót Tevőt, mint törvényszegőt a Törvényhozót, mint elítéltet a mindenek Királyát. Hosszantűrő Urunk, dicsőség Néked!

Másik fő forrásunk a Szent Lélek által inspirált Szent Írás. Az Ószövetség jövendölései Isten királyságáról és királyáról mind-mind beteljesedtek Jézus Krisztusban. Bizonyításként elég megemlítenünk a Szent Léleknek Máté és Lukács keze által írásba testesült Igéjének a Szent Hagyományban teljességgel kifejtett és magyarázott történetét és mondanivalóját. A Jákob törzsökéből fölkelt igaz Csillagot nem fogadták be Dávid városában, így a Kenyér Házának szélén kellett egy rongyos istállóban világra születnie az égből alászállott Kenyérnek. Örömmel jött átölelni a világot, de a sötétség nem fogadta be Őt, ki mindeneket megvilágosít. Elsőként fölismerik az angyali karok, majd az intellektus nélküli barmok imádják őt, utána Izrael igazai, a jámbor pásztorok jönnek őt köszönteni. Simeon és Anna Izrael igazai fölismerik azt ki Tisztaságos Édesanyájval nem megtisztulni, hanem a Templomot megtisztítani jött. Elsőszülöttként mint pap önmagát ajánlja föl szülei kezében, s ezen Áldozat, melyre egész életében vágyott, s mely Húsvét valóságába konvergál, mint beteljesedés elhomályosítja az előkép-bakok vérének elégtelen áldozatát. Végül Sém, Khám, és Jáphet gyermekeit jelképezvén az egész emberiség nevében sereglenek a napkeleti bölcsek a Népek Világosságához, ki a körülmetélésben – mint a Szabadító Isten (Jeshua) – a „hűtlen nemzedékkel” szeretetében eggyé válva magára vette a Törvényt, ki maga az élő Törvény. Természetes emberi tudásuk (csillagászat) a papoktól és írástudóktól kapott, kinyilatkoztatott igazság fényébe öltöztetvén eljut a valóságos emberségben megnyilatkozott Királyhoz. Arannyal ünneplik a fölkent Királyt, tömjénnel a fölkent Főpapot, s mirhával a fölkent Prófétát, kinek kiontott vére alakítja át, szögezi vissza Istenbe az Isten- s embergyilkos világot. Más úton térnek haza, új emberként, az Út útján.

A hit forrásainak tükrében megvilágított Krisztus Király után lássuk királyságának természetét és tartalmát!

II.2. KRISZTUS KIRÁLYSÁGÁNAK TERMÉSZETE ÉS TARTALMA

A természeténél fogva és szerzett jogon bírt királyi volta Jézus Krisztusnak hármas hatalmat foglal magába: törvényhozói, végrehajtói, bírói hatalmat. Krisztus Királysága elsősorban lelki, így a lelki dolgokra vonatkozik, örök királyság, mely nem azonos egyetlen földi hatalommal sem (még a Vatikánvárosi Állammal sem!), hanem a szentek közösségében létező misztikus valóság, mely itt a földön a Katholikus Egyházban ölt látható testet tagjaiban, s kifejeződést tanításában, szentségeiben, szeretetszolgálatában. Mivel Jézus Krisztus saját áldozatával szerezte ezt az Országot, ezért Krisztusban mintegy „papkirályban” nem válik szét a főpapi és királyi hatalom, hanem misztikus szintézisbe jut. A királyság polgárai, társörökösei a bűnbánat és a keresztség által csatlakoznak hozzá, s válnak realiter is szerves tagjaivá az Eucharisztiában. A vízkereszti himnusszal együtt vallhatjuk tehát: Non eripit mortalia, qui regna dat cœlestia – nem foglal múló országot, ki adja a mennyországot.

Mégis súlyosan tévednénk, ha elvitatnánk Jézus Krisztusnak a polgári ügyek fölötti hatalmát. Ezt két okból nem tehetjük meg. Egyrészt azért, mert a természettörvény (lex naturalis) az örök isteni törvényből (lex divina æterna) való részesedés, annak folyományaként, hogy a Teremtés a teremtő Isten – így az örök Ige – képmása. Másrészt azért, mert – ahogy többször hangsúlyoztuk – Jézus Krisztus megtestesülése és megváltása folytán is bírja a hatalmat mindenek fölött. Így a polgári törvényeknek is összhangban kell lenniük az örök erkölcsi igazságokkal, mert – T. S. Eliot nyomán – a politikai világnézet (és a társadalombölcselet) az erkölcsből meríti legitimitását, s az erkölcs a vallási igazságokból.

Az eszme megtestesülés nélkül halott absztrakció, ráadásul az egyes ember számára (a talentumok egymást kiegészítő sokfélesége folytán) nem mindig érthető, s nehezen megélhető. Krisztus Király ünnepe ennek kivédése végett került bevezetésre, hogy intő jelként figyelmeztesse a világot, hogy térjen meg a társadalom az Igazsághoz! Elrendelésre került továbbá, hogy ezen a napon megfelelő katekézis történjen, a katholikus hitet valló közéleti emberek nyíltan szólaljanak föl Jézus Krisztus társadalmi jogai mellett, s évenként ismétlődjék meg az emberiség fölajánlása a Szívek Királya szentséges Szívének.

Mindezek után lássuk a katholikus társadalomszemlélet alapjait, mely Krisztus Király követésének igaz útja!

III. A KATHOLIKUS TÁRSADALOMSZEMLÉLET ALAPJAI

III.1. ESZMETANI – KÖZÖSSÉGELMÉLETI ALAPVETÉS

Elsőként az eszme (idea) és a társaság (societas), valamint az ezeket vizsgáló tudományok – eszmetan (ideológia), közösségelméletek (ecclesiológia, politológia) – mibenlétét szükséges tisztáznunk a mai fogalomzavaros világban.

Az eszme (idea) a mi világnézetünkben egy olyan tisztán szellemi valóság, mely mint isteni vagy istenellenes gondolat törekszik a világban „megtestesülni”. Ezt a „megtestesülést” tisztán szellemi lények (angyalok, illetőleg ördögök) segítik mint közvetítők. A történelemben, mint a teremtett világ időben és térben kiteljesedő valóságára hatnak katalizátorként az eszmék, az ideák. A Világosság és a Sötétség harcának fontos tényezői az eszmék. Az eszmerendszerek (és a belőlük fakadó világnézetek) egytől egyig totális igénnyel lépnek föl (mégha ezt explicite tagadják is), mivel a valóság egészét ragadják meg. Minden egészleges-egészséges (totális) eszmerendszer erkölcsi (theológiai), szellemi (deduktív – bölcseleti – sapientitív tudományok), és anyagi (induktív – társadalmi, gazdasági, naturális – scientitív tudományok) alapokból épül fel. A „kultusz”-ból fakadó társadalomerkölcsi alap határozza meg a szellemi műveltséget (cultura) és az anyagi szervezettség rendjét (civilisatio) is. Amely „eszmerendszer” (helyesebb szellemi káoszként vegetáló „eszméletlenség-rendetlenség” elnevezéssel illetni) valamely eszmei alap híján van, hazugságon alapszik. A szép, jó és igaz világnézet alapjai az evilági, vagy a túlvilági célú közösségek gyakorlati élettényezőjévé, vezérlő gyakorlatává (politika, religio) szintetizálódnak, állnak össze. Az eszmékkel, azok hatásaival, történelemben való létezésükkel, rendszerré szerveződésükkel, ill. rendszerré szervezésükkel foglalkozik az eszmetan (ideológia).

A evilági (földi) közösség az a természetes (naturalis) és tökéletes társasággá (societas perfecta) kifejlődő totalitás, melynek célja a közjó (bonum commune), a minél teljesebb evilági (földi) boldogság, kiteljesedés biztosítása tagjai számára. Tökéletessége alatt nem hibátlanságot értünk, hanem azt, hogy céljai eléréséhez nem kölcsönzi más társaságoktól azokat az eszközöket, melyek célja megvalósításához szükségesek. Természetes társaság, mivel az emberi természet társas valóságából (közösségalkotó lény – zoón politikón) következik. Az emberi természetből következik a közösségi jellegen kívül a hierarchikus és a monarchikus jellege.

Meg kell jegyeznünk, hogy az ilyetén értelmezett tökéletességéből következik a totalitása is. A totalitás nem jelent „totalitarizmust” abban az értelemben, ahogy azt az antitotalitás totalitarizmusának hirdetői vallják. A totalitás elsősorban azt jelenti, hogy minden egyéb közösség (pl. család) tökéletlen abból a szempontból, hogy evilági (földi) céljukban és a céljuk eléréséhez szükséges eszközeikben rászorulnak a tökéletes társaságra, valamint hogy céljaik és eszközeik alá vannak rendelve a tökéletes társaság céljának és eszközkészletének. Mielőtt bárki azt hinné, hogy mi ezzel egy teremtett valóságot istenítünk, s így bálványimádók vagyunk, le kell szögeznünk, hogy a totalitás szempontjából beszélhetünk abszolút és relatív totalitásról. Bármely teremtett valóság (köztük az emberek közössége és a nem-emberi kozmosszal való egysége) relatív totalitással bír. Ha ennek a totalitásnak Istennel, mint abszolút totalitással megszakad a kapcsolata (mint istenellenes valóság) már nem is lehet totalitás.

Az evilági (földi) közösség mellett létezik még egy túlvilági (mennyei) közösség is, mely tökéletes. Míg az evilági (földi) közösség látható totalitásában mint Állam (Politeia) létezik, addig a túlvilági (mennyei) közösség látható totalitásában mint Egyház (Ecclesia) létezik. Miért létezik két tökéletes közösség? Mivel az ember kettős természettel (szellemi lélek és anyagi test) rendelkezik, ezért kettős célja van, s e kettős célra két eszköztár van számára adva. Az egyik az evilági boldogság, a másik a túlvilági boldogság. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az evilági (immanens), természetes (naturalis) boldogság során az embernek a hivatásában végzett munka által a „külső”, teremtett Kozmoszt kell áthatnia, míg a túlvilági (transcendens), természetét meghaladó (supranaturalis) boldogság során a kegyelmi eszközökkel (kinyilatkoztatás és a szentségek) végzett szeretetben élve a „belső”, teremtetlen Istennel kell átitatódnia. A két cél és cselekvés egymást kölcsönösen átjárja, egymást harmonikusan kiegészítő (komplementer) tevékenységként.

Ezen a két tökéletes közösségen és totalitásaikon (Egyház és Állam) kívül nincs más tökéletes társaság. Ebből következik, hogy minden egyéb közösség mind céljában mind eszközében hozzá rendeltetett. A két tökéletes társaság egyike sincs céljaiban és eszközeiben alávetve egymásnak, de egymás céljainak kölcsönös segítése a saját eszközeivel az optimális állapot világnézetünk szerint – így az evilági valóság megszentelődik, Krisztus megtestesülésének (két természet egy személyben) a mintájára. Mind a kettő Istennek köszönheti a létét, az egyik közvetve az emberi természeten keresztül, a másik közvetlenül, az ember természetét meghaladóan. Ebből világosan adódik, hogy aki e közösségeknek szent rendjét (hier-arkhia) szent (szakrális) vagy köznapi (profán) rendbontás (an-arkhia) által tönkretenni igyekszik, mind a teremtett valóság (így végső soron önmaga), mind a teremtetlen valóság (Isten) elpusztítására tör, aminek gyökere a gyűlölet, a léttagadás, mint a szeretet (létigenlés) hiánya. A társaságokat (societas) vizsgáló közösségelméletek közül az államelmélettel (politológia) fogunk mélyebben megismerkedni, egybekötve az azt irányító gyakorlati élettényező (politika) vizsgálatával.

III.2. A VILÁGNÉZETEK GYAKORLATI ÉLETTÉNYEZŐI ÉS A KÖZÖSSÉGELMÉLETEK

Az immanens totalitás (Állam) vezérlő gyakorlatáról (politika) más és más elképzeléssel rendelkeznek az egyes világnézetek. Két szempont figyelembe vételére kerül sor az osztályozás során. Egyrészt a természetfeletti tökéletes társasághoz (A), másrészt az önmagához (B) való viszony képez egy-egy vizsgálódási területet. A kettős fölosztás történeti alapja az angol és a francia parlament kora újkori ülésrendje. A kettős fölosztás világnézeti alapja, hogy a szellemet (szellemi hatalmat) – jobboldaliság – vagy az anyagot (anyagi hatalmat) – baloldaliság – tekinti-e elsődlegesnek, esetleg kizárólagosnak az adott eszmerendszer.

A) Az Egyház és az Állam viszonya

Az Egyházhoz való viszony alapján a politikai világnézetek két részre oszthatóak alapesetben.

Ez a megoszlás részben a nagy skizma (1054. kelet-nyugati egyházszakadás), részben a nyugat-európai invesztitúraharc során alakult ki, mely elsősorban a XII-XIV. századi Itália államaiban öltött éles alakot. A jobboldali (Guelpho) és baloldali (Ghibellino) elnevezések is itt alakultak ki. A pápa által támogatott német család (bajorországi Welf) olasz elnevezése adta a jobboldali csoport, míg a császári család (svábföldi Hohenstaufen) adta a baloldalinak tekinthető csoport nevét. Ez utóbbi elnevezés eredete egy kastély nevére (Weiblingen) vezethető vissza, amelyért harcot viseltek a Welf-ház ellen. A jobboldali Guelpho álláspont a „két kard elmélete” volt. Ezen bibliai allúziójú elmélet (Lk 22: 38) szerint Isten két kardot, hatalmat adott a világnak: a lelkit (imperium spirutalis) és a világit (imperium temporalis). Mindkettőt az Egyház használja, az elsőt közvetlenül, a másodikat közvetve, a világi uralkodó(k) kezével. Ezen elmélet szerint a római Péter-utód pápa (Pontifex Maximus) bírja a teljes lelki és világi hatalmat e világon. Ez a monista jellegű papocaesarizmus a spirituális egyeduralkodó és közösség totalitásának (Egyház) olyan téren is helyet követel, ahol nincs illetékességi köre, a hit és erkölcs sérülésének kivételével. A baloldali Ghibellino álláspont szerint a helyzet pont a fordítottja. Álláspontjuk szerint a római Caesar-utód kormányzó (Imperator) bírja a teljes lelki és világi hatalmat e világon. Ez a monista jellegű caesaropapizmus a materiális egyeduralkodó és közösség totalitásának (Állam) olyan téren is helyet követel, ahol nincs illetékessége, kivéve az anyagi valóságok igaz/igaztalan birtoklásának és használatának körét. A Guelpho irányzatban a papság a társadalmi elit, a Ghibellin irányzatban a lovagság tölti be ezt a szerepet.

Vajon mi az oka ennek a szakadásnak? Fő okát a Római Birodalom erkölcsi, szellemi, anyagi szétszakadásában kell keresnünk. A constantinusi idea megtört, midőn keleten nem maradt Főpap, míg eközben nyugat Király nélkül maradt. Ez az oka annak egyházi vonalon, hogy keleten önálló (autokephal) egyházak jöttek létre túl laza kötelékben, míg nyugaton ellenhatásként erős központosítás történt. Állami vonalon pont a fordítottja történt. Míg nyugaton önálló (autokephal) királyságok jöttek létre, addig keleten ellenhatásként erős állami központosítás történt. A baloldali modell alapja tulajdonképpen Bizánc és örököse az Orosz Birodalom. A kora újkorban a protestantizmus nyugaton e tekintetben a baloldali – bizánci-ghibellino – mintát követte, a katholicizmus jobboldaliságával szemben állva, midőn megalkotta téves protestáns abszolutizmusát (anglikanizmus; porosz, svéd lutheránus abszolutizmus). A katholikus birodalmi kezdeményezések (spanyol és osztrák Habsburg Birodalom, francia Bourbon Birodalom) is a baloldali, abszolutista modellt (jozefinizmus, gallikanizmus) támogatták. Az ellenhatásként jelentkező holland és angol forradalmak mintáján a deista szekularizáció történt meg a protestáns országok többségében. Ezek erkölcsben az 1717-ben létrejövő brit szabadkőműves (deizmus) modellt követték, szellemben a szabadelvűséget (liberalizmus), anyagban a polgári (burzsoá) eliten alapuló társadalmat és a tőkén (kapitalizmus) alapuló gazdaságot. Az 1789-es és az 1848-as párizsi központból szétsugárzó európai forradalmak mintáján az agnószticista szekularizáció történt meg a katholikus országok többségében. Ezek erkölcsben a francia szabadkőműves (agnószticizmus) modellt követték, szellemben a szabadelvűséget (liberalizmus), anyagban a polgári (burzsoá) eliten alapuló társadalmat és a tőkén (kapitalizmus) alapuló gazdaságot. Az 1917-es moszkvai központból szétsugárzó, marxista forradalmak erkölcsben az istentelenséget (atheizmus), szellemben a társadalomelvűséget (szocializmus), anyagban kizárólag a nincsteleneken (proletariátus) alapuló társadalmat és a közösségi tulajdonon (kommunizmus) épülő gazdaságot képviselték.

A Guelpho oldal utóbb két táborra szakadt. A fekete Guelpho irányzat továbbra is kitartott a „két kard elmélet” mellett, míg a fehér Guelpho irányzat a constantinusi eszmeiséget újította föl, megalkotva ezzel e kérdésben a szintetizmus világnézetét. A jobboldaliságot (tézis) és a baloldaliságot (antitézis) meghaladva állította be eszménynek a szintetizmust! Ennek legjelentősebb képviselője Dante Alighieri (1265-1321) volt, aki ebbéli elgondolásait a De Monarchia (Az Egyeduralomról) c. munkájában örökítette meg. Szerinte Krisztus mint főpap és király alá közvetlenül és nem egymástól függve tartozik mind a római pápa, mind a római király. Míg a pápa Krisztus mint főpap helytartója a földön, addig a császár Krisztus mint király helytartója a földön. A király védeni tartozik az Egyházat, annak hitét és elsősorban erkölcsét kötelessége erősítenie az Államban. Ez nagyjából az Egyház és Állam egymáshoz való viszonyának szintetista – fehér Guelpho – fölfogása. Az Egyház részéről ez az irányzat került elfogadásra XIII. Leó pápa Immortale Dei kezdetű (1885.) valamint XI. Piusz pápa – a már említett – Quas primas kezdetű (1925.) enciklikái által. Ez a szemlélet visszatérés a Nagy Szent Iustinianos császár által lefektetett alapokhoz: a sacerdotium és az imperium helyes összhangjához.

Még egy kérdés merül föl a két társaság viszonylatában, ez pedig a lelkiismereti szabadság, azon belül különösen a vallásszabadság kérdése. Az Egyház által kifejtett, s alább ismertetendő társadalometikai igazságok nem valamiféle „vallásos pietizmus”-ra alapozódnak, hanem az emberi természetből következő természetjog (lex naturalis) igazságai, amelyeket az ember (a nem hívő is) a természetes ész fényénél beláthat. Ezek olyan kötelező érvényű igazságok, melyek minden embert természeténél fogva köteleznek. A lelkiismereti szabadságnak a természetjogi törvények igazságai szabnak korlátot. A szubjektivista értelemben fölfogott pluralizmus nem szabadságot, hanem szabadosságot, s így önkényt hoz, mikor is az emberek önkényesen, akár saját – az értelem fényénél fölismerhető – természetükkel ellentétes téziseket tesznek magukévá. Az igazság az alanyi (szubjektív) tudat és a tárgyi (objektív) valóság egyezése. Az elviselés (tolerancia) csakis az emberi személyre (tévedő) vonatkozik, nem a tévedésére! Az emberi személy egyetlen elidegeníthetetlen joga az élethez való jog, a természetes fogantatástól a természetes halálig. Ezt a jogát csak egy esetben veszítheti el, ha a tevékenysége közvetlenül veszélyezteti más emberek életét, s ezt elhárítani csak a veszélyeztető életének kioltása által lehetséges. Ragaszkodnunk kell az ördögi támadások tüzében újra és újra megerősített igazhitű tanításhoz, miszerint a vallásszabadsághoz való jog, az emberi személy ontológiai méltóságára támaszkodik és semmiképpen sem a vallási és kulturális rendszerek egyenlőségére, ami valójában nem létezik. Így a helyes értelemben fölfogott lelkiismereti- és vallásszabadság (mely a keresztény Isten- és emberképből következik) mint „virtus in medio” kikerüli a rabbinikus és muszlim fanatizmus Skylláját, és az antik s modern szinkretista rendszerek (pl. hinduizmus, hellenizmus, New Age) közömbösséget és vallási relativizmust hirdető Karybdisét.

Az Állam és Egyház viszonyában ennek folyományaként téves kísérletként kell elvetnünk az Államnak bármilyen lelkiismereti- és vallásszabadságot korlátozó formáját. Legyen az egy kizárólagos hit vagy vallási közösség melletti bármely más formáció és megnyilvánulásainak üldözése, vagy akár bármely hit vagy vallási közösség üldözése bármely laicista és szekularista ideológia (liberális deizmus, vagy bolsevista atheizmus) nevében. Ezeken az – elvetendő – eseteken kívül három alapeset lehetséges. Az egyik – az igazságnak megfelelő – ha az Állam az igaz Egyházat támogatja, s a többi közösséget nem, de nem is akadályozza őket. Lehetséges az is, hogy az adott politikai közösség ún. „történeti vallási közösségei” megkülönböztetett támogatást élveznek, elsősorban kulturális, a társadalom életében meghatározó szerepük betöltése folytán. Harmadik lehetőség a „szabad Egyház a szabad Államban” elv, mikor is egy politikai közösség egyetlen hitrendszert, vagy vallási közösséget sem nem támogat, sem nem üldöz. Ez utóbbi veszélye az indifferentizmus kísértése, amely rövid távon vallási közömbösséghez, hosszú távon vallásüldözéshez vezet.

Kérdésként merülhet föl, hogy a Katholikus Egyház elsődleges támogatása, ill. neki való alárendeltség nem „hazafiatlan” tett-e? Határozottan kijelenthetjük, hogy nem! Az Egyháznak való engedelmesség Krisztusnak való engedelmesség. Az igazi haza, akár lokális, akár nacionális, akár kontinentális, vagy planetáris szinten csak akkor boldog, ha az Igazságon alapuló törvényei vannak, s az emberek e szerint élnek törekedni. Az igazság viszont egy és oszthatatlan, így az Egyház és Állam között erkölcsi kérdésben lehetséges, sőt kell összhang, hisz ez a társadalom boldogulásának is egyetlen útja. Ezért Daniel O’Connel ír államférfi végrendeletével együtt valljuk: „Testem hazámé, szívem Rómáé, lelkem az Istené!” Mindezek után lássuk a katholikus társadalomerkölcs örök igazságainak, és – a vélük összhangban lévő – szintetista koreszme térhez és időhöz kötött elveinek bemutatását!

B) Az Állam belső valósága

A katholikus társadalomerkölcs – történelmi, földrajzi helyzettől független – alapigazságai a következőkben foglalhatóak össze, amelyektől egyetlen – térhez és időhöz kötött – világnézet, társadalmi berendezkedés sem tekinthet el:

• A személyelvűség (personalitas): az emberi személy – mint Isten képmása – méltóságából fakadó elidegeníthetetlen és egymástól kölcsönösen függő jogok és kötelességek.
• A társadalmiasulás (socialisatio) elve: az emberi személyeknek közös az evilági (földi boldogság) és a túlvilági (mennyei boldogság) célja, s ebben egymásra vannak utalva; hogy kölcsönös segítéssel, az értékek cseréjével és igazságos elosztásával az azonos személyi méltóságú, de különböző járulékos testi és lelki talentumokkal (készségek és képességek) megáldott személyek egymást kiegészítve járuljanak hozzá kölcsönös épülésükhöz és célba érésükhöz.
• A szolgáló kisegítés (subsidiaritas) elve: az egyes társadalmi szerveződéseknek – a családtól az emberiség nagy közösségéig – a végcélja az emberi személy boldogulása. Ezért ezek szolgálatot látnak el, eszközök és nem célok. Harmóniát alakít ki az egyes emberi személyek és közösségeik között, tiszteletben tartja az egyes emberi személyek és az általuk alkotott közösségek belső autonóm tevékenységét.
• A kölcsönös segítés (szolidaritas) elve: A szolgáló kisegítés nem az egyéni önzésre irányul. Az emberi személy kilép önmagából, hogy a szeretettől indítva másokért áldozatot hozzon. Az ember számára a legnagyobb jó az erkölcsi jó, melyhez képest mind a gyönyörködtető jó, mind a hasznos jó alárendelődik. A subsidiaritas és a solidaritas helyes összhangjának szép kifejezése az „egy mindenkiért, mindenki egyért” jelszava, mely összhangba van Jézus Krisztus tanításával, miszerint „ha valaki elveszíti magát, megtalálja önmagát”, mert „nincs annál nagyobb szeretet, mint életünket áldozni barátainkért”.
• A közjó (bonum commune) elve: Mindezen elvek együttesen vezetnek csak el a közjóhoz, mely nem egy állandósult állapot, hanem állandó cél. Három lényeges elemet foglal magában (emberi személy tisztelete, szociális jólét, béke), melyek csak az igazságosság és az irgalmasság összhangjában tündökölhetnek föl.
• A társadalmi részvétel nem puszta jog, hanem a döntéshez személyesen társuló felelősség is. Mindenki a maga helye szerint kell, hogy részt vegyen ebben, tiszteletben tartva a tekintélyt. A jogállamiság nem azon áll vagy bukik, hogy milyen az államforma, vagy a részvételi mérték, hanem hogy a hatalmat gyakorlók erkölcsösen, a természettörvényeknek, és az abból levezetett és velük összhangban álló tételes törvényekkel összhangban gyakorolják-e.

A szintetista koreszme a föntebb említett társadalomerkölcsi megállapításokkal összhangban a következő alaptételeket állítja föl önmaga számára:

• Az elmúlt két évszázadban két politikai szemlélet érvényesült. Ezeket aszerint, hogy szellemelvűek-e, vagy anyagelvűek-e jobboldalinak, vagy baloldalinak tituláljuk.
• A jobboldali hegelianizmus tézise ideálmonista alapon áll, míg a baloldali marxizmus antitézise materiálmonista alapon áll. E monista eszmékkel szemben a szintetista koreszme – a szellem elsőbbsége mellett – a dualitás szemléletét vallja.
• Ismeretelméleti szempontból a szintetista koreszme meghaladja mind a jobboldali idealista intuicionizmus fölfogását („universaliæ sunt ante rem” – a külvilág passzív a tudattal szemben – „formális” logika), mind a baloldali materialista szenzualizmus („universaliæ sunt post rem” – a tudat passzív a külvilággal szemben – „dialektikus” logika) elképzelését, s a mérsékelt realizmus álláspontját („universaliæ sunt in re” – skolasztikus logika) teszi magáévá, ahol a külvilág és a tudat a megismerés során interaktív módon vesz részt.
• A jobboldaliság indeterminista szemlélete szerint a szellemiség mindenre képes az anyagi körülményektől függetlenül. A baloldaliság determinista szemlélete szerint a szellem teljesen passzív, az anyagi körülményektől meghatározott. A szintetista koreszme posszibilista (mérsékelt indeterminista) szemlélete szerint az emberi szellem az anyagi lehetőségek közül választ.
• A jobboldali liberális individualizmus tézisét és a baloldali szociális kollektivizmus antitézisét meghaladva a szintetista koreszme a szolidaritás eszméjét vallja, mely a személy és közösség összhangjára épül.
• Gazdasági szemléletében mind a jobboldali kapitalizmust mind a baloldali kommunizmust meghaladja a szintetizmus, s a hivatásrendi társadalom disztributív gazdasági rendszerét törekszik megvalósítani.
• A szintetizmus az államforma kérdésében Polybios nyomdokain jár. A mikté politeia mint cél lebeg a szeme előtt, amely a monarkhia, az aristokratia és a demokratia meriokratikus alapú összhangja, amely az önkény minden formájának (tyrannis, oligarkhia, oklokratia) sikeres alternatívája lehet.

ÖSSZEGZÉS

A katholikus társadalomszemlélettel összhangban lévő szintetista koreszme gyakorlati megtestesítése nem tartozik írásunk körébe. Ennek egyik lehetséges – kontinentális – megtestesülése az Európai Gondolat lehet. Ez a történelem szerves kibontakozása révén mint evidencia adódik, mert Európa küldetése a világ számára Krisztus igazságának diadalra juttatása az emberi szívekben, s amennyire lehetséges, az emberi társadalomban is. A Szent Háromságos Egységben élő Isten gondviselése adta nekünk, európaiaknak ezt az édes igát, hogy mint az Imperium Romanorum legitim utódjai, a Megtestesülés társadalmi alkalmazása – Sacrum Imperium – révén elősegítsük minden ember üdvösségét az egész földkerekségen. Adja Isten a szívek megtérését, hogy Krisztus Király irgalma által minél teljesebben ragyogjanak föl e nemes eszmék az emberi társadalomban!

Úgy legyen!"; 2008. november 12. 14:03

Megjegyzés küldése

Nem az én nevemben!

A jobbik és ami mögötte van

Impresszum

Legfrissebb hozzászólások

Címkék

Blogarchívum

A nevetés gyógyír

Árpád - egy gárdista naplója

Mindig minden igaz.

A szerkesztőség ajánlata

Tudásbázis

Hiteles tájékoztatás

2008. november 4., kedd

Jézus magyar volt!

9 megjegyzés:

Nem az én nevemben!

A jobbik és ami mögötte van

Impresszum

Előfizetés

Legfrissebb hozzászólások

Címkék

Blogarchívum

A nevetés gyógyír

Árpád - egy gárdista naplója

Mindig minden igaz.

A szerkesztőség ajánlata

Tudásbázis

Hiteles tájékoztatás

2008. november 4., kedd

Jézus magyar volt!

9 megjegyzés: