Bejegyzések
Szocialista. Mi pacifisták vagyunk, és fanatikusan hisszük, hogy a nemzetek között támadó vitás kérdések eldöntésében már nincs szükség embergyilkolásra, és valljuk azt a keresztény fölfogást, hogy embert ölni nem szabad.
Fajvédő. De zsidót igen.
Fajvédők. Na ja! Mert a zsidó nem ember.
Szocialista. Mi mindenféle gyilkolást elítélünk.
Fajvédők. Hogy mer ilyent mondani! Rendre! Rendre!
Alfajvédő. Maga disznó!
Szocialista. Mi nemcsak a gyilkolást ítéljük el, hanem általában a kegyetlenkedést.
Egységes. Szép kis alakok maguk.
Alfajvédő. Maga se tudja ám, hogy mi a jó.
Szocialisták. A spriccer!
Kormányfőtanácsos (személyes kérdésben szólal föl) kifejti, hogy igenis, a zsidók között is vannak emberek: a gazdag zsidók.
Szocialista. Mi azokról is elismerjük, hogy emberek.
Mindenfelől. Magukat nem kérdeztük.
Főfajvédő. Magukat föl kellene kötni.
Kisgazda (hörpint a butykosból). No, má ammondó vagyok.
Szocialista. Inkább magát! (Óriási zaj, a padokat csapkodják.)
Mindenfelől. Rendre! Rendre! Bitang. Meg kell tőle vonni a szót.
Alfajvédő. Még a lélegzetet is.
Mellékfajvédő. Ki kell pofozni.
Elnök. Nem hallottam, hogy szónok használta-e azt az interparlamentáris kifejezést, hogy: inkább magát. A gyorsírói jegyzetekben sincs ennek nyoma.
Fajvédő. El kell égetni a gyorsírói jegyzeteket.
Alfajvédő. Meg kell etetni a szocialistákkal.
Mellékfajvédő. Be kell velük tömni a pofájukat.
Egy báró. Holnaptól kezdve szocialistát fogok reggelizni.
Egy vicces. Nem ajánlom. Gyomormérgezést kap tőle. (Taps. Közbeszóló hajlong. Vastaps.)
Szocialista. Lesz idő, amikor már nem lesz szükség fegyverekre, az embereket a békesség szelleme tölti el. (Óriási botrány tör ki. A padokat verik. Egy konstruktív lélek sírva fakad, hogy ezt neki meg kellett érnie; egy másik elkeseredésében öngyilkosságot akar elkövetni, de kicsavarják kezéből a tőrt.)
Főfajvédő. Hogy mer itt fenyegetőzni?
Fajvédők mind. Disznóság, gyalázat. Kommunista bitang. Szégyen a nemzetre. Ki kell rúgni a ripőköt.
Valaki. Kukurikú-ú-ú!
Kurzista bértollnok (diktálni kezdi a tudósítást). Az az ocsmány kocsmai hang, az a bűzös, gennyes tenor, ami a szocialista bandát jellemzi, s amelynek reprodukálásától a mi vére..., akarom mondani kölnivizes kezünk és illatos finom revolv..., akarom mondani tollunk egyaránt irtózik... stb., stb.
Nagy Lajos, 1926
2008. november 2., vasárnap
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
4 megjegyzés:
Az írónak ajánlom ezt a politikai mozgalmat: www.lehetmas.hu
Nagyon érdekes Andrassew Iván cikk:
A székesfehérvári avatást nem láttam, de a budapesti fölvonulás két szónoklatát meghallgattam. Azt hiszem, határhoz értünk: itt az alkalom, hogy az ombudsman, a gyermekvédő minisztériumok, az egyházak, és az összes politikai erő megvizsgálja, hogy vajon helyénvaló dolog-e, ha a gyűlöletbeszédnek és a rasszista dumaesőnek tesszük ki a gyerekeket. Nem felel-e ezért az állam is, ha hagyja? Nincs-e fertőző hatása az ifjabb Hegedűsből és Vona Gáborból fröcsögő szennyes nyálnak? Mi a megrontás, ha nem ez?
Nem tudom megkérdezték-e erről Morvai Krisztinát, a kiváló gyerekjogvédőt. Ha igen, nyilván azt mondta, hogy "kadétokat" és "oroszlánkölyköket" - ezek, gondolom a csecsemőgárdisták - avathatnak, hiszen nyilván nem árt nekik a jó levegő. (Biztos belekeverte valahogy a szemkilövést is.) De legalább Wittner Mária zászlónagymama szólhatott volna, hogy az arcpaskolgató politikai pedofília már Hitlernek se jött be.
Elég régóta ámulva figyelem, hogy például az ügyészség az egyre zavarosabb fölépítésű magyar gárdákat támadja, miközben teljesen érthetetlen, hogy miképpen működhet bejegyzett pártként a vírusgazda Jobbik, ez az egyre jobban intézményesülő, nyilvánvalóan náci párt. Hogyan létezik, hogy Európában egy percig is a politikai élet szereplője lehet egy párt, amelyiknek alelnöke olyanokat mond, hogy a cigányság a zsidók biológiai fegyvere - persze a magyarok ellen. Hogyan tűrhető el, hogy az állandóan látnokként távolba merengő Vona Gábor nyíltan erőszakkal, porigrombolással fenyegethet médiumokat? (Éppen akkor, amikor újságírókat gyilkolnak Zágrábban, és bombákat találnak egy nyilván szintén látnokoskodó mélymagyar olimpikonnál.) És sorolhatnám.
Most mondom: ne tévesszen meg senkit az, hogy a rendőrség szakmai értelemben profi lett, és európai szinten tudja kezelni a vadbarmokat. A Jobbikkal úgy járhatunk, mint a konszolidált Ausztria a saját szélsőjobbjával. A demokrácia teljes félreértése fölemelt kézzel várni, hogy vajon csakugyan beváltja-e a fenyegetéseit. Az édes pici janicsárnak valókat ehhez már meg is találta.
Andrassew Iván
Marosi Arnold:
Átöröklés és nemzetvédelem
Tartalomjegyzék
========================================================================
Tartalomjegyzék
A könyv elektronikus változata
Elôszó
Az átöröklés anyaga
Az ôsök kapcsolata utódaikkal. -- Az örökletes tulajdonságok
átszármaztatói a kromoszómák. -- A megtermékenyítéssel járó
átöröklés: zigóta és amfimixis. -- A faji sejtek és az ivadékok
változatossága. -- A csíraplazma szerkezete: homo- és heterozigóta.
-- Genotípus, paratípus és fenotípus. -- A szerzett tulajdonságok
örökletessége. -- A szervezet veleszületett sajátságainak
örökletessége
Az átöröklés módja és szabályai
A kutatás irányai. -- Tiszta fajok és keresztezés. -- Az
intermediális átöröklés. -- Az alternatív átöröklés. -- Domináns és
recesszív tulajdonságok. -- A presence-absence elmélet. -- A di-,
tri- és polihibridek. -- Mendel szabályai. -- Eltérések. -- Galton
törvénye és a kiválasztás
Átöröklés az embernél
A rassz- és családi vonások örökletessége. -- Az albinizmus. -- Az
élettartam és sokgyermekűség. -- Korcsképzôdmények és betegségek. --
Az alkoholizmus, tuberkulózis és vérbaj. -- Mendel szabályai és az
ember
Lelki átöröklés
A lelki működések és idegrendszer. -- A lokalizáció. -- A lelki élet
és az agyvelô nagysága. -- A kisagy és szimpatikus idegrendszer
szerepe. -- A férfi- és nôi jellem örökletessége. -- Az átöröklés és
ösztön. -- Örökletes vonások a néplélekben -- Bach-, Byron- és Krupp-
család. -- Örökletes lelki betegségek. -- Az átöröklés és
szabadakarat jelentôsége a nevelésben
A nemzetek élete és pusztulása
Faj és nemzet -- A haza nemzetfenntartó ereje. -- Nemzeti kultúra. -
- A faji öntudat jelentôsége. -- A család és erkölcs, mint a
nemzetvédelem alapja. -- A bevándorlás és zsidóveszedelem. --
Csecsemôhalandóság -- A római nép és Franciaország elnéptelenedése.
-- A maltuzianizmus. -- Az egyke és degenerálódás. -- A nagyvárosi
élet és a higiénia fajgyöngítô hatása. -- A háború és fajegészség. -
- A népbetegségek pusztítása
Fajegészségtan
Fogalma és irányai. -- A vérkeveredés és zsidóság. -- A szociális
darwinizmus. -- A keresztény fajvédelem. -- Elôkészítés a
házaséletre. -- A család népessége. -- Gazdasági intézkedések és
telepítések. -- A káros elemeknek a népesedésbôl való kizárása. -- A
fajvédelem és világnézet
========================================================================
A könyv elektronikus változata
Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv
1924-ben jelent meg a Szent István Társulat kiadásában a Szent István
könyvek sorozat 19-ik köteteként. Az elektronikus változat a Szent
István Társulat engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a
Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni.
Minden más szerzôi jog a Szent István Társulaté.
========================================================================
Elôszó
Az átöröklés a legfontosabb élettani és társadalmi kérdések egyike. A
biológiában az ôsök és utódaik között fennálló hasonlóságot igyekszik
megfejteni, ami már az ôskorban érdekelte a természet életének
vizsgálóit. De emellett szoros összefüggésben van az élettudomány másik
fontos kérdésével, a fajképzôdés problémájával is. Új fajok ugyanis
csak úgy keletkezhetnek, ha ismertetô jegyeik utódaikra is átszármaznak
és ezáltal állandósulnak. E szoros kapcsolat folytán a XIX. század
folyamán a fajkeletkezéssel együtt elôtérbe nyomult az átöröklés
kutatása is és miként annak, ennek föllendítése is Darwin nevéhez
fűzôdik. Kezdetben inkább csak elméleteket váltott ki, de késôbb
megnyerte magának a kísérletezést is és ez Mendel Gergely[1]
ágostonrendi apát fölfedezése alapján oly eredményekkel járt, amelyek
hatása alatt az átöröklés a modern biológia egyik legszorgalmasabban
kutatott témája.
E népszerűség elôidézésében a tisztán tudományos szempontokon kívül a
gyakorlati életnek is van része. Az átöröklés ugyanis belejátszik az
állat- és növénynemesítésbe és, ami legfontosabb, a népek életébe is. A
fajok testi és lelki fejlôdése, fennmaradása vagy kipusztulása
nagyrészt az átöröklésen múlik. Ennek fölismerése egy új tudományágnak
adott életet: a fajegészségtannak vagy eugenikának, aminek művelésére,
útmutatásai megtartására sohasem volt oly nagy szükség, mint
napjainkban. Európa romokban hever, népei milliókkal kevesbedtek, és
épp azok pusztultak el legnagyobb számban, akik erôsebb szervezetük és
koruk alapján a jövô nemzedék szempontjából a legértékesebb elemet
képviselték: a fiatal meg jövendô családapák. Emellett a sok
nélkülözéstôl a megmaradtak legyengültek, a növekvô nemzedék
elcsenevészesedésnek van kitéve. A fajrontó betegségek is a háborús
élet hatása alatt nagyobb arányban léptek fel, mint talán bármikor
megelôzôleg. Valóban sohasem volt égetôbb szükség, hogy a hit és
tudomány összefogva, legyűrjék ezt az Európára szakadt veszedelmet és
regenerálják annak ezer sebbôl vérzô népességét.
Nekünk magyaroknak, akik vérben is legtöbbet vesztettünk, jóformán
egyetlen reményünk a jövô nemzedék. Ha tehát szeretjük fajunkat és élni
akarunk, akkor ezért a jövô nemzedékért minden áldozatot meg kell
hoznunk és az egyént túlélô nemzet iránt tartozó kötélességbôl testileg
és lelkileg erôs népességre kell törekednünk. Ezt a célt akarja
szolgálni e könyvecske is az átöröklés biológiai alapjainak,
szabályainak és a népek életére való jelentôségének áttekintô
megismertetésével.
Forrásul a következô művek szolgáltak:
Apáthy J.: A fajegészségtan köre és feladatai. Természettudományi
Közlöny 1918. 1-4. sz.
Baur E.: Bastardierung. Handwörterbuch der Naturwissenschaften. Jena,
1912. I. 850. l.
Dr. Bayer H.: Über Vererbung und Rassenhygienie. Jena, 1912.
Buday L.: A megcsonkított Magyarország. Budapest, 1921.
Büchner L.: Die Macht der Vererbung. Leipzig, 1909.
Grabner E.: Az öröklés szabályai a növények keresztezésénél.
Természettudományi Közlöny 1908. 214. l.
Gross J.: Vererbung. Handwörterbuch der Naturwissenschaften. Jena,
1912. X. 243. l.
Hertwig O.: Zur Abwehr des ethischen, des sozialen, des politischen
Darwinismus. Jena, 1918.
Dr. Hesse R. und Dr. Doflein F.: Tierbau und Tierleben. Leipzig und
Berlin, 1910.
Hoffmann G.: Faj egészségtan és eugenika. Természettudományi Közlöny
1916. 450. l.
U. a.: Fajegészségtan és népesedéspolitika. Budapest, 1920.
U. a.: Krieg und Rassenhygienie. München, 1916.
Dr. Kjellén R.: Die Grossmächte und die Weltkrise. Leipzig und Berlin,
1921.
Kovács A.: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest, 1922.
Környey I.: A nem átöröklése. Pótfüzetek a Természettudományi
Közlönyhöz, 1921. 1. l.
Dr. Lechner K.: Az alkoholizmus veszedelmei. Budapest, 1920.
Lehmann E.: Experimentelle Abstammungs- und Vererbungslehre. Leipzig,
1913.
Lenhossék M.: A ,,gynaephor'' öröklésrôl. Természettudományi Közlöny
1919. 130. l.
U. a.: A népfajok és eugenika. Uo., 1918. 213. l.
Marczali H.: Történelmi visszapillantás azokra az eszmékre és
intézkedésekre, amelyek nagy néppusztulások után a népesség
rekonstrukciója céljából fölmerültek. Nemzetvédô füzetek 6. sz.
1917.
Marosi A.: Az átöröklés és ember. Katholikus Szemle, 1920. 222. és 263.
l.
U. a.: A fajképzôdés. U. o. 1919. 369. l.
Muckermann H. S. J.: Kind und Volk. Freiburg im Breisgau, 1921.
Dr. Nékám L.: Nemi betegségek. Budapest, 1920.
Dr. Oettinger W.: Die Rassenhygienie und ihre wissenschaftliche
Grundlagen. Berlin, 1914.
Dr. Pékár K.: Magyar kultúra. Budapest, 1917.
Pezenhoffer A.: A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására.
Budapest, 1922.
Dr. Plate L.: Vererbungslehre. Leipzig, 1913.
Ribot K.: A lelki átöröklés. Ford. Holló J. Budapest, 1896.
Siemens H. W.: Die biologischen Grundlagen der Rassenhygiene und der
Bevölkerungspolitik. München, 1917.
Sommer G.: Geistige Veranlagung und Vererbung. Leipzig und Berlin,
1910.
Dr. Teichmann E.: Die Vererbung als erhaltende Macht im Flusse
organischen Geschehens. Stuttgart, 1921.
Dr. Tóth Zs.: Az átöröklés és sejttan. Természettudományi Közlöny 1907.
457. l.
Székesfehérvár, 1923. május.
____________________
1 Nem György, mint ez a magyar irodalomban el van terjedve. Mendel
keresztneve ugyanis németül Gregor és nem Georg.
========================================================================
Az átöröklés anyaga
Átöröklésen értjük az ôsök tulajdonságainak az utódokra való
átszármazását, vagyis azt az életjelenséget, ha valamely élôlény
ivadékot hoz létre, az mindig hasonló szülôihez. E jelenségnek mint
biológiai problémának megfejtése azon fordul meg, van-e valami szervi
alapja a szülôi vonások ez átszármazásának? A feleletet megadja a
közismert tény, hogy az a kezdet, amelybôl az újszülött fejlôdése
megindul, nem új anyag, hanem egy része szülei szervezetének. Ez a
szervi kapocs, természetes, fennáll a szülôk meg az ô elôdeik között
is. Ennek folytán az újszülött és ôsei olyasféle láncolatot alkotnak,
mint valamely patak mentén a tavak, amelyek vize bármily vékony
erecskén is, de egymásból fakad.
Hogy ez csakugyan így van, igazolja az egysejtű lények, mondjuk a
papucsállatkának oszlással való szaporodása. E parányi, mikroszkopikus
állatka, amely nevét papucsra emlékeztetô alakjától kapta, mikor oszlás
folytán kettéválik, testének anyagát egyenlôen osztja meg a két új
egyén között. A két egyénbôl, ha teljes kifejlôdését elérte, ugyanily
módon lesz négy, a négybôl nyolc, a nyolcból tizenhat egyén és így
tovább. Mindezek nem mások, mint a kiindulásul szolgáló ôs ivadékról-
ivadékra átszálló részeinek kiegészülései. Az ekként létrejött,
egymásra következô nemzedékek olyan piramisszerű csoportulatot
alkotnak, amelynek csúcsa a kiinduló pontként fölvett ôs, alapja pedig
a tôle származott legutolsó nemzedék. Ugyanez áll a növényeknek bujtás,
hagyma, gumó által való szaporodásáról. Itt már egész világosan
látható, hogy az új növény tulajdonképp az anyanövény kiegészült része
és így könnyen érthetô a köztük fennálló hasonlóság is. Az
állatvilágban már ritkábban, csak az alsóbbrendűek között észlelhetôk
efféle esetek. Példa reá a közismert földigiliszta, amelyet ha
kettévágunk, nem pusztul bele, hanem a hiányzó részek kinövése folytán
két új egyén fejlôdik belôle.
A felhozott példák bármily világosan mutatják is a szülôknek és
utódaiknak egymással való összefüggését, arra a kérdésre, miféle szervi
alapon és berendezkedéssel történik az ôsök tulajdonságainak
ivadékaikra való átszármazása, nem adnak feleletet. Ebbe az érdekes
mechanizmusba csak a szervezetek elemi részeinek, a sejteknek
tüzetesebb ismerete nyújt bepillantást. Evégbôl mindenekelôtt tudnunk
kell, hogy az élôsejtnek két lényeges alkatrésze van: a megolvadt
enyvhez hasonló protoplazma és a nála sűrűbb összeállású sejtmag. A
sejtmagon, ha bizonyos festôanyagokkal kezeljük, ismét két rész
különböztethetô meg. Az egyik nem veszi magába a festéket, ez az
akromatin, a másik megfestôdik, ez a kromatin. A kromatin a sejt
nyugalmi állapotában az akromatikus állomány között szemcséket alkotva
látható. A sejt oszlását megelôzôleg azonban a szemcsék hálózatot
képezô fonállá egyesülnek. E fonal összehúzódva lassanként
megvastagszik és végezetül önálló darabokra, úgynevezett kromoszómákra
esik szét.
A mi szempontunkból fôleg a kromoszómák érdemelnek beható figyelmet.
Jellemzô tulajdonságuk, hogy ugyanazon fajhoz tartozó szervezetek
sejtjeiben mindig egyforma számban jelennek meg. Például egyes
férgeknél (Ophryotrocha) 4, másoknál (Dendrocoelum) 8, az édesvízi
szivacsnál (Euspongilla) 12, a patkánynál, csibornál (Hydrophilus) 16,
a tengeri sünnél (Echinus) 18, a Lasius nevű hangyánál 20, a foltos
szalamandránál és embernél 24, a káposztalepkénél 28, az egérnél 32 és
sós vizekben élô Artemia salina rákocskánál 168 a kromoszómák száma.
Hasonló állandóságot észleltek nagyságukban, alakjukban is. Ez
különösen oly fajoknál ismerhetô fel, amelyek sejtjeiben a kromoszómák
méretben, formában különböznek egymástól. Így tapasztalta ezt az
amerikai Sutton egy sáskafajnál (Brachystolamagna), ahol ha a
kromoszómák a sejtekben megjelentek, mindig megegyeztek az ôket
létrehozó elôbbi sejt kromoszómáival. Ugyan mire utal az állandó,
sejtrôl-sejtre, nemzedékrôl-nemzedékre ismétlôdô megegyezés? Csakis
arra, hogy a kromoszómák számának és alakjának e következetes
állandósága nem véletlen szüleménye, hanem önálló egyéniségük
következménye. Önállóságuk nemcsak különvált állapotukban van meg.
Megôrzik ezt akkor is, bár láthatatlanul, amidôn a kromatikus állomány
szemcsés külsôt mutat, vagy összefüggô fonálhálózatot alkot. Különben
alig volna érthetô, hogy a kromatin kromoszómákra oszlása mindig azonos
számú, nagyságú és alakú fonaldarabkákat eredményez.
Az átöröklésre még a kromoszómák egyedi jellegénél is fontosabb
azoknak a sejtek kettéválásában való részvéte. Tudnivaló, hogy a
sejtoszlás mindig a maganyag megoszlásával indul meg. E bonyodalmas
folyamatnak fôbb mozzanatai a következôk: Mikor a kromatinnak darabokra
való szétesése megtörtént, a láthatóvá lett kromoszómák rendezkedni
kezdenek, úgy hogy végül mindannyian egy, az oszlás irányára merôleges,
úgynevezett equatoriális síkban helyezkednek el. Ennek befejeztével
közepükön megjelenik egy hosszanti barázda, melynek mentén széthasadnak
és ezáltal számuk megkétszerezôdik. A hasadás folytán keletkezett
kromoszómapárok azonban nem maradnak együtt. Tagjaik elválnak egymástól
és az equatoriális síktól távolodva, a sejt két ellentétes sarkán
foglalnak helyet. Itt azután különállásuk ismét eltűnik. Mire ugyanis a
protoplazmának a megoszlást követô kettéválása bekövetkezik, a
kromoszómák egybeolvadnak és a kromatikus állomány újra fölveszi az
eredeti hálózatos, illetôleg szemcsés állapotot.
A megoszlás e bonyolult folyamatában tárgyunkra legfontosabb részlet
a kromoszómák széthasadása. Vele ugyanis a keletkezett sejtekben
nemcsak a fajra jellemzô kromoszómaszám van biztosítva, hanem a
kromatikus anyag egyenlô megosztása is. E jelenség meglepô összhangban
van az anyasejt tulajdonságainak a fióksejtekre való egyforma
átszármazásával és joggal szolgáltatott alapot arra a föltevésre, hogy
az örökletes tulajdonságok székhelye a kromoszómákban fészkel. Még
pedig a kromoszómák önállósága megfelel az örökletes vonások
állandóságának, míg széthasadásuk az örökletes sajátságoknak az
utódokra való egyforma átszármazását fejti meg elôttünk.
{kép}
A sejtmag oszlása: a. és b. a kromatin darabokra esése, c. a
kromoszómák equatoriális síkban való elhelyezkedése és hasadása, d. és
e. a kromoszómák szétválása, f. a kromoszómák új sejtmagokká való
egyesülése.
Az eddig felhozott példák szerint a szervezetek egymaguk is képesek
új egyént létrehozni. A növényvilágban ez általános jelenség. Az
állatok között azonban csak alsóbbrendű típusoknál fordul elô, míg
följebb két egyén, vagy általánosabban szólva, két sejt szükséges új
élet fakasztásához. A szaporodás e módja a növényeknél sem ismeretlen,
például a magvak által való szaporodás ezen alapszik. A mag kialakulása
ugyanis két sejt egybeolvadásának eredménye. Az egyiknek székhelye a
termô alsó részében található magrügy. A neve petesejt és hivatása
ugyanaz, mint a madártojásé vagy halikráé: új élôlény létrehozása. Erre
azonban önmagától nem képes, elôbb egy másik sejttel kell egyesülnie és
ez a termékenyítôsejt, itt a porzókban képzôdô virágpor. Az egyesülés a
szél, rovarok, víz segítségével történik, mert a virágport ezek
szállítják a termô bibéjére. Itt azután kemény, bibircses burka
fölreped és a támadt nyíláson egy tömlô húzódik le a magrügyhöz. E
tömlôn, mint valami csatornán, a virágpor tartalma lefolyik a
magrügyben pihenô petesejthez és vele összeolvad.
A most leírt folyamatot megtermékenyítésnek nevezzük és csodás
hatással van a petesejtre. Az eddig önmagában tehetetlen sejt most
elkezd oszlani és egymásután hozza létre a sejteket. Az új sejtek
kezdetben mind egyformák és gömbalakú halmazt alkotnak. Késôbb azonban,
mintha valami rendezô kéz működnék közöttük, eltérô csoportokká
különülnek. Dudorodások és bemélyedések jelennek meg a most már
fejlôdésben levô kis embrión, amely addig-addig módosul, mígnem
kialakul a mag és ebben a gyököcskébôl, száracskából, rügyecskébôl meg
sziklevelekbôl álló csíra.
{kép}
Megtermékenyülés két kromoszómával: a. és b. a termékenyítôsejt
behatolása és egyesülése a petesejt magjával, c. és d. a termékenyítô
(világos) és petesejt (sötét) kromoszómáinak széthasadása és új
sejtmagokká való egyesülése.
Az állatvilágban a megtermékenyítésre legegyszerűbb példa a
tengerisün, amelynek gombostű formájú termékenyítô sejtjei, a
spermatozoidok ezrével rajzanak az ugyancsak szabad petesejtek körül.
De belsejébe csak egy hatolhat. Ha ez megtörtént, a petesejt körül
finom hártya képzôdik, a bent levô spermatozoid pedig egyenesen a
sejtmagnak tart, egyesül vele és ezzel megindul az új egyén fejlôdése.
Miként minden sejtnek, a pete- és termékenyítôsejtnek is vannak
kromoszómái, de számuk csak félannyi, mint a szervezet egyéb
sejtjeiben. Lássuk tehát a kromoszómák viselkedését a
megtermékenyítéssel járó szaporodásnál. Ennek megismerése végett vegyük
föl azt az esetet, midôn általában a kromoszómák száma négy és így a
pete meg a termékenyítôsejt csak két kromoszómásak. Megtermékenyítés
esetén, miként mondottuk, a két sejt egyesül, de csak protoplazmájuk
olvad össze, a kromoszómák továbbra is megôrzik önállóságukat. Ennek
folytán a két sejt egyesülésébôl származó új sejt, az úgynevezett
zigóta, már négy kromoszómás lesz, ezek közül kettô a petét termelô
anyától, kettô pedig a termékenyítôsejtet szolgáltató apai szervezetbôl
származik. Az apai és anyai sejtek kromoszómáinak ez együttes
elhelyezkedését a zigótában nevezzük mi amfimixisnek, ami, ha
megtörtént, az egész szervezet fölépülésében érezteti hatását. Mert
mivel indul meg az új egyén kialakulása? A zigóta oszlásával, amelynek
lefolyása ugyanaz, mint azt föntebb a sejtoszlásnál leírtuk és amelynek
legfontosabb mozzanata a kromoszómák széthasadása, a kialakuló sejtek
között való egyenlô megoszlása. Tehát nemcsak a zigótának, hanem a
belôle képzôdô valamennyi sejt kromoszómáinak, illetôleg az általuk
képviselt öröklött tulajdonságoknak fele az apai, fele az anyai
szervezetbôl származik és innen az újszülött szervezetének a szülôkhöz
való hasonlósága. E két forrásból fakadó sajátságokból ugyanis
mozaikszerűen alakul ki az új egyéniség, amely az amfimixisnél fogva
egyik vonásában az apát, a másikban az anyát vagy talán valamely
korábbi ôsét tükrözi vissza és mint azok életének folytatása jelenik
meg elôttünk.
{kép}
A Brachystola nevű sáskafaj sejtjei: a. teljes, b. fél
kromoszómaszámmal.
A mondottakból az is látható, hogy a soksejtű szervezeteknél nem
minden sejt vesz részt a fajfenntartásban, csak a peték és
termékenyítôsejtek, azért ezeket megkülönböztetésül faji sejteknek is
nevezzük. A többi sejtek legföljebb közvetve járulnak hozzá a
szaporodáshoz. Az ô feladatuk elsôsorban az egyéni élet biztosítása és
testi sejtek név alatt foglaljuk ôket össze. Ezek, mint a test építô
elemei, vele együtt élnek és halnak, ellenben a faji sejtek, ha
megértek, kiválnak a szervezetbôl és nemhogy megsemmisülnének, hanem
megfelelô körülmények között új egyénné fejlôdnek.
Tulajdonképp tehát úgy áll a dolog, hogy csakis bennük, a faji
sejtekben, illetôleg ezek kromoszómáiban csörgedez az a vékony erecske,
mely az egymástól származó ivadékokat összeköti és szakadatlan
láncolatot alkot belôlük. Még az oszlás által való szaporodásnál sem
nélkülözhetôk. Tapasztalat szerint ugyanis az oszlás útján egymásra
következô nemzedékek mind jobban és jobban veszítenek szaporító
erejükbôl. Végezetül teljesen kimerülnek és utódok nélkül halnak el.
Közben-közben tehát még az egysejtű lényeknél is az oszlás állal való
szaporodást felváltja a két egyén egybekelésébôl származó
megtermékenyülés. Ennek segítségével az átöröklés kimerülôben levô
anyaga, a kromatikus állomány mintegy újra szervezôdik és a megifjodott
szervezet újult erôvel folytatja az osztódás által való szaporodást.
De a faji sejtek nemcsak hivatásban, szerkezetben is eltérnek a testi
sejtektôl. Bennük a kromoszómák száma csak félannyi, mint ezekben, ami
egy érdekes folyamat, az úgynevezett redukciós oszlás folytán alakul ki
bennük, miközben a faji sejteket létrehozó anyasejt kromatinja
felényire redukálódik.
A redukciós oszlásnak kettôs célja van. Az egyik a faji sejtek
kromatintartalmának megkevesbítése. Különben a pete- és
termékenyítôsejt egyesülésébôl származó zigótában a kromoszómák száma
kétszerese lenne a normális számnak és ezzel elvesztené a belôle
fejlôdô szervezet eredeti faji jellegét. A redukciós oszlás másik
eredménye a faji sejtek különbözô volta. A kromoszómák ugyanis nem
egyenlô értékűek: az egyik ilyen, a másik olyan örökletes
tulajdonságoknak a telepe. Mondjuk, például a tarka virágnál a fehér
szín más kromoszómához van kötve, mint a piros és így a redukciós
oszlás alkalmával az egyik faji sejtbôl a piros, a másikból a fehér
szín kromoszómája marad ki. Ez esetben tehát a virágnak kétféle petéi
lesznek: egyesekben a piros, másokban a fehér szín lesz meg. Ugyanez
áll a virágporszemekrôl is. Mi lesz most már a megtermékenyítés
eredménye? A fehér virágporral megtermékenyített fehér petesejtbôl
fehér, a piros virágporral megtermékenyített piros petesejtbôl piros
virág fejlôdik, míg ha a fehér petével piros, vagy a piros petével
fehér virágpor alkot zigótát, akkor rózsaszín, esetleg tarka virágot is
kaphatunk. Így jön létre az is, amidôn ugyanazon anyának, például a
kutyánál, macskánál, egy ellésbôl különbözô színű ivadékai születnek.
A faji sejtek különbözôsége az amfimixis révén az új egyének
kialakulásában gazdag változatosságra nyújt alkalmat. Két kromoszómái
faji sejteknél, amint láttuk, a megtermékenyülésben négyféle kombináció
lehetséges. Négy kromoszómás faji sejtek már 16-féle változatot
engednek meg, amelyek zigótává való egyesülése 256-féleként mehet
végbe. Ez esetben tehát az örökletes tulajdonságok az új egyénben 256
kombináció szerint jelentkezhetnek. Tovább hat kromoszómával 4096,
nyolccal 65,536, tízzel pedig több mint 1 millió változatban lehetséges
a megtermékenyülés. (Hesso-Doflein, I., 554. l.)
Az embernél, mint már említettük, a kromoszómák normális száma 24, a
faji sejtekben tehát csak 12 van belôlük. Ezzel a berendezéssel
2.704.156 zigótakombináció lehetséges, ami annyit jelent, hogy két
testvér testi megegyezésének valószínűsége tisztán az örökletes
tulajdonságok alapján 1 : 2.7 millió. Vegyük ehhez még a külsô tényezôk
által létrehozható változatokat és akkor érthetô lesz, miért nincs még
testvérek között sem két teljesen egyforma ember. Kivételek az egy
petébôl származó ikrek, melyek a már fejlôdésnek indult pete
kettéválásából képzôdtek. Ez esetben a két egyén kromatikus anyagának
összetétele ugyanaz, tehát örökletes tulajdonságokban is meg kell
egyezniök egymással. Ha mégis van közöttük különbség, ez csak a külsô
tényezôk eltérô hatásának lehet az eredménye. Ikrek azonban akkor is
születhetnek, ha egyszerre két pete termékenyül meg. Ilyenkor már a
veleszületett tulajdonságokban is van eltérés a két egyén között és
ennek folytán a hasonlóság sem lesz oly feltűnô, mint az elôbbi
esetben.
Az amfimixisszel járó változatosság, a fajfennmaradás szempontjából,
a termékenyítés útján való szaporodást messze az oszlás, dugványozás,
sarjadzás fölé emeli. A fajok életének egyik leghathatósabb tényezôje
ugyanis az alkalmazkodás, mert enélkül -- különösen az életviszonyok
nagyobb megváltozása esetén -- nem tudnak beilleszkedni az új
környezetbe és kipusztulnak. De mitôl függ a fajok alkalmazkodó
képessége? Az alájuk tartozó egyedek változatosságától. Nagyobb számú
változat mellett, ha el is pusztulnak egyesek a megváltozott viszonyok
között, könnyebben akadnak oly alakok, amelyek az új helyzetnek
megfelelô tulajdonságaikkal leküzdik a megélhetés nehézségeit és
megmentik a fajt a kiveszéstôl. Csekély számú változat mellett erre
kisebb a valószínűség. Már pedig az oszlás, dugványozás, gumók,
hagymák, indák által való szaporodás nem eredményezhet akkora
változatosságot, mint a termékenyítés. Az elôbbi esetben csak egy egyén
élete és örökletes tulajdonságai folytatódnak az utódban és csak a
külsô befolyás eredményezhet eltéréseket. De a két faji sejt
egyesülésébôl keletkezô amfimixisnél két egyén élete folytatódik az új
szülöttben, sajátságai két egyén örökletes vonásaiból tevôdnek össze.
Itt a változatok létrehozásában a külsô tényezôk mellett nagy szerepet
játszik a faji sejtek különbözô kombinációja is és így könnyebben
jöhetnek létre életrevalóbb, a veszedelmekkel szemben kitartóbb,
ellenállóbb alakok, mint az egyszerű oszlással való szaporodásnál.
A mondottak szerint az átöröklés anyaga tulajdonképp a sejtmag
kromatinja, és mint ilyennek Nägeli szerint idioplazma, Weismann
szerint csíraplazma a neve. Azonban, tekintve a kromoszómák korlátolt
számát, másrészt az örökletes tulajdonságoknak szinte végtelen
mennyiségét, az idioplazma abban az alakjában, mint azt eddig
tárgyaltuk, nem elegendô az átöröklés problémájának megfejtésére.
Evégbôl a kromoszómáknál kisebb öröklési tényezôkre, egységekre van
szükség. Ezek azonban már a megfigyelés határán kívül esnek. Tisztán
feltevésen alapuló elemek, amelyek már régebben szerepelnek az
élettudományban. Darwin pangéneknek, Nägeli micelláknak, Weismann
determinánsoknak nevezi ôket, míg legújabban Johannsen kezdeményezésére
gén vagy faktor néven szerepelnek a biológia szótárában.
A gének vagy faktorok, miután létezésükrôl tapasztalati úton
meggyôzôdni nem lehet, tulajdonképp képzeleti alkatrészek. Csak arra
valók, hogy képviseljék az egyes tulajdonságokat és szemléltessék az
átöröklés mechanizmusát, akárcsak az elemi tanításnál használt
számológolyók a mennyiségtani műveleteket.
Ezek elôrebocsátása után az idioplazma szerkezete a következôleg
alkotható meg. Minden hivatására megérett faji sejtben annyi faktor
van, amennyi a benne foglalt örökletes tulajdonság. Mikor azonban a
faji sejtek egyesülnek, a megtermékenyített petesejtben, vagyis a
zigótában, megkétszerezôdik a faktorok száma. E faktorok azáltal, hogy
közülök az egynemű tulajdonságok, például a termet, az arcvonások, a
szín stb. képviselôi egymás mellett helyezkednek el, páros
tulajdonságokat, Bateson szerint allelomorfokat alkotnak. A páros
tulajdonságok a zigóta oszlása révén a többi sejtekre is átszármaznak,
egyedül a faji sejtek kivételek. A faji sejtekbôl ugyanis a redukciós
oszlás által a páros tulajdonságok egyik faktora kiesik, ezért bennük a
gének száma, miként a kromoszómákéi is, csak félannyi, mint a többi
sejtekben.
Lássuk most az elmélet alkalmazását. Elôször párosítsunk össze
egymással mindenben megegyezô, tiszta fajokat. Ez esetben a két faji
sejt faktorai teljesen egyformák és így a zigóta páros tulajdonságaiban
csak egynemű faktorok kerülhetnek össze. Például a színt képviselô
páros tulajdonság, ha fehér egyedekrôl van szó, két fehér faktorból
áll. Ugyanígy a többi sajátságokra (termet, szôrözet, levélalak stb.)
vonatkozó páros tulajdonságok is mind, kivétel nélkül két teljesen
egyforma faktort foglalnak magukban. Az ilyen szerkezetű zigóta neve
homozigóta, amelybôl csak szülôkkel egyezô, tiszta faj fejlôdhetik.
Vegyük most a másik esetet, midôn a tiszta fajt képviselô szülôk
mindenben megegyeznek, csak egy tulajdonságban, például színben,
különböznek egymástól. Kérdés, milyenek lesznek az ezekbôl származó
zigóta páros tulajdonságai? Általában olyanok, mint az elôbbi esetben,
ti. egyforma faktorokból összetettek. Egy azonban, a színre vonatkozó
páros tulajdonság, eltér a többitôl, mert ennek faktorai -- a szülôk
színének megfelelôen -- két különbözô színt képviselnek. Az ilyen
zigóta, melynek különbözô faktorokat egyesítô páros tulajdonságai is
vannak, heterozigóta, és belôle csak keverék, korcsfaj fejlôdhetik.
Az idioplazma további vizsgálatánál nagyon fontos annak
megállapítása, ugyan minô tulajdonságok vannak benne gének vagy
faktorok által képviselve? Miután az idioplazma közvetlenül a szülôktôl
származik, elsôsorban azok örökletes tulajdonságait foglalja magában.
Tapasztalat szerint azonban a szülôkhöz való hasonlóság mellett gyakori
a régebbi ôsökre való visszaütés is (atavizmus), amibôl világos, hogy
azok tulajdonságai is bentfoglaltatnak az idioplazmában. Következôleg
az idioplazma a benne rejlô sajátságokat az ôsök egész láncolatán
keresztül szedte magába, és mint az örökletes tulajdonságok összessége
képviseli a geno- vagy idiotípust. Vele szemben az utódokra át nem
szálló, múló sajátságokat paratípus név alatt foglaljuk össze, míg az
egyén úgy, amint a maga valóságában elôttünk áll, a fenotípus.
E megkülönböztetéssel fenotípus, amelyen értjük a zigótában meglevô
örökletes sajátságoknak, a genotípusnak kifejlett egyéniség alakjában
való megjelenését, azt akarjuk kifejezni, hogy a zigótából kifejlôdô
individuumon a benne rejlô örökletes tulajdonságok nem jutnak mind
kifejezésre. Közülök egyesek rejtve is maradhatnak és csak bizonyos
feltételek mellett kerülnek felszínre. Például azok a vonások,
amelyekben a gyermek nem szülôihez, hanem nagyatyjához vagy
nagyanyjához hasonlít, rejtett állapotban bizonyára megvoltak a
szülôkben is, különben a gyermeken sem jelentkezhettek volna.
Másrészt azonban az egyénnek olyan sajátságai is lehetnek, amelyeknek
semmi alapja az idioplazmában, hanem tisztán külsô körülmények
szüleményei és mint ilyenek nem öröklôdnek. E tekintetben nagyon
tanulságosak Bauer Ervinnek a piros virágú kankalinnal (Primula
sinensis) végzett kísérletei, amelyeknél azt tapasztalta, hogy a 20-35
Celsius fok hômérsékleten nevelt palánták fehér virágot, a 15-20 fokon
fejlôdôk pedig rendes, piros virágot termettek. Mikor aztán a fehér
virágú példányokat ugyanilyen körülmények közé helyezte, a magasabb
hômérséklet mellett szerzett tulajdonságaikat elvesztették és nekik is
piros virágaik lettek. Hasonló ehhez Weismann kísérlete, aki
kiválasztott két nôstény meg öt hím fehér egeret és levágta farkukat.
Ezt a csonkítást több nemzedéken keresztül megismételte, és az ily
módon leszármazó több száz egér között egyetlen csonka avagy rövidebb
farkú példány sem akadt.
Ellentétben az imént felhozott példákkal, van egy-két olyan eset is,
amikor a külsô behatások folytán szerzett tulajdonság állandónak,
örökletesnek bizonyult. E tekintetben különösen figyelemreméltók
Towernek a kolorádobogáron (Leptinotarsa) végzett megfigyelései. E
bogár alapszíne sárga, fedôszárnyait hosszában fekete sávok, hasát
fekete foltok tarkítják. Petéit 8-8 napi idôközökben üríti ki és így
ugyanazon példánnyal különbözô körülmények között rakathatunk petéket.
Tower adatai szerint azokból a petékbôl, amelyeket a kolorádobogár a
rendesnél 5-7 C foknál alacsonyabb vagy magasabb hômérsékleten és
nedves levegôben rak le, részben feketés alapszínű változatok
fejlôdnek. Ellenben száraz levegôn és a rendestôl 10 C fokkal eltérô
hômérsékleten kiürített peték után a festékanyag redukálódik és a
szárnyakról egészen eltűnnek a fekete sávok. E változások azonban nem
minden esetben öröklôdnek. Örökletes tulajdonságok csak akkor lesznek
belôlük, ha a fiatal szervezet egész fejlôdése alatt ki van téve a fent
említett hatásoknak. Különben az ivadékok visszaütnek az eredeti
alakra. Hasonlót tapasztaltak az egereknél is. Ugyanis a 21 C fok
mellett nevelt egereknek körülbelül egyharmaddal hosszabb farkuk
fejlôdött, mint az 5 C fok mellett fejlôdôknek. Ezeknek utódai egyenlô
hômérsékleti viszonyok mellett is megôrizték hosszú-, illetôleg
rövidfarkúságukat, de csak az esetben, ha a szülôk eltérô hôfok mellett
való nevelése mindjárt születésük után megkezdôdött.
E példák tehát amellett tanúskodnak, hogy a szervezet fejlôdésében
van olyan idôszak, amikor a ráható tényezôk nemcsak külsejét
változtatják meg, hanem ugyanakkor az átöröklés székhelyére, a faji
sejtekre is hatással vannak. De nem oly értelemben, mintha talán új
öröklési telepek, gének lépnének fel benne. Ilyent külsô tényezôk nem
hozhatnak létre. Hanem igenis más valami, mondjuk például az idioplazma
anyagcseréjének megváltozása idézi elô az illetô tulajdonság
átszármazását, öröklôdését.
Míg a szerzett sajátságok csak kivételesen örökletesek, a szervezet
veleszületett sajátságai, amennyiben azok a csíraplazma génjeinek
következményei, mindig örökletesnek tekinthetôk. Ilyen genotípusos
tulajdonságok elsôsorban a fajjellegek, vagyis azok a sajátságok,
amelyek szerint az embertôl csak ember, a házifecskétôl csak
házifecske, a gyöngyvirágtól csak gyöngyvirág születhetik.
Ugyancsak örökletesnek bizonyultak a szervezetek ugrásszerű,
mutációnak nevezett átalakulásai. Példa erre, mikor a párizsi
Luxembourg rózsái között egy rózsa hirtelen kenderszerű levelekkel
jelent meg, amelyet azóta a kertészek mint külön fajtát kultiválnak.
Vagy a közönséges indás szamócából (Fragaria vesca) egy szép napon
indátlan szamóca keletkezett és ennek származékai ma is nélkülözik az
indákat. Ilyen mutáció eredménye a krizantémum is, amely a közönséges
margitvirág (Chrysanthemum segetum) átalakulásából jött létre. A
margitvirág fejecskéjének szélén, mint ismeretes, fehér nyelvalakú
szirmok vannak, míg sárga, középsô része apró, csöves virágokból áll. A
mutáció abban jelentkezett, hogy egyes margitvirágok közepébôl három-
négynyelves virág emelkedett ki. E növények önbeporzás folytán
létrejött utódain a következô évben 100, két év múltán 200 nyelves
virág fejlôdött. Ennek folytán a margitvirág tömött ôszirózsa alakot
öltött magára és a sajátságát ivadékai is megtartották.
Az örökletes sajátságok harmadik csoportja a szervezet fluktuáló vagy
visszatérô variáció név alatt összefoglalt változásai. Hogy mik ezek,
azt Jennings következô kísérlete világítja meg. A már említett egysejtű
papucsállatkák, paraméciumok tenyészetébôl elkülönített egy példányt,
amely aztán osztódás útján számos ivadékot eredményezett. Ezek hosszát
megmérve, azt tapasztalta, hogy bár az állatkák mind egyforma
életviszonyok között fejlôdtek, mégis különbözô nagyságúak voltak,
amelyek azonban a legkisebb és legnagyobb példányok között fokozatos
sorozatot alkotva helyezkedtek el. E jelenség állandóságát és
örökletességét az igazolja, hogy hasonló eljárás mellett mindig
ugyanazon számbeli határértékeket kapjuk. Ha eltérés mutatkozik, az
csak valamely külsô befolyás következménye lehet, amelynek
kiküszöbölése után ismét helyre áll a rendes állapot.
Végül a genotípustól függ, tehát örökletes vonás a nemi jelleg is,
vagyis annak eldöntése, hím vagy nôstény fejlôdik-e a megtermékenyített
petébôl. A rovarokon végzett vizsgálatokból ugyanis kiderült, hogy a
hímek testi sejtjeiben a kromoszómák száma rendszerint eggyel kevesebb,
mint a nôstényeknél, ha pedig egyenlô, egy kromoszóma kisebb, mint a
nôstények neki megfelelô kromoszómája. Ezt röviden úgy jelezhetjük, ha
a nôstények kromatinja n, akkor a hímeké n-1. Ez az eltérés kifejezésre
jut a faji sejtekben is. A nôstények faji sejtjeiben egyforma a
kromoszómák száma: fele a testi sejtek kromoszómáinak, vagyis n/2. A
hímeknél azonban kétféle faji sejtek vannak: felükben megegyezik a
kromoszómák száma a petesejtekével, n/2, másik felükben azonban eggyel
kevesebb, (n/2)-1. Eszerint a megtermékenyítés alkalmával két eset
lehetséges: az elsô n/2 kromoszómás sejt egyesül a petével, akkor az
n/2 + n/2 = n képlet alapján a zigóta kromatinja n, tehát nôstény
fejlôdik belôle; a másik esetben (n/2)-1 kromoszómás a megtermékenyítô
sejt, akkor az n/2 + n/2 -1 = n-1 alapján a zigóta kromatinja n-1 és
így hím egyén lesz belôle.
Lássuk az esetet példán is. A filloxeránál a hímek 9, a nôstények 10
kromoszómásak. Ennek megfelelôen a peték 5, a termékenyítôsejtek 4 és 5
kromoszómásak. Mi lesz a megtermékenyítés eredménye? Ha a petével
egyesülô sejt 4 kromoszómás, akkor 9 kromoszómás egyén, vagyis hím, ha
a termékenyítôsejt 5 kromoszómás, akkor 10 kromoszómás, vagyis nô egyén
fog belôle fejlôdni. Másik példa. A bodobácsnál (Ligaeus turcicus) a
nôstények sejtjei 14 kromoszómásak, amelyek közül 6 pár egyenlô, egy
pár azonban eltérô viselkedésű és nevük x kromoszóma. A hímeknél is
megvan ez eltérô kromoszómapár, csakhogy itt a két kromoszóma
különbözô. Az egyik nagyobb és megfelel az x kromoszómának, a másik
kisebb és neve y kromoszóma. Milyenek lesznek a faji sejtek? A peték
mind egyformák: tartalmaznak 6 rendes és egy x kromoszómát, ellenben a
termékenyítôsejtek fele x, fele y kromoszómás. Ha tehát a petét x-es
sejt termékenyíti meg, az új egyén sejtjei 12 rendes és két x
kromoszómát fognak tartalmazni, vagyis nôstény lesz belôle. Ha pedig a
petét y-os sejt termékenyíti meg, akkor az új egyén sejtjeiben lesz 12
rendes, egy x és egy y kromoszóma, vagyis hím fejlôdik belôle.
Az eddigi példákban a termékenyítôsejt határozta meg a nemet. Vannak
azonban esetek, amikor a petesejten észlelhetôk a fentiekhez hasonló
eltérések, akkor tehát ezek lesznek döntôk a nem kialakulásában. A
lényeg mindkét esetben ugyanaz: a nemi jellegek forrása nem külsô
tényezôkben, hanem a nemi sejtek kromatikus berendezésében, tehát az
átöröklés anyagában fakad, más szóval: a születendô egyén neme már a
megtermékenyítés pillanatában eldôl. Az ekként meghatározott nemi
jelleget csak kivételesen lehet külsô beavatkozással befolyásolni, míg
a legtöbb esetben és legelsô sorban az embernél ez nincs módunkban.
Különben így kívánja ezt a nemek eloszlásának állandó arányszáma is,
aminek megzavarása magát a fajfennmaradást hozhatná veszélybe. Épp
azért a nemek arányának e törvényszerűsége igazán csak akkor érthetô,
ha az nem a véletlen által irányított külsô hatásokon, hanem belsô
tényezôkön, a szervezet ugyancsak törvényszerű berendezésén alapul.
========================================================================
Az átöröklés módja és szabályai
Az átöröklés szabályainak kutatásában két irányt követ a biológia. Az
egyik kísérletekkel dolgozik és igyekszik eredményeket elérni, a másik
adatokat gyűjt és a statisztika módszerével iparkodik bizonyos
általános tételek megállapítására. Ez utóbbi, ún. biometrikus iskolának
vezére az angol Galton Ferenc, míg a kísérleti örökléstan megalapítója
Mendel Gergely, brünni ágostonrendi apát, aki kolostora kertjében fôleg
különbözô borsófajták keresztezésével kísérletezett. Több mint 10.000
növényegyedet figyelt meg. Megfigyeléseit nemcsak a keresztezésbôl
származott basztardokra, hanem ezek önbeporzás útján kapott utódaira is
kiterjesztette és ezzel a biológiában korszakalkotó eredményeket
sikerült megállapítania. Észleleteit (Versuche über Pflanzenhybriden)
1865-ben közölte, ekkor azonban az irányadó körök nem vettek róla
tudomást. Késôbb, a jelen század elején más kísérletezôk (de Vries,
Correns, Tschermak) ugyanazon eredményre jutottak és csak ezek
közleményei hívták föl a figyelmet Mendel felfedezéseire, emelték föl
nevét az ismeretlenség homályából a biológia nagyjai közé.
Az örökléstani kísérletekhez kiindulásul mindig tiszta fajok
szükségesek. E végbôl a kísérletre kiválasztott alakot, ha virágról van
szó, elôbb önbeporzással szaporítjuk. Ha az ily módon létrejött
ivadékok a második, sôt harmadik nemzedékben is ugyanolyanok, mint a
kiindulásul felvett példány, ez jele annak, hogy tiszta fajok, más
szóval: kromoszómáikban a páros tulajdonságok egyforma faktorokból
állanak. A tiszta alakok kitenyésztése után a további eljárás a
keresztezésen alapul, ami nem más, mint két, örökletes vonásaiban
eltérô egyén egymással való párosítása. Az ebbôl származó ivadékok neve
basztard, hibrid, magyarul: korcs- vagy keverékfaj. A keresztezésnek
azonban vannak bizonyos határai. Sikerre rendszerint csak ugyanazon
fajhoz tartozó változatok, rasszok között vezet, például a fehér és
piros oroszlánszáj, a fehér és szürke egér, a hosszú- és rövidszôrű
tengerimalac keresztezése. De képzôdhetnek basztardok szervezetileg
távolabb esô, mondjuk különbözô nemekhez, fajokhoz tartozó egyedektôl
is. Ilyenek a házi tyúk és fácán, ló és szamár, sziléne és mécsvirág
keresztezésébôl létrejövô keverékfajok. E faj- vagy nembasztardok
azonban rendszerint meddôk, miért is átöröklési kísérletekre nem igen
használhatók. Mindazonáltal különösen növénytani téren már sikerült
elôállítani termékeny fajbasztardokat is, de az itt észlelhetô
jelenségek megfejtése, az átöröklés eddig ismert szabályaival való
összeegyeztetése rendkívül bonyolult viszonyaik miatt ma még igen nagy
nehézségekbe ütközik.
A kísérleti örökléstan szerint az ôsök tulajdonságai két módon
jelentkeznek az utódokon. Egyik esetben az ivadék többé-kevésbé
középhelyet foglal el a szülôk között, ez az intermediális átöröklés.
Máskor az egyik szülô tulajdonságai (pl. szín, alak stb.) a másik szülô
megfelelô sajátságaival szemben az ivadékon uralkodókká lesznek, ez az
alternatív átöröklés.
Az intermediális átöröklésre szolgáljon például közismert kerti
virágunk, az oroszlánszáj. Ha e sok színváltozatban tenyészô virágnak
az elefántcsont színére emlékeztetô fehér és sötétpiros tisztán
kitenyésztett példányait beporozzuk egymással, a keresztezés eredménye
rózsaszínű basztard lesz. E basztard tulajdonképp keverék, korcsfaj,
amelynek átmeneti színe a piros és fehér szín egymásra hatásából
alakult ki anélkül, hogy e színek elvesztették volna önállóságukat.
Ugyanis a rózsaszínű oroszlánszáj önbeporzás által keletkezett magvait
elvetve, azok egynegyedrésze fehér, egynegyedrésze piros,
kétnegyedrésze rózsaszínű virágokat hoz. Az elôbbi példányok utódai is
fehér, illetôleg piros virágúak lesznek, tehát tiszta fajok. Ellenben a
rózsaszínű alakok a második generációban is korcsok maradnak és
ivadékaik ugyanolyan módon válnak, hasadnak szét tiszta és
korcsfajokra, miként az ôstövek keresztezésébôl származó basztard
magvai.
Sematikusan e folyamatot a következô ábra mutatja.
{kép}
Az ábra magyarázata a következô: P jelenti az ôstöveket, melyek közül
a vörös jele AA, a fehéré aa. A jelzésben használt két betű a
tulajdonságok páros képviseletét, vagyis azt jelzi, hogy a testi sejtek
kromoszómáiban a vörös szín is, a fehér szín is két-két faktorral
szerepel. F1 jelzi az elsô generációt. Ennek tagjai mind rózsaszínűek,
mert a színre vonatkozó páros tulajdonságaikban a vörös faktor mellett
ott van a fehér is. Ugyan miért? A dolog magyarázata az, mert a vörös
alany faji sejtjeiben csak vörös (A), a fehéréiben csak fehér (a)
faktor van, ezek egyesülése csak Aa zigótát adhat. F2 a második
generáció. Hogyan jönnek létre ennek a tagjai? A rózsaszínű Aa egyén
önbeporzása által. Ennek azonban pete- és termékenyítôsejtjei is
kétfélék. Vannak A és a faktoros petesejtjei, A és a faktoros
termékenyítôsejtjei, virágporai. Itt négy eset lehetséges:
1. A virágpor termékenyít meg A petét, az eredmény AA zigóta.
2. A virágpor termékenyít meg a petét, az eredmény Aa zigóta.
3. a virágpor termékenyít meg A petét, az eredmény aA zigóta.
4. a virágpor termékenyít meg a petét, az eredmény aa zigóta.
Az állatvilágban az intermediális átöröklésre igen jellemzô példa
Bateson kísérlete, aki fehér és fekete andalúziai tyúkok
keresztezésébôl kékes színű korcsokat kapott. E kék basztardok egymás
közt való párosodásából származott ivadékok megközelítôleg
kétnegyedrészben szintén basztardok voltak, míg egynegyedrészük a
fehér, egynegyedrészük a fekete alanyra ütött vissza. Íme tehát a
második generációban itt is bekövetkezett a széthasadás, akárcsak az
oroszlánszájnál. Davenport fekete törpetyúk és fehér itáliai kakas
keresztezésével kísérletezett. Eredményként oly basztardot kapott,
amelyen a fehér és fekete szín nem olvadt össze, hanem mozaikszerű
foltokban jelentkezett. Ehhez hasonló eset a növénytanban, amidôn a
tüskés termésű maszlagot (Datura) keresztezték sima termésűvel és a
kapott basztard termésein sima meg tüskés foltok váltakoztak egymással.
Az alternatív átöröklés a borsónál észlelhetô. Ez esetben a piros és
fehér virágoknak egymással való beporzása piros basztardot eredményez.
E basztard azonban, bár látszólag csak az egyik szülô színét örökli,
éppoly keverékfaj, mint a rózsaszínű oroszlánszáj. Kitűnik ez abból,
hogy önbeporzás folytán keletkezett magvai ennek is különbözô hajlamúak
és egynegyedrészükbôl fehér, háromnegyedrészükbôl piros virágú borsó
lesz. De ez a háromnegyedrész nem mind egyforma. Kétharmadrészük korcs
keverékfaj, míg egyharmadrészük tiszta faj, tudniillik azok,
amelyeknek, ha idegen beporzás nem éri ôket, összes utódaik pirosak
lesznek. A végeredmény az alternatív átöröklésnél is ugyanaz, mint az
intermediálisnál: a második generáció áll egynegyedrész tisztafajú
fehér, egynegyedrész tisztafajú piros és kétnegyedrész korcsfajt
képviselô piros borsóból.
Az állatvilágból idevágó példa a fehér és fekete egerek egymással
való keresztezése. Itt is az elsô generáció fekete, a második
generációban azonban az ivadékok egynegyedrésze fehér, egynegyedrésze
tisztafajú fekete és kétnegyedrésze korcs fekete, mely utóbbiak egymás
közt szaporodva, éppúgy szétválnak tiszta és korcsfajokra, mint az elsô
generáció ivadékai. Ugyanilyen viselkedést mutat a kerticsiga is,
amelynek két fô változata van. Az egyiknek háza egyszínű, a másikét
spirális, fekete szalag díszíti. A kettônek keresztezése egyszínű
ivadékot hoz. Ez ugyanilyen származású egyénnél párosítva szolgáltatja
a háromféle (tiszta egyszínű, korcs egyszínű és tiszta fekete szalagos)
egyénekbôl álló második generációt.
Amint látható, az alternatív átöröklésnél az örökletes tulajdonságok
nem egyformán érvényesítik hatásukat. A basztard külsôleg csak az egyik
szülô, a fölvett példában a piros borsó (fekete egér, egyszínű csiga)
tulajdonságának átszármazásáról tesz tanúságot. De emellett magában
rejti a másik szülô tulajdonságát, a fehér (illetôleg fekete szalagos)
színt is, különben nem lehetnének fehér (illetôleg fekete szalagos)
ivadékai. Az elôbbi tulajdonságot, amely a másikat mintegy háttérbe
szorítja, uralkodó, domináns, vele szemben a másikat visszaesô,
recesszív tulajdonságnak nevezzük.
Ebben a beállításban a domináns tulajdonság úgy szerepel, mint a
recesszív tulajdonság ellenlábasa. Van azonban más felfogás is, amely
szerint a recesszív tulajdonságnak tulajdonképp nincs faktora, hanem
csak a domináns tulajdonság hiányát jelzi. Elmaradása vagy megjelenése
a domináns faktor jelen- vagy távollététôl függ. Vagyis például a fehér
borsó nem azért fehér, mintha öröklésanyagában bent volna a fehér szín,
hanem mert hiányzik belôle a piros szín. E Correns-Batesontól származó
elmélet ,,presence-absence'' név alatt szerepel az irodalomban és
általánosan elfogadott jelzési módja, hogy a domináns tulajdonság
kifejezésére nagy betűt használ, a vele együtt szereplô recesszív
jelleget pedig ugyanolyan kis betűvel jelzi. Meg kell azonban
jegyeznünk, hogy az elmélet nem minden esetben igazolható, de mivel
különösen a bonyolultabb jelenségek megfejtésében a legtöbbször
beválik, használata az örökléstani munkákban ma már általános.
A példaként fölvett borsó alternatív átöröklésének sematikus
ábrázolása a ,,presence-absence'' elmélet szerint következô:
{kép}
Ábránk szerint az elsô generációban (F1) a szín páros tulajdonsága
itt is ugyanolyan összetételű (Aa), mint az intermediális átöröklésnél,
csakhogy ez esetben a vörös szín faktorának (A) domináns jellegénél
fogva a fehér szín (a) nem érvényesülhet. A második generáció (F2)
vörös alakjai, amelyek az elsô generáció faji sejtjeibôl éppúgy
alakulnak ki, mint azt az elsô ábra magyarázatában kifejtettük, már
csak külsôleg, fenotípusban egyeznek meg, örökletes tulajdonságokban,
genotípusban nem. Egyharmadrészükben ugyanis csak vörös faktorok (AA)
vannak, ezek tehát tiszta fajok. Ellenben kétharmadrészükben {Aa, aA
jelzésűekben) van hajlam a fehér recesszív jellegre (a) is, tehát
korcsfajok.
Ezek a jelenségek, amilyen a basztardképzôdés meg a basztardoknak
tiszta meg korcsfajokra való széthasadása és amelyeket ,,mendelezés''
néven szokás összefoglalni, nemcsak a színeknél, más eltérô
tulajdonságoknál is észlelhetôk. Így például a borsónál a nagy és törpe
alakok, a csalánnál az ép és fűrészelt levelű fajok, a házinyúlnál a
rövid- és hosszúszôrű rasszok, a különbözô tarajú tyúkok, a búbos- és
simafejű kanárik stb. keresztezésénél. Azután a csak egy tulajdonságban
eltérô alakok keresztezésébôl származó monohibrideken kívül vannak di-,
tri- és polihibridek is, amelyeknél a basztard szülei két, három vagy
több sajátságban különböznek egymástól. Például a fekete, simaszôrű
tengerimalac keresztezve fehér, borzasszôrű tengerimalaccal dihibridet
ad, amely fekete és borzasszôrű lesz. Ez esetben tehát a fekete szín
meg a borzasszôrűség uralkodók a fehér meg a sima jelleg fölött.
Kérdés, minôk lesznek az ilyen dihibridek ivadékai? A tapasztalat
szerint négyfélék: fekete borzas, fekete sima, fehér borzas és fehér
sima alakok. Tehát a dihibridek is, miként a monohibridek, a második
generációban széthasadnak a szülôk által képviselt tiszta fajokra és
ezek keverékébôl álló korcsokra. Ugyanez áll a tri- és polihibridekre
is, csakhogy a széthasadás folytán keletkezô változatok száma itt még
nagyobb, mint a dihibrideknél.
A felhozott kísérletek alapján az átöröklés szabályai a következôleg
foglalhatók össze:
1. Az eltérô tulajdonságokkal felruházott egyének keresztezésébôl
származó ivadékok az elsô generációban keverékfajok, basztardok.
2. Az átöröklés folytán szerzett tulajdonságok a basztardban nem
keverednek össze, hanem megôrzik önállóságukat.
3. A basztardok örökletes tulajdonságai a további ivadékokban
szétválnak és a basztard bizonyos számarány szerint széthasad
tiszta meg korcsfajokra.
E Mendel által kikutatott szabályokat késôbb a sejttani vizsgálatok
is megerôsítették. Utalunk itt arra, amit megelôzô fejezetünkben a
kromoszómák önállóságáról, a redukciós oszlásról, a faji sejtek ennek
folytán létrejövô eltérésérôl, valamint a különbözô kombinációk szerint
lehetséges megtermékenyülésrôl mondottunk. Mindezek a kísérleti
eredmények szervezetileg is igazolhatók, úgy hogy ma már a széthasadás
oly érdekes és gyakorlati szempontból is fontos jelenségét nemcsak
példákon tudjuk bemutatni, hanem annak létrejöttét, mechanizmusát is
meg tudjuk magyarázni.
Az imént kimondott szabály szerint a basztardoknak tiszta és
korcsfajokra való széthasadása bizonyos számarány szerint megy végbe.
Ez a számarány monohibrid széthasadásánál 1:2:1, vagyis a korcsfajtól
származó ivadékok 25-25 százaléka az ôstövekre üt vissza, 50 százalék
pedig korcs lesz. E szabályosság Mendel felfogása szerint, amit aztán a
sejttani vizsgálatok is igazoltak, azzal fejthetô meg, hogy a
keresztezésbôl származó egyének faji sejtjei különbözô hajlamúak.
Igazolja ezt az, ha például a basztardot az uralkodó (domináns) jellegű
szülôvel visszakeresztezzük, az utódok mind az uralkodó típust tüntetik
fel. Köztük azonban csak 50 százalék lesz tiszta csíraplazmájú, a másik
50 százalékban meglesz a recesszív vonás is, vagyis a széthasadás
törvényét követô korcsfajt képvisel. Tehát Mendel szerint például a
basztard rózsaszínű oroszlánszáj petesejtjei és virágporszemecskéi
kétfélék: felerészben piros, felerészben a fehér szín létrehozására
vannak képesítve. Önbeporzás esetén e kétfajta sejtek négyféle
kombinációban kerülhetnek együvé: fehér virágpor egyesül fehér petével,
fehér virágpor egyesül piros petével, piros virágpor egyesül fehér
petével, piros virágpor egyesül piros petével. Az elsô esetben
tisztafajú fehér példányok, a második és harmadik esetben korcsfajú
rózsaszínű példányok, a negyedik esetben tisztafajú piros példányok
képzôdnek, tehát a négy kombináció három változatot eredményez. Mivel
pedig a fehér és piros színre hajló faji sejtek egyenlô számúak, e
változatok megoszlási aránya más nem lehet, mint 1:2:1, vagyis 100
fehér és 100 piros faji sejtet véve föl, ezek egyesülésébôl 25 fehér,
50 rózsaszínű és 25 piros példánynak kell származnia. Más lesz a
számarány a dihibridek keresztezésénél, amikor a keresztezôdô ôstövek
két tulajdonságban különböznek egymástól. Ha például sima és fehérszemű
kukoricát keresztezünk ráncos és kékszemű kukoricával, az elsô
generációnál a kukoricaszemek majdnem mind simák és kékek lesznek, de
recesszív állapotban megvan bennük a ráncosság és fehér szín is. E
szemeket elültetve, megkapjuk a második generációt. Itt már a négy
tulajdonság tizenhatféleképp kombinálódik egymással. E kombinációk
azonban nem mind különböznek egymástól. Külsejüket tekintve, mindössze
négy változatban foglalhatók össze: sima és kék, sima és fehér, ráncos
és kék, ráncos és fehér kukoricaszemek. Ezek számának egymáshoz való
viszonya átlag 9:3:3:1.
Akit érdekel, hogyan alakul ki ez az eredmény, szolgáljon
felvilágosításul a következô séma. Jelöljük a sima és kék
tulajdonságot, mint domináns jellegeket, S és K betűkkel, a ráncosságot
és fehér színt, mint recesszív vonásokat, r és f betűkkel. Ekkor a négy
tulajdonságot magában foglaló dihibrid jele Sr Kf. Ennek a dihibridnek
négyféle petesejtje van: SK, Sf, rK és rf jellegű. Ugyanilyenek
termékenyítôsejtjei is. Kombináljuk most már elôször az SK, másodszor
az Sf, harmadszor az rK és negyedszer az rf termékeny sejtet a
különbözô petesejtekkel, akkor a következô eredményeket kapjuk:
{kép}
Olvassuk össze a változatokat:
a) a sima, kék kukoricaszemek száma lesz 9,
b) a sima, fehér kukoricaszemek száma lesz 3,
c) a ráncos, kék kukoricaszemek száma lesz 3,
d) a ráncos, fehér kukoricaszemek száma lesz 1.
E számokat viszonyba állítva, megkapjuk a 9:3:3:1 arányszámot, ami
azt jelenti, ha egy dihibrid kukoricaszemet elültetünk, a belôle
fejlôdô növény fent felsorolt különbözô kukoricaszemeinek száma
eszerint viszonylik egymáshoz.
Megjegyzendô azonban, hogy az a), b), c), d) kategóriákba tartozó
kukoricaszemek csak külsôleg, fenotípusban egyformák, örökletes
tulajdonságaikban, genotípusban különböznek. így az a) csoportba
tartozó szemek genotípus szerint négyfélék: van köztük 1 (az 1. szám)
SS KK, 2 (a 2. és 5. sz.) SS Kf, 2 (a 3. és 9. sz.) Sr KK, 4 (a 4., 7.,
10. és 13. sz.) Sr Kf; a b) csoportban van 1 (a 6. sz.) SS ff, 2 (a 8.
és 14. sz.) Sr ff; a c) csoportban van 1 (a 11. sz.) rr KK, 2 (a 12. és
15. sz.) rr Kf; a d) csoportban 1 (a 16. sz.) rr ff. Ezek közül SS KK,
SS ff, rr KK, rr ff tiszta fajok, amelyek önbeporzás mellett magukkal
teljesen megegyezô utódokat eredményeznek, a többiek keverékek. Tehát a
második generációban a dihibrideknél is bekövetkezik a tiszta és
korcsfajokra való széthasadás. Ha most már vizsgáljuk a tiszta fajt
képviselô kukoricákat, közülük az SS ff és rr KK jellegűek, vagyis a
sima, fehér meg a ráncos, kék szemek megfelelnek a keresztezésre
felhasznált ôstöveknek. De az SS KK és rr ff új alakok. Az elôbbi sima
és kék, az utóbbi ráncos és fehér kukoricaszemeknek felel meg, amelyek
tiszta, minden idegen beporzástól mentes tenyészet mellett továbbra is
fenntarthatok. Vagyis a mendelezés új, állandó rasszok kialakulására is
vezethet és ezáltal egyik eszköze az állat- meg növénynemesítésnek.
Amint látható, már a dihibrideknél is elég bonyolultak a viszonyok.
Fokozottabb mértékben áll ez, ha a keresztezésre felhasznált egyedek
három, négy vagy több tulajdonságban különböznek egymástól. Például
három tulajdonságnál már 64 a kombinációk száma és ezek külsejük
alapján 8 kategóriába oszthatók; négy tulajdonságnál 256 kombináció
lehetséges 16 kategóriával; tíz tulajdonságnál már milliónál is több a
kombinációk száma, amelyekbôl 1024 különbözô kategória válogatható
össze. Kimeríthetetlen tere van itt a kísérleteknek, amelyek
bonyodalmasságuk mellett is napról-napra szaporodnak, hogy az elméleti
megállapításokat tapasztalatilag is igazolják.
A széthasadási kísérleteknél az eredmények számos esetben meglepôen
összevágnak a számítási adatokkal. Mendel 1865-ben sárga- és zöldmagvú
borsókat keresztezett egymással. Az elsô generációban csupa sárgamagvú
példányokat kapott. A második generációban bekövetkezett a széthasadás
és 8023 növény között 6022 sárgamagvú, 2001 zöldmagvú akadt. Az eset
ugyanaz, mint a piros- és fehérvirágú borsó keresztezése, tehát szabály
szerint az ivadékok egynegyedének zöld, háromnegyedének sárgamagvúnak
kell lenni. Ennek megfelelôen a tökéletes eredmény 6017,25 és 2005,75
volna, ami nagyon megközelíti a tényleges állapotot. Tschermák 1900-ban
ugyanilyen keresztezésnél azt tapasztalta, hogy 4770 növény közül 3580
volt a sárgamagvú, 1190 pedig a zöldmagvú. Ez esetben a számítás
szerinti adatok 3577,5 és 1192,5, amelyeket összehasonlítva a
tapasztalati eredménnyel, még nagyobb a megegyezés, mint a Mendel-féle
példában.
Néha azonban egészen más változatok és számarányok mutatkoznak, mint
azt Mendel szabályai megkívánnák. Cuénot szürke és fehér tengerinyulat
keresztezett. Az elsô generáció csupa szürke volt. A második
generációban bekövetkezett a széthasadás 1:3 arányban. Minden fehér
nyúlra három színes jutott, de meglepetésként a színesek egy része
fekete volt. Ugyanezt tapasztalták fehér és szürke egerek
keresztezésénél is, ahol a második generáció szürke, fekete és fehér
alakjainak arányszáma így alakult ki: 9:3:4. Correns fehérvirágú
Mirabilis Yalapa-t keresztezett sárgavirágúval, a basztard sötétvörös
sávokkal tarkázott rózsaszínű virágot hozott. Ennek önbeporzással
termesztett utódainál a virágok tizenegyféle színváltozatot mutattak.
A Mendel-féle szabályoktól való eme eltérések megfejtése egyike a
biológia legnehezebb problémáinak. Mindazonáltal máris rendelkezünk
néhány elmélettel, amelyek több-kevesebb fényt vetnek ez érdekes
jelenségekre. Ezek szerint az eltérések oka különbözô lehet. Egyik
esetben például valamely lappangó tulajdonság véletlen felszínre
kerülése zavarja meg a szabályos menetet, miként az angolok kedvelt
virágánál, a kerti ledneknél (Lathirus odoratus). Van ugyanis e
virágnak egy fehér változata, amely önbeporzás mellett mindig csak
fehér utódokat hoz. Külsôleg semmi nyoma benne a piros színnek. Mégis
ha egy másfajta fehér lednekkel porozzuk be, ivadékai a fehér virágok
mellett pirosakat is hoznak. Jele ez annak, hogy meg kell benne lenni a
piros színnek is, ez azonban csak egy másfajta fehér lednek faji
sejtjeinek hatására jelentkezik rajta.
Máskor meg az zavarja meg a mendelezés szabályos menetét, hogy
külsôleg egyezô sajátságok különbözô okoknak lehetnek következményei.
Ez különösen oly esetben fordul elô, amikor valamely tulajdonság több
faktor együttműködésének eredménye. Például bizonyos tyúkok barna színe
két tényezô együtthatásától függ: az egyik, hogy legyen a szervezetnek
színképzô anyaga, kromogénje, a másik, hogy legyen olyan hatószere,
enzimje, amely a kromogénben a festékanyagot kiváltja. E két tényezô
bármelyike hiányzik is, festékanyag nem fejlôdik és a tyúk fehér lesz.
E szerint a tyúkok fehér színe két okból származhatik: vagy a kromogén,
vagy az enzim hiányából. Úgy az egyik, mint a másik fajta tyúkok, ha
maguk között szaporodnak, csak fehér ivadékokat hoznak. De e kétfajta
fehér tyúk keresztezése már barna ivadékokat eredményez. Ez esetben
ugyanis a festékanyag kialakulásának két tényezôje, a kromogén meg az
enzim összekerülnek és együttes működésük létrehozza a barna színt.
Van eset reá, midôn nem két, hanem egész sor önállóan is öröklôdô
tényezô együtthatásának eredménye a szervezet eme vagy ama
tulajdonsága, például Nilsson-Ehle szerint a búzaszemek piros színe.
Csakhogy itt, ellenkezôleg a fenti példával, az egyes faktorok
önmagukban is képesek a vörös színt létrehozni, de más és más
árnyalatban. Hasonlóképp az oroszlánszáj piros színe vagy 20 tényezô
kombinációjából alakul ki, amelyek akármelyikének elmaradása
változtathat a virág színén. Miért is e virág színváltozata
kiszámíthatatlan és nagyon könnyen megeshetik, hogy a basztardok
széthasadásából származó ivadékok színe, az egyes színváltozatok
egymáshoz való számaránya elüt a szabályszerű eredménytôl. Mindezek
azonban nem csökkentik a kísérleti örökléstan fölfedezésének tudományos
értékét, de annyiban mégis óvatosságra intenek, hogy a biológiának az
átöröklésre vonatkozó eddigi megállapításait ne tekintsük szigorúan
megszabott törvényeknek, hanem csak kivételt is megengedô szabályoknak.
A Mendel által alapított kísérleti örökléstan mellett a másik irány,
miként említettük, a biometrikus iskola. Ide tartoznak Quetelet, Galton
és Pearson tanulmányai, amelyek fôleg az örökletesség mértékével
foglalkoznak és statisztikai adatokból vont következtetésekkel
igyekeznek annak törvényszerűségét megállapítani. Eredményük Galton
törvénye. Ennek értelmében a gyermek szülei tulajdonságainak felét,
öreg szüleinek egynegyedét, dédszüleinek egynyolcadát stb. örökli. Ha
tehát néger és fehér ember kelnek egybe, a tôlük származó mulatt néger
szülôje fekete színének felét, a mulatt és fehér ember házasságából
születô gyermek, az úgynevezett tierceron néger ôse sötét bôrének csak
egynegyedét, a tierceron és fehér ember ivadékai pedig a fekete ôs
színének már csak egynyolcadát öröklik. A tapasztalat azonban nem
igazolja ezt a törvényt, mert ,,az olyan apa vagy anya, aki szerecsen
ôsű házastársat választott, még annak is ki van téve, hogy gyermeke még
inkább visszaüt a szerecsen ôsre''. (Apáthy)
A biometrikusok kiterjesztették tanulmányaikat az egyes családoknál,
népeknél megállapítható átlagoktól eltérô egyéni sajátságokra is. És e
téren arra az eredményre jutottak, ha például a szülôk termete a
családjukban megállapított középértéknél 6 centiméterrel nagyobb, a
gyermekeiknél már csak 4 centiméter lesz az eltérés, az unokák,
dédunokák pedig még kisebb mértékben öröklik azt. Azonban bármennyire
redukálódnak is ezek az egyéni sajátságok az egymást követô
nemzedékekben, bizonyos kis töredék mindig feltalálható belôlük és ez
elegendô ahhoz, hogy a párok megfelelô összeválogatásával, tehát
szelekció, kiválasztás révén érvényesüljenek. Más szóval: míg egyrészt
a kiváló emberek utódai már kevésbé kiválók lesznek, másrészt a nagy
városok söpredéke sem lehet annyira elfajzott, hogy a szelekció az ôsök
bennük levô töredékébôl jobb generációt ne hozhatna létre. A kísérletek
azonban nem igazolták a biometrikusok óriási munkával összeállított
számadatait. Johannsen, aki kísérleteivel tulajdonkép a Galton-féle tan
megerôsítését célozta, néhány lapon a statisztikai adatokból levont
következtetéseket mind halomra döntötte. Johannsen babtenyésztéssel
kísérletezett. Hogy azonban kísérleteit minden idegen befolyástól
mentesítse és kizárólag azt termelje ki, ami gének alakjában, mint
örökletes vonás foglaltatik a szervezetben, tiszta tenyészeteket
létesített. Az egyes babszemekbôl kikelô növényeket saját virágporukkal
porozta be és íme nagy meglepetésére az ily módon kitermelt nemzedék
nem követte Galton törvényét. A 30, 40, 50, 60 és 70 milligrammos
babszemek tiszta tenyésztésű utódai mind egyforma középértéket
eredményeztek. Ebbôl aztán kitűnt, hogy az egyéni eltérések nem
örökletesek, tehát létrejöttüket nem a kromoszómákban rejlô
faktoroknak, hanem tisztán külsô körülményeknek köszönhetik. Igazolták
ezt de Vries kísérletei is, akinek szelekció útján öt év alatt 12-14
soros csöveket termô kukoricát sikerült akként átalakítani, hogy 20
soros csöveket kapott. E tulajdonságát folytatólagos szelekcióval a
kukorica négy éven át megtartotta és mégsem lett belôle örökletes
tulajdonság. Amint ugyanis de Vries abbanhagyta a kiválogatást és a
növény minden beavatkozás nélkül, tisztán a természetre utalva
szaporodott, három év alatt leszállt a csövek sorainak száma az eredeti
14-16-ra.
Mi ebbôl a tanulság? Hogy a tiszta tenyésztés révén való kiválasztás
éppoly kevéssé változtatja meg az öröklés anyagát, mint azt elsô
fejezetünkben a külsô behatásokról mondottuk. Ez is, miként azok, csak
egyéni eltéréseket eredményez. Fokozhatja a tejhozamot, a búzaszem
súlyát, a répa cukortartalmát, de ezt is csak bizonyos határig és a
tiszta tenyészet állandó fenntartásával. Ha ezt elhanyagoljuk,
bekövetkezik a visszaesés. Tehát a szelekciónak, mint állat- és
növénynemesítô eszköznek bármily nagy is az értéke, fajképzô
tényezôként nem szerepelhet. Épp azért a darvinizmus ama alapvetô tana,
amely holmi kis egyéni eltérések természetes kiválasztás útján való
fokozásával igyekszik a fajok származását megfejteni, ma már nem állja
ki a kritikát. Az ilyen tulajdonság lehet nagyon hasznos egyéni vonás
és mint ilyen, gondos szelekcióval erôsíthetô, mivel azonban az
idioplazmába be nem plántálható és így a genotípust érintetlenül
hagyja, örökletes faji jelleg soha nem lesz belôle.
Mindent összevéve, az idioplazma megváltozásának tulajdonképp csak
két számbavehetô módja van. Az egyik a már tárgyalt mutáció, a másik a
keresztezés és a basztardoknak a második generációban való
széthasadása. Ilyenkor ugyanis, miként fentebb a sima és fehér, a kék
és ráncos kukorica keresztezésénél láttuk, a basztard faji sejtjeinek
kombinációi révén egész új alakok is születhetnek. Ezek fenntartása,
állandósítása azonban csak gondos szelekcióval lehetséges, amelynek oda
kell törekednie, hogy megtermékenyülés alkalmával a kitenyésztett új
rassz örökletes vonásait megrontó elem a csíraplazmába be ne jusson. A
fajnemesítés terén, ahol fôdolog a megfelelô egyén kitenyésztése és a
megfelelô párok összeválogatásával az elfajzás meggátlása, tehát igenis
nagy a szelekció jelentôsége, miként ezt a kertészet is igazolja. De
emellett az állat- és növénynemesítônek a külsô tényezôket, amilyenek a
megfelelô táplálkozás, hômérséklet stb., sem szabad elhanyagolnia. Mert
igaz ugyan, ezek új örökletes vonást nem eredményezhetnek, de gyakran
igen értékes egyéni vonásokat hozhatnak létre és emellett a genotípus
kialakulásában is közreműködnek.
========================================================================
Átöröklés az embernél
Az ember, mint az élô természet tagja, ugyanolyan biológiai
törvényeknek van alávetve, mint bármely más élôlény. Anyagcseréje,
izmainak és idegeinek élete lényegileg miben sem különbözik a többi
szervezetekétôl, csak lelki életében vannak sajátos, az élôk világában
másutt elô nem forduló jelenségek. Gondolkodó és ítélô képesség,
erkölcsi érzék és az akarat egyedül ôt illetik meg, de más tekintetben
nincs kiváltsága. Fogamzása, fejlôdése, születése sem kivétel az
élettan általános szabályai alól. A létezés kezdete nála is csak a faji
sejtekben gyökeredzik, amelyek kromoszómás szerkezete,
megtermékenyülése hasonló más élôlényekéhez. Következôleg az átöröklés
élettüneményében is igazodnia kell hozzájuk, miként errôl a tapasztalat
is meggyôz bennünket.
A különbözô emberfajták, rasszok ismertetô vonásainak nemzedékrôl-
nemzedékre való átszármazása közismert dolog. A négerektôl csak négerek
születnek. Sajátságaik: a sötét bôrszín, bár változó árnyalatokban, a
göndör haj, az alacsony, hátrahajló homlok, a lapított orr és duzzadt
ajkak, az elôreálló állkapocs mindenütt öröklôdnek, bármily
környezetben éljenek is. Hasonlóképp van ez az ausztrálnégerek, a
malájok, indiánok vagy a mongolok faji jellegével is, amelyek csak ott
homályosodnak el, ahol a nép idegen elemekkel való keveredés folytán
szinte a felismerhetetlenségig kivetkôzik eredeti jellegébôl. Így van
ez Európa majd minden népével, de különösen a magyarral, amely hosszas
vándorlásai folyamán annyi idegen elemet olvasztott magába, hogy az ôsi
mongol típusból alig ôrzött meg valamit. Ez a nagyarányú keveredés
anthropológiailag teljesen megbontotta valamikor bizonyára egységes
jellegét. Ma már a magyarság vidékenként, társadalmi osztályonként
különbözô képviselôi között egy sincs olyan, amely kifejezôje lehetne
az egész magyarság jellemzô vonásainak. Sôt még összeválogatva is nehéz
a tiszta, ôsi magyar típus képét megalkotni. Ehhez fôleg a honfoglalás
korához közel esô, kétségtelen magyar származású csontvázakra volna
szükségünk. Vannak is ilyen temetôink elég szép számmal, csakhogy
eleddig ezek átkutatásánál a csontmaradványokra sokkal kisebb gondot
fordítottak, mint ezt a tudomány érdeke és saját fajunk megbecsülése
megkívánná.
Egészen másképp áll a dolog a zsidósággal, amely Auerbach, Ruppin és
Zollschan véleménye szerint ,,csodálatosan egyforma arctípusú mindenütt
és ma is olyan, aminônek a 2000 éves egyiptomi pharaósírokon van
ábrázolva''. Fôjellemvonásai: hajlott orr, hosszú orrnyilas, hosszúkás
szemek, nagy felsô szemhéjak, kerek homlok. A zsidóság körében nem
egyszer látható feltűnôen rövid, göndör haj, sötét arcbôr, vastag ajkak
és elôre álló állkapocs néger keveredésre utal, amire az egyiptomi
rabszolgaság alatt lehetett alkalma. A zsidók fajisága, amit sokan
eltagadva csak felekezetet látnak a zsidóságban, még inkább
visszatükrözôdik lelki alkatukban és abban a csodás összetartásban,
amely minden más érdeket háttérbe szorít, amikor a fajrokon
megmentésérôl van szó. Ez az erôsen kifejezett faji jelleg különösen
alkalmasnak kínálkozik annak megfigyelésére, mi lesz az eredmény
vérkeveredés, más rasszbeliekkel való összeházasodás esetén. Az e téren
végzett tanulmányok szerint 136 germán keresztény és zsidó házasságból
származott 362 gyermek; ezek közül csak 26 tartotta meg a zsidó vonást,
8 középhelyet foglalt el, míg 328 germán típusú volt. Amibôl látható,
hogy a germán jelleg dominál a zsidón, de recesszív alakban azért ez is
megvan és az ilyen keverékegyénekben meg utódaikon nem egyszer
jelentkezik.
Igen tanulságosan észlelhetô az átöröklés a családi vonások
átszármazásában. Az ókorban is feltűnt ez már és bizonyos
családnevekben jutott kifejezésre. A Naso (nagyorrú), Labeo (szájas),
Capito (fejes) stb. nevek mind valamely örökölt jegyben lelik
magyarázatukat. Hasonlóképp közismert dolog a Bourbonok nagyorrúsága és
a Habsburgok szélesajkúsága, akiknél ehhez járul még az elôre álló alsó
állkapocs, a hosszú, keskeny arc és nagy orr. Különösen a férfi
családtagoknál jelentkeznek e vonások. Ezek között is legtipikusabban
I. Miksa, V. Károly, II. Fülöp és I. Lipót arcképén láthatók, aminek
magyarázata, hogy ebben az idôben a család tagjai egymás között
házasodtak, tehát idegen öröklési tényezôk nem állták útját ama családi
vonások kialakulásának. I. Lipót gyermekei szakítottak e tradícióval,
miért is utána gyengült a típus. Például Mária Terézia már a
braunschweigi családból származó édesanyára ütött. Természetes, azért a
Habsburg-vonások is megvoltak benne, csakhogy rejtett állapotban.
Miután pedig férjében, Lotharingiai Ferencben szintén volt Habsburg-
vér, utódaikban, különösen II. Lipótnál és gyermekeinél, ismét
erôsebben jelentkezik a vastagajkúság.
A természetben a veréb, fecske, vakond, egér stb. közismert színű
alakjai között néha fehér példányok is akadnak. Ezt a jelenséget a
biológiában albinizmusnak mondjuk és oka a festékanyagok hiánya.
Ugyanez az embernél is elôfordul és ezüstfehér hajzatban, a szemeken a
szivárvány hártya pirosságában szokott jelentkezni. Különösen feltűnô a
négereknél, akiknek bôre ez esetben valósággal tarka a fehér foltoktól
és mint látványosságot szokták mutogatni az efféle alakokat. Néha az
albinizmus oly nagy fokú, hogy a fekete szülôknek tiszta fehér gyermeke
születik, miként ez egy újguienai pápua családban történt. Az
albinizmus örökletes tulajdonság, mégpedig a piros- és fehérvirágú
borsó keresztezésének példáját követi. Vagyis normális és albino
egyének gyermekei külsôleg rendszerint normálisak. Azért mondjuk
külsôleg, mert recesszív állapotban bennük rejlik az albinizmus is. Ha
ugyanis az ilyen keresztezésbôl származó, normálisnak látszó egyén
véletlenül albinóval köt házasságot, akkor már az ivadékok között,
különösen sok gyermek mellett, lesz albino is. Ugyanez akkor is
elôfordulhat, ha két ilyen kevertvérű, normálisnak látszó egyén kel
egybe. Ez az eset azzal magyarázható, hogy rejtett, recesszív módon az
apában és anyában is megvolt az albinizmus, amelyet valamely ôsüktôl
örököltek. Most azonban az apa és anya faji sejtjeiben meglevô rejtett
tulajdonság az albino gyermek fejlôdésének kiinduló pontját képezô
csírában egyesült és ez tette lehetôvé újból való megnyilvánulását.
Ugyancsak visszaesô vagy recesszív tulajdonságoknak tekinthetôk még a
szôke haj a barnával szemben, a göndör a sima hajjal szemben, a kék
szem a feketével szemben, vagyis keresztezés esetén rendszerint a
sötétebb szín dominál a világosabb felett.
Érdekes adataink vannak a hosszú és rövidéletűség átöröklésérôl is.
Erre vonatkozólag Pearson azt tapasztalta, minél magasabb életkort
érnek el a szülôk, gyermekeik halálozási arányszáma annál kisebb. Így
például míg a 16-25 év között elhalt anyák gyermekei közül az ötödik
évig 37,9 százalék, a 46-55 között elhaltaké közül 33,6 százalék halt
el, addig a 76-85 évet megért emberek gyermekeinek halálozási százaléka
hasonló körülmények között csak 25,5 volt. Lindheim megállapította,
hogy az általa megvizsgált 706 nyolcvan éven felüli egyénbôl közel 80,
sôt 95% olyan szülôk gyermeke volt, akiknek legalább egyike a 70 évnél
szintén magasabb kort ért el. Nagy ritkán akadnak családok, amelyekben
3-4 generáción keresztül találhatók 100 éven felüli egyének, ami azt
mutatja, hogy a hosszú életű szülôk erôsebb, jobban ellentálló
szervezetet adnak át gyermekeiknek, mint a rövid életűek. Hasonló
észleleteink vannak egyes családok termékenységét illetôleg. Nálunk
például a Habsburg-Lotharingiai és a Zichy-család ismeretes
szaporaságáról. Franciaországban a nagy Conde fiának, unokájának
összesen 19 és a jarnaci csatában elesett ôsapjának 10 gyermeke volt. A
négy elsô Guise hercegnek összesen 43 gyermeke volt és ezek közül 30
fiú.
Külön figyelmet érdemel a korcsképzôdmények és betegségek átöröklése.
Itt legelsô kérdés a baj öröklôdô természetének megállapítása, aminek
eldöntése meglehetôsen nehéz feladat. Evégbôl ugyanis nem elég a
közvetlen ôsök állapotával tisztában lennünk, hanem több generáción át
kell ismernünk a család leszármazási tábláját. A leszármazási tábla
azonban ritkán áll rendelkezésünkre és összeállítása adatok híján a
legtöbb esetben leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Növeli a nehézséget
az is, hogy a kérdéses bajnak az ôsökben való meglétét csak akkor
tekinthetjük biztosnak, ha erre orvosi bizonyítékaink vannak. De ezeket
a család elhalt tagjairól nagyon bajos beszerezni. Különben a tévedés
még ez esetben sincs kizárva, mert egyrészt különbözô betegségeknek is
lehetnek ugyanolyan szimptómái, másrészt az is megeshetik, hogy ugyanaz
a betegség a különbözô generációknál másként és másként jelentkezik.
Még bizonytalanabb eljárásunk akkor, ha a rokonok, ismerôsök
bemondására vagyunk utalva a betegség megállapításában, mert ezek
éppenséggel nem tekinthetôk megbízható, tudományos adatoknak.
A korcsképzôdmények és betegségek átöröklése általában alternatív
módon történik, vagyis egyes bajok domináns, mások recesszív
tulajdonságként viselkednek az egészséges állapottal szemben. A
domináns baj, ha csírája benne van a szervezetben és esetleges
körülmények kitörését nem gátolják, sohasem marad lappangó állapotban.
Elôbb vagy utóbb okvetlenül felszínre kerül és nemcsak a vizsgálatunk
tárgyául szolgáló egyénen észlelhetô, hanem annak szülein is, legalább
az egyik félen. Ellenben a recesszív baj csírája benne lehet a
szervezetben anélkül, hogy az illetôn meglátszanék. Ez esetben
egészségesnek látszó szülôktôl is öröklôdhetik a betegség, ami akkor
szokott elôfordulni, ha vérrokonok kötnek egymással házasságot.
Ezek elôrebocsátása után lássunk most már néhány öröklôdô
korcsalakulást és betegséget.
Eddigi adataink szerint domináns rendellenességeknek mutatkoznak: a
süket és idióta gyermekeknél gyakori nyúlszáj, a sok- és kevésujjúság.
Ide tartozik a rövidujjúság is, amidôn az ujjizek száma a rendesnél
eggyel kevesebb. Az ilyen ember kézfeje rövid és széles, ujjai vastagok
és csak egy helyen, középen hajlanak. Drinkweter szerint ez abnormitás
egy családban 7 generáción keresztül ismétlôdött és eközben 33 normális
egyénre 42 abnormis esett. Érdekes, hogy a normális egyének utódai mind
normálisak voltak.
Analóg jelenség ez azzal, mikor a fehér és piros virág
keresztezésébôl származó basztard fehér utódai csak fehérvirágú
növényeket hoznak létre. Eszerint az embernél is érvényesülhet a Mendel-
féle hasadási törvény. Még jobban kimutatható ez egy szôrszegénységgel
(hypotrichosis, oligotrichia) összekötött esetben. A bajt, amely a test
szôrképleteinek hiányosságában áll, az anya vitte a családba és öt
gyermeke közül négy örökölte. E gyermekeknek normális egyénekkel való
házasságából egyik esetben négy rendes, a másikban három rendellenes és
négy rendes, a harmadikban hét rendellenes és hét rendes egyén
született. Ez utolsó esetben még a hasadás arányában is megvan a Mendel-
féle szabályosság és a második eset is megközelíti azt.
Öröklôdô rendellenesség a törpeség is, amelynek két alakját
különbözteti meg az orvostudomány. Az egyiknek oka a csontfejlôdés
korai megszűnése, ez az achondroplasia és ismertetô jele az
aránytalanul nagy fej meg rövid végtagok. A törpeségnek ez a faja a
jelek szerint domináns. Ellenben a valódi törpeség, az úgynevezett
ateleiosis, recesszív rendellenesség. Az ilyen törpéknél a testrészek
fejlôdése arányos, de az egyes méretek a normális mértéken tetemesen
alul maradnak. Nagyságukat tekintve, gyermeknek látszanak, viszont
bôrük és arckifejezésük öregeknek tűntetik fel ôket.
A betegségek közül recesszív az örökletes süketnémaság. Ez különösen
a galíciai zsidó családoknál szokott elôfordulni. Hammerschlag az
osztrák zsidók süketnéma-intézetében 210 házasságból 237 süketnéma
gyermeket talált. E gyakoriság magyarázata a zsidók egymásközti,
vérkeveredést kizáró házassága. Ilyen viszonyok mellett ugyanis könnyen
kerülnek együvé vérrokon és recesszív betegség csíráit magukban foglaló
egyének. Ha ez bekövetkezik, megvannak a betegségek kitöréséhez
szükséges föltételek és a baj jelentkezik.
Nagyon sok adatunk van az epilepsziáról vagy nyavalyatörésrôl. E baj
átöröklésérôl Davenport és Weeks az Egyesült Államokból 175 törzsfát
állított össze, amelyek tanúsága szerint az epilepszia közeli
rokonságban van az idiótaságig fokozódó gyengeelméjűséggel. E két baj
váltakozva szokott föllépni: gyengeelméjűek házasságából epileptikusak
és viszont epileptikusoktól gyengeelméjűek születnek.
A gyakoribb betegségek közül figyelmet érdemel a cukorbetegség
átöröklése. E betegség Norden szerint egy családban négy generáción
keresztül öröklôdött. Mikor a szülôk mindketten betegek voltak, minden
gyermekük örökölte a bajt, mikor csak az egyik fél, az apa volt beteg,
a hasadás törvényének megfelelôen három beteg gyermek mellett egy
egészséges született. Ugyanezen családban a leszármazási tábla szerint
az elsô nemzedéknél 70 éves korban jelentkezett a baj. A késôbbi
generációknál mind korábban és korábban lépett fel. A harmadik
generáció gyermekei már 20-30 éves korukban megkapták a betegséget.
Máskor a betegség ugyanolyan korban jelenik meg, mint az elôdöknél. E
tekintetben a vakság szolgáltat jellemzô példát. Ribot szerint egy
családban a baj három emberöltôn át öröklôdött és 37 gyermek meg unoka
vakult meg 17-18 éves korban. Egy másik esetben a vakság az apánál és 4
gyermekénél a 21-ik évben állt be. Így van ez a süketséggel is: két
fivér meg atyjuk és anyai nagyatyjuk valamennyien 40-ik évükben
süketültek meg.
Van nemhez kötött, úgynevezett ,,gynaephor'' átöröklés is. Az ilyen
betegségben szenvedô apának fiúgyermekei mind egészségesek. A leányai
is ilyennek látszanak, de tényleg nem azok, mert fiúgyermekeiken kiüt a
baj. Itt tehát az az érdekes, hogy a baj csak nôk útján terjed, de csak
férfiakon nyilvánul meg. Ilyen a színtévesztés vagy daltonizmus, mikor
valaki a színkép egyes színei iránt érzéketlen. Ritkán a színérzék
teljesen hiányozhat és ez esetben az illetô a színes képet szürke
egyszínűségben látja. Ide tartozik a farkasvakságnak, tyúkhályognak
nevezett esti vakság (hemeralopia) is. Az ilyen szembajosok nappal
egész jól látnak, de esti szürkületkor elvesztik látóképességüket. A
baj örökletességét az igazolja, hogy az egymás között való házasság
folytán néha egész községek szenvednek e bajban.
Különös öröklôdô betegség a vérzékenység vagy hemofilia. Az általa
megtámadott egyén vérzésekre igen hajlandó és az egyszer megindult
vérzés nehezen csillapítható. Erre nézve Lossen állított össze a Mampel
nevű vérzékeny családról egy öt generációra kiterjedô táblázatot 207
egyénnel. Közöttük 37 beteg és 74 egészséges férfi szerepel. A nôk mind
mentesek a betegségtôl. Orvosi körökben Graubünden svájci kanton Tenne
községe már régóta híres sok vérzékeny férfiáról. A vérzékenység nagy
elterjedtségét itt abból magyarázhatjuk, hogy a falu lakosai rendesen
egymás között szoktak házasodni és azért egy valaha közéjük vetôdött
vérzékeny egyén idôvel öröklés révén megfertôztette a falu lakosságának
nagy részét.
Az eddig felsorolt betegségek öröklôdése többé-kevésbé követi a
Mendel-féle szabályokat. Ez arra utal, hogy örökletességük oka, forrása
magában a csírasejtben, annak öröklési egységekbôl fölépített, finomabb
szerkezetében keresendô. Más szóval e bajoknak az idioplazmában külön,
önálló faktoraik vannak és ezek révén történik utódokra való
átszármazásuk. Vannak azonban olyan örökletes betegségek is, amelyek
minden szabályszerűség nélkül jelentkeznek, tehát a csíraplazmában nem
faktorokkal, hanem más valamiként vannak képviselve. Származhatik
például átöröklés a csíraplazma elfajult anyagcseréjébôl, baktériumok
által történt megfertôzésébôl, sôt a környezet káros hatása is
elôidézheti azt. Ezt az átöröklést -- megkülönböztetésül a Mendel-féle
szabályokat követô átörökléstôl -- álátöröklésnek mondjuk és mivel a
népek degenerálódásában, pusztulásában ezeknek van fôrészük, társadalmi
jelentôségük még nagyobb, mint azoké.
Ide tartoznak az alkoholizmus következményei, amik az utódok szellemi
gyengeségében, bűnözésre való hajlamában, betegségek iránt való
fogékonyságában szoktak kifejezésre jutni. E bajok könnyen megérthetôk,
ha tudjuk, hogy az alkohol agyméreg és így elsôsorban a szervezet
kormányzó, szabályozó készülékét, az idegrendszert támadja meg. Ezzel
egyrészt bénítja a szervek működését, de másrészt károsan befolyásolja
magát az anyagcserét, a sejtképzôdést is, minek folytán beteg,
degenerált faji sejteket eredményez. A szervezet megromlása mellett
nagyon sokat ront itt a környezet is. Nincs szomorúbb kép, mint a
részeges ember családi köre, a benne uralkodó erkölcsi légkör, ahol
csak durvaság és bűn terem. Az anyagi életben pedig mindent az ital
emészt fel. A gyermekek ruházatára, rendes táplálására, iskolázására
nem kerül, azért aztán csak ritkán lesz belôlük testileg, lelkileg
egészséges, ép ember. Ehhez járul még, hogy az iszákos ember mámorában
félredobva a hitvesi hűséget, hányszor visz haza családjába újabb
örökletes bajt és ezzel még rosszabbá teszi a helyzetet.
A tuberkulózissal kapcsolatos örökletesség rendszerint annak a
következménye, hogy a tuberkulotikus szülôktôl származó gyermekek
szervezete gyengeségénél fogva kevésbé ellentálló, mint másoké. Ha
ilyenekbe bejut a kórokozó bacilus, miután szervezetük a baj
befogadására mintegy diszponálva van, annak káros hatását nem igen
tudják leküzdeni. Növeli a veszélyt még az is, hogy tuberkulotikus
egyének között élvén, a fertôzésnek inkább ki vannak téve, mint akik
bacilusmentes környezetben élnek. Különösen áll ez a szegényebb
néposztályra, ahol a tisztátalan és túltömött lakások is nagyban
hozzájárulnak a baj terjesztéséhez.
Egészen másképp áll a dolog a vérbajnál vagy szifilisznél. Ennek
okozója a Spirochaete pallida nevű egysejtű állatka, amely rendesen
valamely nyitott seben át jut a szervezetbe. Legfôbb terjesztôje a
hatodik parancs meg nem tartása. Gyakran egy parázna csók is elegendô,
hogy e parányi lény, valami, talán szabad szemmel nem is látható kis
pattanáson a fertôzött szervezetbôl bejusson az egészséges egyén vérébe
és ott megkezdje pusztító munkáját. Rendszerint külsôleg is
jelentkeznek jelei, melyek a baj elôrehaladtával visszataszító, ijesztô
deformációkra vezethetnek. Máskor, mint idegbaj, titkon ôrli a
szervezetet és agylágyulás, hátgerincsorvadás, vakság lesz
végeredménye.
Ellentétben a tuberkulózissal, itt már a születéssel átszármazhatik a
baj a gyermekre. Gyakran az anyának talán épp az apa által megfertôzött
vére viszi be a mérget a fejlôdô magzatba, minek folytán a gyermek
koraszülött lesz és gyengeségénél fogva, alig hogy megszületik, már meg
is hal. Vagy ha életben marad is, fekélyekkel megrakott teste inkább a
fájdalom gyermekét, mint az anya örömét láttatja benne. Valóban érthetô
annak az atyának intelme, aki a szülôi házból távozó gyermekétôl, hogy
az erkölcs útján megtartsa, e szavakkal búcsúzott el: ,,Ha nem félsz
Istentôl, félj a szifilisztôl''.
Hasonló következményei vannak a gonokokkus nevű baktériumtól származó
nemi betegségnek is, amelyet azonban, mert látszólag könnyen
gyógyítható, a könnyelműség kevésbé tart veszedelmesnek. Pedig a meddô
házasságok, az abortus, az újszülöttek idétlensége legtöbbször ennek
következményei. Máskor meg szeme világát veszti az ártatlan kisded épp
azok vétke miatt, akiknek Isten rendelése folytán boldogságra kellene
nevelniök.
A felhozott példák alapján, amelyek számát még sok mással
szaporíthatnók, megállapítható, hogy átöröklés az embernél is van és ez
az alternatív átöröklés szabályait követi. Mint láttuk, nem egy esetben
a beteg korcsivadéktól egészséges és beteg utódok származnak, vagyis a
Mendel-féle hasadási törvény is érvényesül. Ez pedig annak jele, hogy
az örökletes tulajdonságok az embernél sem vegyülnek össze, hanem
önálló egységekként helyezkednek el egymás mellett. Mondjuk például: az
apa meg anya eltérô hajszíne nem olvad össze a gyermekben, hanem
általában a sötétebb szín uralkodik a világosabb felett és jut
kifejezésre. Azonban a sötéthajú szülônek is lehettek szôke ôsei. Ez
esetben, mivel a faji sejtek, miként mondottuk, különbözô
tulajdonságúak, akadhatnak közöttük olyanok is, amelyekben a sötét szín
nincs képviselve. Ha most már ilyen sejt termékenyíti meg a sötét színt
ugyancsak nélkülözô petesejtet, ennek eredménye világoshajú ivadék
lesz. Ugyanígy magyarázható az is, mikor, jóllehet mindkét szülô barna,
mégis szôke gyermekeik születnek. Nem más ez, mint az ôsök között levô
szôke egyedek tulajdonságának a megfelelô faji sejtek találkozása
folytán való kiújulása.
Az ember örökletes tulajdonságainak önállóságára nagyon tanulságos
példa a dél-afrikai rehoboti korcsok. Ez érdekes népcsoport, amely ma
vagy 3000 egyénbôl áll, a XVIII. század folyamán alakult ki 40
hollandiai származású búr férfinak hottentotta nôkkel való
házasságából. Ily módon egymástól teljesen elütô két népfaj keveredett
egymással: a kaukázusi fajhoz tartozó germán típus a ráncos,
csupaszbôrű, csomóshajú, piszeorrú, barnásfakószínű hottentottával.
Mivel pedig e házasságokból származó ivadékok a hottentottákat
lenézték, a tiszta búrok pedig ôket nem fogadták be, másfél század óta
a rehoboti korcsok mindig csak maguk között szaporodnak. Ezek után azt
várhatnók, hogy talán egy új állandó faj alakult ki, amelynek egyes
tulajdonságai a két faj tulajdonságainak összekeveredésébôl állottak
elô. Tényleg azonban nem így van. Az egyes vonások megôrizték eredeti
jellegüket: például hajzatban, szemekben a hottentotta fekete szín és
göndör haj, termetben, bôrszínben, orralkotásban az európai rassz
vonásai jutottak uralomra, úgy hogy a két faj sajátságai mozaikszerűen
helyezkednek el egymás mellett. A hasadás törvénye azonban nem
érvényesült. Ennek értelmében a korcsfajnak ma már nagyrészt a két ôsi
fajra, barnásfakó hottentottára és fehér emberre kellett volna
szétválnia, de ez nem történt meg.
Ugyancsak figyelemreméltó Horst tapasztalata, aki szülôfalujában,
Burbage-ban végzett tanulmányokat és vagy 200 családnak több nemzedéken
át való vizsgálatából állapította meg eredményeit. Ezek szerint a barna
szülôknek csupa barnahajú, a vöröshajúaknak csak vöröshajú gyermekeik
születtek. Barna és vöröshajú szülôk gyermekeinél a barna haj dominált.
A zenei érzékkel bíró szülôk gyermekei is ilyenek voltak, ellenkezô
esetben a gyermekekbôl is hiányzott ez a képesség. A zenész és nem
zenész családokból származó egyének gyermekeinek zenei képessége pedig
eltérô volt: jó és rossz zenészek is akadtak közöttük.
Elfogadva az átöröklés szabályainak az emberre való érvényességét,
kérdés, elméletileg minô esetek merülhetnek fel a betegségek
átöröklésében?
A faji sejtek egyesülésébôl származó zigóta az embernél is lehet
homozigóta, vagyis olyan, amelyben az egészségre vonatkozó páros
tulajdonságok egyforma faktorokból állanak, és lehet heterozigóta,
amelynek egészségre vonatkozó páros tulajdonságaiban az egyik faktor
egészséges állapotot, a másik betegséget képvisel. Legyen a betegséget
magában hordozó faji sejt jele D, az egészségesé R. Akkor két betegsejt
egyesülése ad DD-t, vagyis olyan homozigótát, amelybôl beteg egyén
fejlôdik; két egészséges sejt ad RR-t, vagyis olyan homozigótát,
amelybôl egészséges egyén fejlôdik. Ellenben egészséges és beteg sejtek
egyesülésének eredménye DR, vagyis heterozigóta. A heterozigótából, ha
a betegség domináns, beteg egyén, ha a betegség recesszív, külsôleg
ugyan egészséges egyén fejlôdik, de benne rejlik a betegség csírája.
A DD, DR és RR-rel jelzett egyének a következô kombinációk szerint
köthetnek egymással házasságot.
1 DD X DD = 4 DD; ez annyit jelent, hogy homozigótából fejlôdött és
örökletes betegségben szenvedô egyének házasságából csak beteg
gyermekek származhatnak. Ez esetben ugyanis a házasságra lépô DD
egyéneknek összes faji sejtjei betegek (D), tehát egyesülésüknek csak
beteg ivadék lehet az eredménye.
2. DD X DR = 2 DD + 2 DR; eszerint beteg homozigótás és heterozigótás
egyén házassága esetén a gyermekek fele (2 DD) mindig beteg lesz. Az
ivadékok másik felén (2 DR) csak a domináns betegség üt ki, a recesszív
baj lappangó állapotban marad. Nevezetesen itt a házasságra lépô
egyének közül a DD-nek, mondjuk az apának faji sejtjei mind betegek
(D), a DR-é, az anyáé felerészben betegek (D), felerészben egészségesek
(R); az elôbbiek megtermékenyülése beteg homozigótát (DD), az utóbbiaké
heterozigótát (DR) eredményez.
3. DD X RR = 4 DR, vagyis ha beteg homozigóta és egy teljesen
egészséges egyén kötnek egymással házasságot, minden gyermekük örökli a
betegséget. Ez azonban külsôleg csak akkor észlelhetô rajtuk, ha a
betegség domináns, egyébként a baj rejtve marad. Ilyen esetben a beteg
(DD) apának összes faji sejtjei betegek (D), az anyáé pedig mind
egészségesek (R); ezek egyesülése csak DR kombinációt adhat.
4. DR X DR = 1 DD + 2 DR + 1 RR; ez a képlet heterozigótás egyének
házasságára vonatkozik, és azt mondja, hogy ez esetben a gyermekek
egynegyede beteg (DD), egynegyede egészséges (RR), felén pedig (2 DR),
ha a baj recesszív, rejtve marad, ha a baj domináns, kiüt a betegség.
Az utóbbi esetben az összes gyermekek háromnegyedrésze, az elôbbiben
egynegyedrésze lesz szemmelláthatóan beteg. Az eredmény magyarázata az,
hogy heterozigótás egyének egybekelése alkalmával az apának és anyának
is kétféle faji sejtjei vannak: betegek (D) és egészségesek (R). Ha
beteg sejt termékenyít meg egészséges petét, az eredmény lesz DR; de
ugyancsak DR lesz az eredmény akkor is, ha egészséges sejt termékenyít
meg beteg petét; tehát a kettô együtt 2 DR. Ellenben beteg hímsejt
beteg petével DD-t, egészséges hímsejt egészséges petével RR-t ad.
5. DR X RR = 2 DR + 2 RR; ez esetben egy heterozigóta és egy teljesen
egészséges homozigóta házasodnak össze. A gyermekek fele (2 RR)
teljesen egészséges lesz, a másik fele (2 DR) beteg vagy csak látszólag
egészséges aszerint, amint a heterozigóta baja domináns vagy recesszív.
Itt a képlet szerint az apa faji sejtjei fele részben betegek (D), fele
részben egészségesek (R); az anyáé mind egészségesek (R), ezeknek fele
megtermékenyülés esetén DR, másik fele RR egyéneket eredményez.
6. RR X RR = 4 RR, vagyis ha a szülôk teljesen mentek az örökölhetô
betegségektôl, e szempontból gyermekeik egészségesek lesznek. Ez
esetben ugyanis az apának is, anyának is faji sejtjei mind
egészségesek.
Kérdés most már, ez elméletileg megállapított öröklési eseteket és
számadatokat mennyiben igazolja a tapasztalat? Erre teljesen
megnyugtató választ csak akkor adhatnánk, ha az embernél is, miként az
állatoknál meg növényeknél, kísérleti adatokkal rendelkeznénk. Azonban
az embernél az ehhez szükséges tenyésztési kísérletek kivihetetlenek és
így csak az élet által adott esetek megfigyelésére, statisztikájának
összeállítására vagyunk utalva. Az ily módon megállapított eredmény,
miként láttuk, nagy általánosságban megfelel az átöröklés szabályainak,
de velük mindenben megegyezô esetek csak kivételesen akadnak. Ennek oka
egyrészt a betegség kitörését megakadályozó külsô körülményekben,
másrészt az ember ivadékainak kevés számában, fôleg pedig az átöröklés
itten való bonyolultságában keresendô.
Tapasztalat szerint az átöröklés számarányai annál inkább megfelelnek
a tipikus eredménynek, minél nagyobb az ivadékok száma. Már pedig e
tekintetben az embernél nagyon kedvezôtlenek a viszonyok. Míg a
növényeknél százával állanak rendelkezésünkre az ivadékok, az embernél
a gyermekek száma átlag tízen alul marad. Ami pedig az átöröklés
bonyolultságát illeti, az abból tűnik ki, hogy az embernél az egymással
összeköttetésbe lépô egyének, a szülôk nem egy, két vagy három
tulajdonságban különböznek egymástól, hanem az eltérô tulajdonságok
száma szinte végtelen. Még legkedvezôbbek e tekintetben a körülmények a
fejedelmi és arisztokrata családoknál. Ezek rendszerint egymás között
házasodnak, gyakori a házastársak között a vérrokonság és így a
valószínűség a mellett szól, hogy az egybekelô egyéneknél kevesebb az
eltérô tulajdonságok száma, mint a polgári osztályok házasságaiban. Ily
módon az arisztokratáknál az eltérô tulajdonságok kombinációjából
kialakuló változatok száma aránylag kisebb. Ennélfogva a jellemzô
tulajdonságok átöröklése is náluk könnyebben fölismerhetô, mint a
korlátlan házasság esetén, ahol a variációk lehetôsége a végtelenséggel
határos.
Az ember átöröklésének e rendkívüli bonyolultsága oka annak, hogy
nála az átöröklés szabályainak nincs meg az a gyakorlati jelentôsége,
mint az állat- és növénytenyésztésben. E téren nemcsak új, céljainknak
leginkább megfelelô változatokat hozhatunk létre keresztezések útján,
hanem ha valamely állat vagy növény bizonyos tulajdonsága kedvünkre
van, ezt tisztán is kitenyészthetjük és elszaporíthatjuk. Ugyanily
módon lehetséges a káros tulajdonságok vagy örökletes betegségek
kiküszöbölése is. Elméletileg az embernél is elképzelhetô, hogy
valamely örökletes betegség egészséges egyének beházasításával végre
kiválasztódjék a családból. Azonban a kiszámíthatatlan fajkeveredés és
annak lehetôsége, hogy az egészségesnek vélt egyénben mégis csak ott
lappang a recesszív betegség csírája, mindig bizonytalanná teszi az
eredményt. Még kevésbé lehetséges Nietzsche ,,Übermensch''-ének
mesterséges kiválogatás útján, a jó tulajdonságoknak összehalmozásával
való kitenyésztése. Ez utópisztikus gondolat messze esik az objektív
biológiától. Helyette elég annyi, ha az öröklés szabályai alapján
hozzáfogunk az örökletes nyomorúságoknak az emberiségbôl való
kiirtásához és fajunk nemesítése útján a mostaninál jobb generáció
létrehozásával biztosítjuk a jövôt.
========================================================================
Lelki átöröklés
Bár maga a lélek és annak képességei, amelyek létrejöttéhez a testet
kialakító életfolyamatoknak semmi köze, az átöröklésben nem vesznek
részt, a lelki élet mégis tele van annak jelenségeivel. Oka ennek, hogy
miként minden életjelenségnek, a lelki működésnek is megvan a maga
élettani szerve, ez az idegrendszer. De az idegrendszer is ugyanabból a
csírasejtbôl lesz, mint a többi szervek. Szerkezetét, diszpozícióját,
amellyel a külsô benyomásokat fölveszi és a lélekkel közvetíti, ennek
termékeit átveszi és a külvilágnak közvetíti, bizonyos határig éppúgy
az öröklési egységek szabják meg, mint izmaink, csontjaink, hajunk,
szemünk stb. kialakulását. Amennyiben tehát a lelki jelenségek az
idegrendszer működésébe esnek, ezek is alá vannak vetve az átöröklés
törvényének és az idevágó eseteket lelki átöröklés néven foglaljuk
össze.
Talán nem lesz érdektelen, ha a lélek és idegrendszer most jelzett
kapcsolatával részletesebben foglalkozunk, hogy eközben a lelki
átöröklésrôl való fogalmunk is tisztuljon. Erre vonatkozólag az elsô,
amit meg kell jegyeznünk, hogy a lelki működések, mint életjelenségek,
elválaszthatatlanok bizonyos szervi működéstôl. Ilyenek az ingereknek
az érzékszervek által való felfogása, az idegek ingervezetése, az
agysejtek ingerátvétele, a lélek elhatározásainak a mozgási szervekkel
való közlése. De mindezek, mint energiafogyasztással, munkával járó
folyamatok, bizonyos nyomokat hagynak maguk után. Mutatja ezt az a
körülmény, ha például valamely kutyakölyket megóvunk a fényhatásoktól
és aztán összehasonlítjuk agyveleje látócentrumának mikroszkopikus
szerkezetét vele egyenlô korú, de fényhatásoknak kitett testvérének
ugyanezen agyvelôrészletével, a kettô között különbséget fogunk
találni. Éppígy valamely képnek ismételt látása olyan átalakulást,
diszpozíciót eredményez az agyvelôben, amely megkönnyíti annak
emlékezetbe idézését. Máskor meg ugyanezen eljárásnak gyakori ismétlése
akkora szervi készséget vált ki annak végrehajtására, hogy szokás lesz
belôle és szinte öntudatlanul pereg le az egykor tán megfeszített
figyelmet igénylô művelet.
A másik idevágó fontos megállapítás a lokalizáció, amely szerint az
agyvelôben egyes működéseinknek megvan a maga székhelye. Emellett
azonban vannak esetek, amikor az agyvelô anyagának jelentékeny része
elpusztul és a lelki működések terén alig áll be valami változás. Ebbôl
arra következtethetünk, hogy az egyes agyrészek talán helyettesíthetik
egymást. A különbözô működési centrumok kijelölésében különösen az
izmok és érzékszervek lokalizációját illetôleg értek el szép
eredményeket. A beszéd, az írás és olvasás, a szóhallás (a hallott szó
megértése) és szólátás (az írott szó megértése) mezejét az agykérgen
már mind körvonalozták és megjelölték e működések ama középpontjait,
amelyek megsérülése bennük is bénulást idéz elô.
Sok szó esik a lelki élet és az agyvelô súlya, felületének alakja
között észlelhetô összefüggésrôl is, amit régebben egyesek oly nagyra
értékeltek, hogy ezek alapján egész biztosan ítélkeztek a szellemi
képességekrôl. A tapasztalat, a megvizsgált esetek gyarapodása azonban
lassan-lassan megingatta ez ítéletek megbízhatóságát. Így például
Hansemann tanulmányozván Mommsennek, a kiváló történettudósnak,
Bunsennek, a nagy kémikusnak, Menzel, híres festôművésznek
idegrendszerét, azt találta, hogy e kortársaik közül kiemelkedô
szellemi nagyságoknak agyveleje súlyban, a felületén látható
tekervények számában és elrendezésében nem tért el az átlagos európai
típustól. Inkább helyi elváltozások állapíthatók meg egyes nagy
embereknél: Gambetta agyveleje kicsisége mellett a beszéd centrumának
rendkívüli fejlettségével keltett a szakkörökben figyelmet, a nemrég
elhunyt Haeckel Ernô pedig a látó középpont erôsségével tűnt ki, ami
kiváló megfigyelô képességével hozható összefüggésbe. A legtöbb
szellemi kiválóságnál különösen az asszociáció, vagyis a lelki
működésben oly fontos képzettársítás székhelyének tartott homlokkarély
szokott a rendesnél erôsebb fejlettséget mutatni. Ezt tapasztalták a
különben agyveleje súlyáról és térfogatáról is híres Gaussnak, a nagy
matematikusnak, Kantnak, Beethovennek, Bach Sebestyénnek agyvelején.
Mindezekbôl látható, hogy az emberek lelki élete között észlelhetô
különbségeknek van némi alapja az agyvelô szerkezetében. Talán nem
vétünk a lélek autonómiája ellen, ha ez alapot bizonyos határig a
dúcsejtek kisebb vagy nagyobb számában, eloszlásának mikéntjében,
összeköttetéseik gyengébb vagy erôsebb fejlettségében igyekszünk
feltalálni. De ha ez így van, akkor ennek a sajátos szerkezetnek
nyomának kell lennie a szervezet alaptulajdonságait magában foglaló
csíraplazmában is és e körülmény a lelki élet terén is érvényesíti az
átöröklést.
Érdekes következtetések vonhatók le a kisagy, gerincvelô és a
szimpatikus idegrendszer szerepébôl. A kisagy fôleg a mozgások
szabályozásának szerve. Mutatja ezt Luciani kísérlete szerint egy
teljesen ép agyvelejű és egy kisagyától megfosztott kutya járása között
észlelhetô különbség. Az elôbbinek lábnyomai egyenes és párhuzamos
vonalakban sorakoznak, az utóbbié teljesen szabálytalanok, mert
hiányzik nála a mozgás szabályozója. De van különbség a nemesfajú és
kevésbé értékes kutyák járása között is. Az utóbbiak lábnyomait
összekapcsolva, egyenesek helyett egymást keresztezô görbe vonalakat
kapunk. Mi ennek az oka? A fenti kísérlet szerint valószínű a kisagy
tökéletesebb vagy kevésbé tökéletes berendezettsége, ami a jelen
esetben mint rasszkülönbség jelenik meg elôttünk. Természetes, nemcsak
az állatvilágban, az embernél is érvényesül a kisagy e mozgásszabályozó
hatása. A híres színészek különbözô lelki állapotokat megjelenítô
testtartása, járása, a zenészek ujjmozgásának csodás alkalmazkodása, a
szónok kifejezô gesztusai mind összefüggésben vannak a kisagy sajátos
diszpozíciójával és amennyiben örökletesnek bizonyulnak, ennek
átszármazásában van élettani alapjuk.
Ugyanez áll a gerincvelôrôl az ösztön megnyilvánulását kísérô
reflexmozgásokat illetôleg, vagy a gerincoszlop két oldalán
elhelyezkedô szimpatikus idegrendszerrôl, amelynek különösen a félelem,
a harag, az öröm stb. érzetének elôidézésében és kifejezésre
juttatásában tulajdonítanak nagy jelentôséget. Ez alapon, ha például
haragos természetű apának ugyanilyen gyermeke születik, ez az apa
sajátos berendezésű szimpatikus idegrendszere átöröklésének
következménye. Hasonlóképp az uralkodásra termett egyének gyakori hideg
vérmérsékletének is az a magyarázata, hogy szimpatikus idegrendszerük
erre van diszponálva. Sôt dinasztiáknál, arisztokratáknál, ahol ez a
természet és a velejáró méltóságos föllépés szinte megszokott jelenség,
úgy látszik, már az átöröklés anyagába is beplántálódott a reá való
hajlam és innen annak gyakorisága az imént említett családokban.
Figyelemreméltó a lelki jelenségeknek a nemi jelleggel való
összefüggése is. A férfi és nôi jellem különbsége közismert dolog. Az
egyik érzelmi, a másik értelmi alapon épül fel. Miért is a nôt
hangulatai, a férfit a tárgyilagosság irányítják cselekedeteiben és
mivel a nô értelmi munkája inkább utánzó, mint teremtô, fölénye nem
itt, hanem szíve szeretetében és lelke erkölcseiben gyökeredzik. Ha
kutatjuk, van-e szervi alapja a nôi és férfi lélek e nagy
különbözôségének, ezt végelemzésben a fejlôdés kiinduló pontjában, a
megtermékenyített petesejtben találjuk meg. Hisz azt már tudjuk, hogy
más a férfi és más a nôi zigóta kromoszómaberendezése és az ezáltal
meghatározott nemi jelleg nemcsak az izomzat, a csontváz különbözô
alkatában nyilvánul meg, hanem többé-kevésbé minden szerven, tehát az
idegrendszeren is. Igazolja ezt a nôi agyvelônek a férfiénál kisebb
átlagos súlya. Ez azonban egymaga nem elegendô a férfi és nôi lélek
nagy különbségének biológiai megfejtésére. Ehhez szükséges még annak
föltevése is, hogy talán a nôi agyvelônek, mint a lélek hangszerének,
finomabb szerkezete másképp van hangolva, mint a férfié és ezt
örökségként hozta magával.
A lelki átöröklés legáltalánosabb jelensége az ösztön, amely az
állatvilágban mindenütt feltalálható, ha nem is egyenlô mértékben.
Minél magasabban emelkedünk a rendszertani sorrendben, szerepe annál
inkább háttérbe szorul. Az embernél alig egy-két jelensége észlelhetô,
például a kis gyermeknél a szopás, míg az alsóbbrendű szervezeteknél
úgyszólván az egész lelki élet ösztönös eljárásokból épül fel. Fogalmát
röviden a következôkben foglalhatjuk össze: bizonyos belsô kényszer,
amely ugyanazon körülmények között mindig egyforma, célirányos és a faj-
vagy önfenntartás szempontjából hasznos cselekvésre készteti az
állatot.
Az ösztön legmegkapóbb példáit a rovarvilág szolgáltatja. A hangyák,
méhek társas élete tisztán ösztönös munkából áll és gyakran csodás
szellemi tevékenység nyilvánul meg bennük. Így például kiváló
matematikusok (Maclaurin, Lord Brougham) számítása szerint nincs az az
építész, aki a rendelkezésre álló teret és anyagot takarékosabban tudná
kihasználni, mint a méhek sejtjeik fölépítésében. Vagy van egy
darázsféle rovar, amelynek lárvái csak élô hússal táplálkoznak. Evégbôl
petéit valamely nagyobb fajta hernyó testébe rakja, elôzôleg azonban a
hernyót megbénítja. És pedig hogyan? Elôször nyakon ragadja és hasi
oldalán beleszúr a hernyó idegrendszerének egyik középpontjába. Azután
valamivel hátrább ragadja meg áldozatát és az idegrendszer következô
dúcába szúr bele. Így folytatja ezt tovább szelvényrôl-szelvényre, de a
négy utolsót nem bántja. E szúrások nem ölik meg a hernyót, csak
megbénítják, minek folytán, ha a belé helyezett peték kikelnek, a kis
álcák eleven húst kapnak. A rovar munkáját oly meglepô pontossággal
végzi, mint valami operátor és ez ügyességet hiány nélkül adja át
utódainak.
E bámulatot keltô jelenségek és egyáltalán az ösztön kialakulására a
biológia még ma sem tud kielégítô feleletet adni, de örökletessége
bizonyos. Mutatja ezt, hogy az ösztön faji jelleg, amely ugyanazon
fajhoz tartozó egyedeknél mindig egyformán jelentkezik. Emellett készen
hozza azt a szervezet magával, amire Flourens említ jellegzetes példát.
Ismeretes, hogy a vizek mentén élô hód lerágott törzsekbôl mily ügyes
lakást tud magának készíteni. Egy ilyen fiatal állat mindjárt születése
után fogságba jutván, bekerült a párizsi ,,Jardin des plantes''-ba és
ott fel is nevelôdött. És ez az állat, bár szüleit soha nem látta,
tôlük nem tanulhatott és ketrece lévén, lakásra sem volt szüksége,
mégis hozzáfogott az építéshez, amint földet, vizet, ágat tudott
szerezni.
Egyes esetek arra utalnak, hogy az ösztönszerű eljárások a környezet
befolyása alatt néha átalakulnak, és úgy látszik, mintha az ekként
létrejött változások öröklôdnének. Ilyeneknek tekinthetôk a
háziállatoknak az ember gondozása mellett létrejött és állandósult,
megnemesedett ösztönei. Még ezek között is állítólag a jól idomított
vadászkutyák, cirkuszlovak ivadékai könnyebben idomíthatok, mint mások,
mert örökölték elôdeik szerzett tulajdonságait. Ugyanezt a véleményt
vallja Wasmann jezsuita is, a hangyák életének híres tanulmányozója. A
hangyák társas életének ugyanis egyik érdekes vonása idegenfajú
vendégállatok, például levéltetvek tartása és ezeket a legnagyobb
gonddal ápolják, táplálják. Wasmann szerint a hangyák e vendéglátó
ösztöne a náluk erôs ivadékgondozás ösztönébôl alakult ki és pedig oly
módon, hogy a vendégállatok a hangyalárvákéhoz hasonló gondozásuk,
simogatásuk alkalmával valami, a hangyáknak kedves váladékot termelnek.
Ez a körülmény váltotta ki a dolgozó hangyákban idegrendszerük
megfelelô átalakulásával a vendégtartás hajlamát és a változás
örökletessé azáltal lett, hogy a dolgozók kedves eledelükbôl a
szaporodó egyénekké átalakuló lárváknak is juttattak. A lárvák ily
módon megváltozott anyagcseréje befolyásolhatta a faji sejtek
szerkezetét és ennek folytán a vendégtartás, mely kezdetben szerzett
tulajdonság volt, öröklött tulajdonsággá lett.
Ide tartozik Chauvin kísérlete is az axolotl nevű kétéltű állattal.
Az axolotl vízben él és tulajdonképp lárva állapotban maradt alakja az
Amblistoma Mexicanum nevű szalamandrafélének. Ez tüdôvel lélegzik, amaz
pedig kopoltyúval, akárcsak a béka meg álcája, a békaporonty.
Chauvinnek sikerült a vízi életmódról szárazföldi életmódra
kényszerített axolotlokat amblisztomákká átalakítani és azt
tapasztalta, hogy az ilyen amblisztomák axolotl ivadékai 20 esetben
külsô kényszer nélkül is elhagyták a vizet és szárazföldi életmódra
tértek át. Itt tehát úgy látszik, mintha az új életviszonyok közé
kényszerített állat új életösztönt vett volna fel, amely aztán a sok
közül 20 esetben öröklôdött. Vagyis a szerzett tulajdonságok
öröklôdésének kérdése lelki átöröklés terén is kísért. A kérdés
eldöntése itt is attól függ, mennyiben sikerül összefüggésbe hozni az
esetleges változást a csírasejt öröklésanyagának megváltoztatásával,
mert szerzett tulajdonságból örökletes tulajdonság csak ennek révén
lehet. De az amblisztoma esetében a csíraplazma megváltozása nélkül is
megmagyarázhatjuk a jelenséget. Az axolotlnak átalakulása amblisztomává
a szervezetnek éppoly ôsi sajátsága, mint a békaporontynak békává
fejlôdése, csakhogy a természetben található axolotlnál ez a fejlôdés
megakad és az állat egész életén át megmarad álcának. Ha azután az
életkörülmények megfelelô átalakításával, miként ezt Chauvin tette, az
állat álcaállapotát leveti és alkalmazkodva a megváltozott
viszonyokhoz, átalakul amblisztomává, ez nála nem új vonás, hanem az
ôsi tulajdonságnak atavizmus, visszaütés révén való felszínre kerülése.
Az átalakulásra való hajlam mindig képviselve volt faji sejtjeiben, de
nem volt alkalma megnyilvánulni, amint azonban a körülmények számára
kedvezôre változtak, azonnal érvényesült.
Áttérve most már az ember örökletes lelki tulajdonságaira, e
tekintetben utalunk az egyes népfajokat jellemzô lelki vonásokra,
amelyek minden idôben, minden éghajlat alatt ugyanazok. Ilyen a
négereknél a vidámság, hevülékenység, a legmostohább helyzetbe, például
a rabszolgaságba való beletörôdés, a gyermeteg kedély, a lustálkodásra
való hajlam. Mindezen vonások nemcsak ôshazájukban, hanem az Amerikába
került rabszolgák ivadékaiban is feltalálhatók, amint a kínait sem
hagyja el igénytelensége és játékszenvedélye akár Peking, akár San
Francisco ópiumbarlangjaiban találkozunk vele. Ugyanilyen átöröklés
révén nemzedékrôl-nemzedékre szálló rasszjelleg az indiánok
zárkózottsága, a fájdalmak elviselésében tanúsított érzéketlensége,
egykedvűsége, az ellenséggel szemben való kegyetlensége, a betegek,
öregek iránti szeretetlensége. De nemcsak ezeknek, minden népfajnak
megvannak a maga sajátos lelkivonásai, amelyeket ôseiktôl hoztak
magukkal áldás- vagy átokként.
Nagyobb tömegekre kiterjedô örökletes vonás a nemzeti vonás is, mint
a francia szellem közismert könnyedsége, a német alaposság, az angol
kitartás. A magyarságot jellemzô közmondásos szalmalángot,
pártoskodást, vendégszeretetet, nyíltságot, családi tisztaságot és
vitézséget, amelyek már ôshazájában, a turáni mezôkön megvoltak benne,
szintén az átöröklés származtatta át egyik generációról a másikra. A
zsidó népnél a csak anyagiakat értékelô szellem, amely az ószövetségben
az aranyborjú imádásában oly jellegzetesen nyilvánult meg, mindmáig
fennmaradt. Éppígy a cigányokból sem lehet kiirtani a kóbor
természetet, annak jeléül, hogy vérükkel együtt kapják ezt a sajátságot
elôdeiktôl.
De nemcsak ily nagy vonásokban, szűkebb körben, egyes családok
történetében is kimutatható a lelki sajátságok átöröklése. Különösen a
művészi tehetség örökletességére vannak meglepô példáink. Ezek közül is
kiemelkedik a Bach-család, amely 200 év leforgása alatt nem kevesebb,
mint 29, mások szerint 57 kiváló zenészt adott a társadalomnak. A
család genealógiája az irodalom szerint a thüringiai születésű, de
késôbb pozsonyi lakos Bach Vida pékmesterrel kezdôdik, aki citerázó
képességével tűnt ki. Fiai közül Lajos, mint egyházi zenész, Hans, mint
városi zenész és táncmester tette nevét ismertté. Hans gyermekei közül
három kiváló zenész került ki, akinek ivadékai úgyszólván egész
Thüringiát és Szászországot ellátták orgonistákkal, kántorokkal. A
család legkiválóbb tagja, Bach Sebestyén, 1685-ben született Erfurtban,
akinek 18 gyermeke közül öt hírneves zenész került ki. A család utolsó
zenésztagja, János Keresztély, 1846-ban halt meg, mint egyszerű
paraszt.
Az írók közül érdekes Byron leszármazása. Nagyatyja, mint admirális,
tengeri útirajzokat írt, atyja kapitány, vakmerô és kicsapongó ember
volt. Anyját félbolondnak mondják, leánya matematikai tehetségével tűnt
ki. Amint látható, Byron nagy költôi tehetségének ôseiben nem igen van
nyoma, annál inkább felismerhetôk bennük természetének, jellemének
szertelenségei, ami nagy művészeknél gyakori jelenség.
A kiváló jellemek öröklés folytán való kialakulására tanulságos példa
az ágyúgyártásról híres Krupp-család, amelynek történetében úgyszólván
fokról-fokra követhetô, mint származtak át apáról, anyáról fiúra
különleges szellemi képességeik és lettek a híres esseni acélművek
megteremtôi. A gyár megalapítója Krupp Frigyes volt, akinek már
öreganyjában jelentkeztek azok az értékes vonások, amelyek a gyárat
késôbb oly naggyá tették. Ezek pedig a vállalkozó szellem, az
elôrelátás és kitartás. Különösen a dédunoka, Krupp Alfréd (szül. 1812-
ben) tűnt ki fényes sajátságaival, mint akiben szerencsésen
összegezôdtek szülei jó tulajdonságai. Apja gyors felfogásával,
tervezésekben és találmányokban való éles elméjűségével, nagyratörô
ambíciójával tűnt ki, míg anyjának az erôs akarat, a türelem, a
fáradhatatlan szorgalom és kötelességérzet voltak jellemzô vonásai. E
tulajdonságokból tevôdött össze az a tűz- és acélember, aki, midôn 1826-
ban, tehát 14 éves korában, atyja halálával reászakadt az akkor már
kiterjedt üzem vezetése, újra tüzet gyújtott a már kialudt kohókba,
újra benépesítette a kiürült munkatermeket és örök mintaképét
szolgáltatta a munkában a kitartásnak, az élet javainak
felhasználásában pedig józan mérsékletnek.
Nagyon szomorú képet tár elénk a lelki betegségek átöröklése,
amilyenek a téboly kisebb-nagyobb foka, a gyengeelméjűség és hülyeség,
az erkölcsi érzés meggyengülése és ennek folytán a bűnözés minden
fajtájára, de fôleg a kicsapongásra és iszákosságra való hajlamosság. A
történelemben erre jellegzetes példa négy római császár, akik megrázóan
tárják elénk az egykor jeles Julius és Claudius családok
degenerálódását. A négy császár elseje, Tiberius, üldözési mániába
esett és rémképei elôl elôbb Rhodus, majd Capri szigetére menekült.
Dédunokaöccsénél, Caligulánál, epilepsziában és az ezzel járó lelki
zavarokban nyilvánult meg a baj. Ennek nagybátyja, Claudius,
gyengeelméjű volt, míg nôtestvérének fiában, Néróban, valóságos
ôrültséggé fokozódott az elmebaj, mert a keresztények rettenetes
üldöztetését, Róma felgyújtását csak ezzel lehet magyarázni. Hogy a
nagy Julius Caesar ivadékai ide jutottak, az fôleg a közeli vérrokonok
egymásközti házasságának tulajdonítható, aminek degeneráló hatása más
fejedelmi családokban is kimutatható, így a Habsburgoknál, akiknek
spanyol ágában V. Károly anyjától, az ôrültnek mondott Jankától fogva
majd minden generációban jelentkezik az elmebaj epilepszia,
hipokondria, melankólia vagy gyengeelméjűség alakjában.
Az elmegyógyintézetekben végzett tanulmányok alapján számszerűen is
kimutatható egyes lelkibetegségeknek ivadékról-ivadékra való
átszármazása. Dr. Goddard, a vinelandi (Amerika) elmebajosokat
tanulmányozó intézet igazgatójának közlése szerint egy gyengeelméjű
leánynak törvénytelen és ugyancsak gyengeelméjű fia házasságra lépett
egy normális, egészséges nôvel. E házasságból 10 gyermek született, de
ezek közül 1 halva jött a világra, 2 korán elhalt, 5 örökölte a
gyengeelméjűséget és csak 2 volt normális. A baj tovaterjedésére
jellemzô, hogy a gyermekek közül a legidôsebb megnôsülvén, 15 gyermeke
lett, akik mind gyengeelméjűek voltak és ekként bennük újabb forrása
fakadt a baj terjedésének.
Hogy az örökletes bajok elterjedése milyen arányokat ölthet,
szolgáljon tanulságul Ada Yukes, 1740-ben meghalt amerikai csavargó
nônek esete, akinek 834 leszármazottja közül több mint 700 részesült
hatósági büntetésben. Közülök 106 törvénytelen gyermek volt, 142
koldus, 64 községi eltartásra szorult, 181 prostitúcióból élt, 76 mint
gonosztevô -- köztük 7 gyilkos -- fejezte be életét. Egy másik eset: 12
olyan házasságból, amelyben az apák egészségesek, az anyák azonban
gyengeelméjűek voltak, származott 7 gyengeelméjű és 10 normális
gyermek. Míg az utóbbiak 496 egyenes leszármazottja között csak 3
abnormis életű akadt, addig a gyengeelméjűek 480 egyenes leszármazottja
közül 143 örökölte a bajt és csak 46 volt egészen rendes. A többiek
vagy már kora gyermekségükben elhunytak (82), vagy pedig erkölcsi
tekintetben voltak többé-kevésbé degeneráltak.
Az alkoholizmussal járó lelki örökletességre jellemzô példa a
következô svédországi eset. Kersta Pehrsdotter házasságra lépett Haken
Rasmusson iszákos pálinkafôzôvel. A házasságból 9 gyermek született. A
legidôsebb iszákos volt és utódain is látszott ennek káros hatása. A
második gyermek meghalt egyhónapos korában. A harmadik szinte kedvelte
a szeszes italokat. A negyediknek unokája férjhez ment egyik rokonához,
gyermekeik közül többen lelki betegek lettek. Ugyanez bekövetkezett az
ötödik gyermek leányának ivadékainál is. És így tovább a többi négy
gyermek családjában is pusztított az alkoholizmus egyszer
erkölcstelenség, máskor nyavalyatörés, avagy korai halál alakjában.
Ugyancsak szomorú példa egy 1827-ben meghalt, iszákos
bordélyháztulajdonosné esete, akinek 800 ivadéka közül 700-nak volt
része rendôri büntetésben és 342 iszákos, 127 prostituált, 37
halálraítélt került ki közülök. Tanulságos a következô statisztika is:
215 iszákos családból származott 814 utód közül 37 volt koraszülött, 16
halvaszülött, 121 rángási görcsökben halt meg, 38 gyengén fejlett volt
és 55 tuberkulotikus; a 640 életben maradt utód közül 173
gyermekkorában görcsökben szenvedett, 197 iszákos volt, 322 hülye és
gyengeelméjű, 62 erkölcsileg züllött, illetôleg bűntettes, 131
epilepsziás és hisztériás, 145 pedig elmebajos. Dugdale amerikai orvos
75 éven át kutatta egy iszákos nô nemzetségének sorsát. Ez idô alatt
709 tagú nemzedék sorakozott az illetô nô családfájára. Ebbôl a
nemzedékbôl 471, azaz 66,5% lett elmebajos, bűntevô és egyéb
keresetképtelen. A család elfajult tagjai a mondott 75 éven át 6 millió
koronát meghaladó költséget okoztak az államkincstárnak. Legrrain
francia tudós szintén szemmeltartotta egy iszákos család 3
generációját. E család minden tagja a negyedik nemzedékben
nemzésképtelenné vált és valamennyinek eltartása a társadalom terhére
esett.
Összefoglalva most már mindazt, amit az ember átöröklésérôl
mondottunk, megállapítható, hogy amiként testünknek, lelki életünknek
is vannak örökletes vonásai és ezek akaratunkat éppúgy befolyásolják,
mint értelmi működésünket. Ilyenek a velünk született jó vagy rossz
hajlamok, amelyek egyszer segítôleg, máskor gátlólag szólnak bele
elhatározásainkba, de nem annyira, hogy miattuk az egyéni felelôsség
megszűnne. Legfeljebb egyes kivételes esetekben: az elmebetegeknél, az
ún. született gonosztevôknél, akik, tekintve leszármazásukat,
neveltetési körülményeiket, saját hibájukon kívül tényleg lehetnek
annyira terheltek, hogy cselekedetükre nem alkalmazható a gonosztett
fogalma, a beszámíthatóság. E kivételek miatt azonban nem adható fel a
szabadakarat tana. Az erkölcsi felelôsséget tagadni azért, mert alóla
egy-két rendkívüli esetben felmentésnek van helye, semmiképp sem
megokolt eljárás.
Az öröklött sajátságok mellett hatással vannak az ember fejlôdésére a
külsô körülmények is. A testi tulajdonságoknál ez könnyen belátható, ha
meggondoljuk, hogy ugyanaz a gyermek kedvezô lakás, táplálkozás,
megfelelô ruházkodás mellett egészséges férfiúvá, míg mostoha
életviszonyok között csenevész egyénné fejlôdhetik. A tornának,
sportnak, turisztikának a szervezet fejlôdésére gyakorolt átalakító
hatása közismert dolog. Sôt mivel a testi erô tudata növeli bennünk a
bátorságot, a lélekjelenlétet, fejlesztése a lélekre is nemesítôleg
hat, de kellô erkölcsi alap nélkül durvaságra, erôszakosságra is
ragadhat.
A jellem és értelem kialakulását illetôleg már eltérnek a vélemények
és két szélsôséges nézet küzd egymással. Az egyik szerint lelkileg
születésekor minden ember egyforma, mindenki egyenlô lelki
rátermettséget hoz magával a világra. A késôbb tapasztalható különbség
kizárólag az életkörülményeknek, a nevelés fogalma alatt összefoglalt
külsô hatásoknak az eredménye. A költô, a művész, a tudós, a feltaláló,
a nagy államférfi tisztán nevelés által lesz ezzé, mert a nevelés
mindenható a lelki képességek kitermelésében. A másik vélemény
értelmében az embernek csak vele született tulajdonságai vannak, azért
kibôl-kibôl csak az lehet, amit ôseitôl hozott magával. Aki például
elôdeitôl nem örökölte az írói vagy katonai talentumot, önképzés
folytán sohasem lesz belôle a közepesen felül emelkedô író vagy katona,
minden törekvése mellett megmarad a közönséges színvonalon.
A helyes álláspont a középút, vagyis lelki kialakulásunk az öröklés
és nevelés együttes eredménye. Abból ugyanis, ha valamely tulajdonság
bennfoglaltatik az átöröklés anyagában, még nem következik, hogy
szükségképp kifejezésre is jut. Ebben igen nagy szerepe van a külsô
körülményeknek, tehát a nevelésnek is, amely az örökletes tulajdonság
kifejlôdését elôsegítheti és el is nyomhatja. Valakiben meglehet a
zenei képesség, de ez teljes erôvel csak tanulás, szakadatlan gyakorlás
által bontakozik ki. Az iszákos ember ivadéka sem lesz szükségképp
iszákos. Jó környezetben normális ember lehet belôle, azonban olyan
viszonyok között, amilyen az iszákosok családjában szokott lenni,
bizony csak ritka esetben tudja a vele született züllési hajlamot
leküzdeni. De vannak kivételek is. A lángész, a zseni magával hozott
képességei néha a legmostohább viszonyok között, a legrosszabb nevelés
ellenére is érvényesülnek és miként Shakespeare, I. Napóleon, Schiller,
Petôfi stb. szinte keresztül törik magukat az útjukat álló akadályokon.
A nevelésnek a velünk született tulajdonságok kiváltása, illetôleg
elnyomása mellett fontos szerepe van abban is, hogy az örökletes
vonások minô szerzett sajátságokkal egészüljenek ki teljes egyénné,
fenotípussá. E téren a megfelelô szellemi vezetés, fôleg pedig a példa
nagyon sokat tehet, de mindenre ezek sem képesek. A nevelés sokat
faraghat, javíthat az emberen, de természetét nem változtathatja meg.
Különben az egyforma nevelés, tanítás eredményének is egyformának
kellene lennie. Már pedig ez a gyakorlatban nem így van. A gyors
felfogásúak csekély munkával is jelesen oldják meg feladataikat, míg a
gyengébbek, bár az igyekezet nem hiányzik belôlük, alig tudnak nekik
megfelelni. Pedig az iskola részérôl egyforma vezetésben részesülnek.
Az egyik szinte magától halad a célként kitűzött jellem kialakulása
felé, a másik csak erôs kézzel tartható meg a fegyelem korlátai között
és ugyancsak munkába kerül olyan akarati energiát kifejleszteni benne,
hogy képes legyen leküzdeni a vele született, nehezen fékezhetô
természetet.
Mire kell tehát törekednie a nevelésnek? Egyrészt, hogy az ôsöktôl
kapott örökségbôl azt, ami az egyént fajának értékes tagjává,
nemzetének derék, hasznos polgárává teszi, kifejlessze, ami pedig ebben
gátolja, azt elnyomja. Másrészt azonban arra is kell vigyáznia, hogy az
öröklött természet a tanítás révén olyan értelmi belátással és erkölcsi
felfogással egészüljön ki, amelyek megértetvén az élôknek a következô
nemzedékkel szemben fennálló kötelességét, a jelen mellett a jövôt is
biztosítsák.
========================================================================
A nemzetek élete és pusztulása
Nemzet és faj nem egyértelmű fogalmak. A nemzet történelmi alakulat,
amely, miként a magyar nemzet is igazolja, különbözô népfajokat
foglalhat magában. A faj pedig biológiai egységet jelent tágabb vagy
szűkebb értelemben. Tágabb értelemben rendszertani csoportot értünk
rajta, amilyen például a kaukázusi, a mongol vagy néger faj. Szűkebb
értelemben a faj olyan biológiai embercsoportot is jelent, amely ugyan
különbözô származású elemekbôl verôdött össze, de az együttélés és
vérkeveredés révén bizonyos egyöntetűségre tett szert. Például a
magyarság embertanilag nem alkot önálló fajt, de származását, élete
folyását tekintve, szomszédaival meg a vele együtt élô más népekkel
szemben igenis különálló népfaj és mint ilyen, a történelem folyamán
kialakult magyar nemzet fenntartója. Mert amint az angol, francia vagy
német nép nélkül e nemzetek fennállása elképzelhetetlen, ugyanez áll a
magyar nemzetre is. Élete annyira összeforrott a magyar faj sorsával,
hogyha ez degenerálódik és kipusztul, vele, sôt még elôbb a magyar
nemzet is kiesik a nemzetek sorából.
A népek születnek és meghalnak, akár az emberek és élettartamuk
változó voltában is hasonlítanak hozzájuk. Némelyek, miként a hunok és
avarok, alig jelentek meg, már el is tűntek és mielôtt még nemzetté
szervezôdtek volna, a náluk erôsebb életű fajok felszívó erejükkel
magukba olvasztották ôket. Mások ellenben évszázadokra, évezredekre
tekinthetnek vissza. Bármily sok küzdelmen mentek is keresztül, a
nemzetfenntartó erôk megóvták ôket a pusztulástól. Sôt egy-egy halálos
veszedelem leküzdése után, miként tavasszal a tél viharaitól megtépett,
de még életképes tölgy, meg-megújuló lendülettel pezsdült fel bennük az
élet.
E nemzetfenntartó tényezôk elseje a haza, hogy a faj belegyökerezve
igaz életet élhessen, mert a hazát nélkülözô nép megosztva, szétszórva
a mások vérén való élôsködésre van kárhoztatva, vagy pedig az ô vérét
fogyasztják leigázó ellenségei. A haza fogalma fôleg hármat foglal
magában: megélhetést nyújtó földet az ô sajátos természeti
viszonyaival, a rajta megtelepült társadalmat az együtt átélt
történelemmel és e kettô által termelt kultúrát. Épp ezért a
kozmopolita fajoknak, amelyeknek elve: Ubi bene, ibi patria, amelyek a
maguk társadalmi és világnézeti felfogásával nem tudnak beleolvadni az
ôket befogadó társadalomba, amelyek gondolkodását a hazaiak helyett
nemzetközi motívumok irányítják, nincs és nem is lehet igazi nemzeti
érzülete. Mutatni mutathatják, de az csak ideiglenes, mert forrása nem
az ôsöktôl való átöröklés, hanem a viszonyokhoz való alkalmazkodás és
az események változtával azonnal kicserélôdnek, akárcsak a színpadok
díszletei. Az ilyen elemek idegen testként foglalnak helyet a nemzet
szervezetében, amely, ha bomlasztó törekvéseikkel szemben gyengének
bizonyul, halálos bajt jelenthet számára.
A kozmopolita fajok, ha a szülôföldtôl, attól a társadalomtól és
kultúrától, amelyben hosszabb-rövidebb ideig éltek, meg kell válniok,
nem érzik az elszakadás fájdalmát. Valamiképp hiányzik belôlük a haza
földjétôl, népétôl, történelmétôl való függés jólesô érzése. Épp azért
nincs is meg bennük az igazi hazaszeretet, ez a vallásos érzéssel
rokon, hatalmas érzelem. Hisz mindkettô rabbá tesz bennünket: Isten és
a hazai rög rabjaivá ! Mert hát mi más az igazi hazaszeretet, mint a
szív mélyéig ható átérzése, tettrekész akarattá való megérlelése, hôsi
cselekedetekkel való megvallása a Szózat ama szavainak:
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Vagyis fennmaradásra csak az a nemzet számíthat, amelynek tagjai még
haló porukban sem akarnak elszakadni hazájuk szentnek tartott
földjétôl, amelynek fiai a faji, vagy az átélt történelmi kapcsoknál
fogva egymást testvérnek tekintik és az ôket egybeforrasztó
államközösséget, mint közös életforrásukat megbecsülik, szeretik.
Ha tehát az ôsök vérétôl és emlékétôl megszentelt föld ily lényeges
kelléke a nemzetek életének, arról lemondani biztos jele volna a
nemzeti pusztulásnak. Miért is a marxista szocializmusnak az országok
határait, a nemzetek választófalait ledönteni akaró törekvése természet-
és nemzetellenes is. Természetellenes, mert a fajok között fennálló
különbségek a természet szüleményei és nincs emberi hatalom, amely
azokat megszüntesse. De nem lehetséges a haza határainak lerombolása
sem, ha adunk valamit nemzeti és faji életünkre, amit kielégítô módon
csak a mi érdekeink szolgálatára már ezer év óta körülhatárolt
földrészlet, az integrális magyar haza biztosít. Csonka-Magyarország
kenyeret terem, de vassal, szénnel nem lát el bennünket. Alföldje,
Balatonja van, de hiányoznak belôle az Adria, a Kárpátok vízesései,
fenyvesei és áttörhetetlen sziklabércei. Már pedig ezek elengedhetetlen
kellékei a magyarság integrális testi és lelki életének, amely fölött
most ily csonka állapotban a halál szárnya suhog.
A nemzetek életbenmaradásának másik nevezetes eszköze a nemzeti
kultúra, vagyis a nemzet testében uralkodásra hivatott faj
érvényesülése nyelvben és irodalomban, nevelésben és népéletben
egyaránt. Ez pedig csak ott van meg, ahol a kultúra mindenütt közös
elemei mellett megtalálhatók azok a jellegek is, amelyeket a sajátos
természeti viszonyok, a történelmi átélések alakítottak ki és mint
nemzeti géniusz öröklôdtek át az ôsöktôl. Ily vonás az angolban az erô
és nyugodtság, mint a tengertôl védett szigetország biztonságának az
angol idegekbe való átültetése, a ragyogó költôi képzelet és az
utazásra ingerlô kíváncsiság, mint a messzelátást gátló ködös
éghajlatnak a fantáziát foglalkoztató és tudásvágyat fölkeltô hatása.
Az északi rideg természetnek pedig kitartás, önuralom, a társadalmi
formák merevsége, érzéketlenség a megmásíthatatlan dolgokkal szemben a
következményei. ,,A gyászoló bánat -- mondja Shakespeare -- sérelem az
ég ellen, sérelem a holtak ellen, sérelem a természet ellen és képtelen
sérelem az ész ellen.'' A magyar kultúrában is csak az az igazán
nemzeti, ami a magyar léleknek még Turánból származó ôsi vonásait és
ezeréves történelmi átéléseit tükrözi vissza. E pusztai léleknek fô
jellemvonása a nyugalom és nyíltság. Míg ugyanis a hegyvidék
feltornyosult magaslataival, lesüllyedt mélyedéseivel a viharos tenger
felcsapó meg lezuhanó hullámait juttatja eszünkbe, a róna mint
kiszáradt tófenék simul meg elôttünk. Legföljebb füveinek hajlongása
önt bele mozdulatot, de ez sem múlja felül a víztükör szellôszülte
fodrozását. Ilyen nyugodtság ömlik szét az ôsi magyar jellemen is,
amely legeredetibben a hortobágyi pásztor szinte mozdulatlan
szemlélôdésében maradt fenn. Ez a magyarázata fajunk oly sok bajt szülô
nemtörôdömségének, közönyének is, amelynek éles ellentéte a közmondásos
szalmaláng. E temperamentumos fölébredésünk néha kiemel ugyan bennünket
tunyaságunkból, de az is inkább szavakban, mint tettekben jelentkezik.
Hogy a magyar oly nehezen kapható cselekvésre, ennek oka a pusztai táj
hatásain kívül viszontagságos sorsa is. Az ôshazából kiszakadva,
fajának magányosan álló szigetét az idegen áramlatok sohasem hagyták
nyugodtan, vagy ha néha-néha sikerült is ezeket megfékezni, akkor meg a
turáni átokként emlegetett széthúzás tette próbára életerejét. Sorsa
hasonló a sziklabércen magányosan álló fenyôszálhoz, amelyet bárhogyan
tépdes is a vihar és gyötör a téli fagy, zöld köpenyében dacosan állja
helyét. Ilyen a magyar is. Az átélt szenvedések letörés helyett
megedzették, épp azért a veszélyt, amelyet megszokott, nem sokba veszi.
Szavajárása: Láttam én már különb dolgot is. Ez akkor válik el, mikor
szemtôl-szembe kerül az ellenséggel. Ilyenkor föléled benne a nomád
ember szembeszállásra kész bátorsága, amelynek fejlesztésére az állandó
megtelepedés után is annyi alkalmat adott a magyarságnak ezeréves
küzdelme.
A magyar lélek igen szép vonása a nyíltság. A puszták birodalmában
nem gátolják sziklafalak a látást, hegysáncokkal bezárt völgyek nem
teszik zárkózottá a szívet. Egyenletes felületükön a tekintet akadály
nélkül fúródik bele a messzeségbe és a lélek önkénytelenül is kitárul.
Az ôshaza e nyíltsága a magyar faj becsületes ôszinteségében jut
kifejezésre, amelyhez oly szépen társul tiszteletet tudó önérzete és
félelemtôl ment föllépése. A meglepetés, az elfogódás nem természete.
Nyugodt józanságát, fölényes humorát a legnagyobb veszélyben is
megôrzi.
A pusztának nincsenek titkai. Simasága, ködpáráktól tiszta légköre
mindent szabadon láttat. Innen a magyar ember tiszta felfogása,
értelmes beszéde, ami intelligencia tekintetében az ország lakói között
elsô helyet biztosít számára. Mindezekhez járul még a fajmagyarság
családias érzése, az otthonához való ragaszkodás, a vendégszeretet,
amelyek itt a Duna--Tisza-mentén a kereszténység fölvételével nemcsak
megnemesedtek, hanem az állandó haza megalapításával a honszeretet hôsi
erényével is öregbedtek.
Ezeket az ôsi jellemvonásokat nemzeti kultúránk sem nélkülözheti,
amely csak akkor felel meg igazán nevének, ha a tudományt elsôsorban a
hazai viszonyok érdeklik, ha a költôk dalaiban a magyar fülemile
csattog, ha festôink képein magyar levegô vibrál, ha a hangszerek
rezgése magyar dallamot ad vissza, ha tánctermeinkben a magyar
ritmusnak van legnagyobb varázsa. Pedig újabban de nagy eltévelyedések
voltak e téren ! Mintha valami bomlasztó bacilus jutott volna szellemi
életünk vérkeringésébe, amelynek pusztító voltát csak a forradalmi tűz
világossága mellett láttuk meg igazán.
Az igazi, élettôl duzzadó nemzeti kultúrának nélkülözhetetlen
föltétele a faji öntudat, amelynek hiánya nemcsak az irodalmat teszi
színtelenné, sôt nemzetietlenné, de legbiztosabb jele valamely nép
veszniindulásának. Különös, hogy nálunk errôl a múltban nem igen esett
szó, mert hangoztatása ellenkezett a kor uralkodó világnézetével. Most
azonban a sír szélén állva, mint mentôdeszkát kell megragadnunk a
fajegészségtan ama tételét: annak a népnek van csak életereje, amelyik
saját magát megbecsüli. Más szóval: a faji öntudat a magyar nemzet
fennmaradásának nélkülözhetetlen föltétele és így annak megvédése,
fejlesztése elsôrendű állami feladat, sôt aki eleget akar tenni hazája,
faja iránti kötelességének, egyéni meggyôzôdésbôl is tartozik azt
ápolni. Lássuk tehát, mi is az a faji öntudat? E fogalom alá tartozik
mindannak megismerése, ami a magyar nép származására, az ôshazából
magával hozott és a történelem folyamán kifejlett, sajátos lelki
tulajdonságaira vonatkozik. Tudnunk kell erényeinket, gyengeségeinket,
hogy ezeket kevesbítsük és kisebbítsük, azokat pedig gyarapítsuk és
növeljük. Bár nemzetiségeinket tiszteljük, becsüljük, mégis
Magyarország határai között a fajmagyarságot illeti az elsôség, amely
egyébként minden más fajnak érdekeit harmóniába tudja hozni a magáéval.
Ne felejtsük, hogy ,,bennünk is ugyanazon fajnak a vére csörgedez,
mely küzdelmes véráldozattal ezt a földet hazánkká tette, törvényekkel
kiépítette, kultúrával feldíszítette''. Nem kell szégyenkeznünk
halottjaink miatt. Tartsuk szem elôtt le Bon szavait: a marnei csatát a
halottak nyerték meg. Sokkal számosabban voltak ôk ott, mint az élôk.
Ott voltak mind a múlt idôk dicsô harcosai, hogy meggátolják
Franciaországot a feneketlen mélységbe merüléstôl, amely felé a
balvégzet sodorni látszott. Nekünk is, ha élni akarunk, a magyar jövôt
a múltban kell keresnünk, oda kell mennünk ideálokért, vezérekért,
akiket a mostoha jelen megtagadott tôlünk. Szent István és IV. Béla
bölcsessége, Szent László és Hunyadi János bátorsága, Kálmán és Hollós
Mátyás erélye, Szent Imre és Szent Margit tisztasága, Rákóczi és Deák
Ferenc önzetlensége, ezek azok az erények, amelyekre a magyar jövôt fel
kell építenünk és amelyekkel a magyar fajt vissza kell adnunk
önmagának.
Erôsíthetjük faji önérzetünket azzal is, amit másoknak tettünk.
Évszázadokon át gátként tartottuk fel a török áradatot és védtük nyugat
kultúráját. Másrészt pedig sziklaként ékelôdtünk bele a szláv tenger
közepébe, amelynek északi és déli hullámai ha egyszer összecsapnak,
Közép- és Nyugat-Európát is megrázkódtatják. Eddig a mi testünkön mind
megtörtek az európai kultúrát fenyegetô eme vészterhes felhôk. És mi e
viharok között sem morzsolódtunk össze, mint valami laza homokkô, hanem
öröklött és el nem tékozolt faji képességeinkkel a vulkánok tüzében
edzett gránitként álltuk a harcot saját hazánk és mások érdekében is.
A nemzetfenntartó tényezôk között nagyfontosságú az is, minô arányban
halad a népesedés és vajon az új nemzedék teste, lelke a letűnthöz
képest fejlôdést mutat-e vagy visszaesést? Mivel pedig ez elsôsorban a
családi élettôl függ, érthetô a népek életének a családdal való szoros
viszonya. Ezt az összefüggést még bensôbbé teszi az a körülmény, hogy a
nemzet tulajdonképp családokból áll, amelyekbôl mint sejtekbôl épül fel
szervezete. Ha e sejtek egészségesek, a szervezet le fogja küzdeni az
ellene irányuló támadásokat, de ha betegek és a degenerálódás jelei
mutatkoznak rajtuk, csak a megújhodás, a családi élet igazi céljának és
tisztaságának visszaállítása tartóztatja fel a végromlást.
Ezért van, hogy a nemzeti társadalom ellenségei szándékuk
megvalósítására a család tervszerű megrontásán kezdik titkos munkájukat
és pedig a családi szentélyt, az otthon tisztaságát és békéjét
kigúnyoló irodalom szennycsatornáin keresztül. A család feldúlása
ugyanis a nemzetnevelés mindenki számára nyitva álló legelemibb
iskoláját teszi tönkre. Egymást szeretni, egymásnak örülni, egymásért
fájdalmat érezni és azt türelemmel viselni, vigasztalással enyhíteni,
egyszóval a faji és nemzeti élet legfontosabb kapcsát, az együttérzést
elôször a családi otthonban ismeri meg az ember.
A család jelentôségével versenyez az erkölcs, de csak akkor, ha az
Istenben való hiten, vagyis valláson épül fel. ,,Mindent -- mondja
Prohászka -- ami tisztesség, becsület, megbízhatóság van a népben, ami
mindennapi kenyere a népnek, azt mind okvetlenül a vallás gondolata
tartja.'' E nélkül mindig csak oda jutunk: az a jó, az a szép, ami
hasznos. Tehát az önzés fogja irányítani cselekedeteinket, ami aztán az
egyéneket, családokat szervezetté összekötô szolidaritás helyett
széthúzásra vezet és érvényre juttatja a klasszikus igazságot:
Concordia parvae res crescunt, discordia maximae dilabuntur. Ugyanilyen
bomlasztó hatása van a tekintélyi elv elhomályosodásának is, amellyel
együtt jár a törvényekkel szemben való engedetlenség és az állampolgári
kötelességek elmulasztása. Ennek megszüntetésére és a törvénytisztelet
megszilárdítására, ami a nemzeti életnek gerince, ismét csak az Istenre
alapított világnézet képes. Ha csak az az erkölcsös, ami hasznos,
,,önkéntelenül azt kérdezi az ember, hogy miért legyek tiszta, ha az
nem hasznos. Miért ne legyek korrupt, ha az hasznos. Csak azt tenni,
ami hasznos? Tessék így egy világot konstruálni, tessék így egy
hadsereget, nemzetet vezetni''. Míg ha él bennünk a kereszténység
alapgondolata, Isten és a halhatatlanság hite, akkor ideális emberekké
leszünk, akkor tudunk dolgozni, fáradni, engedelmeskedni nem a parancs
kényszerébôl, hanem kötelességérzetbôl, becsületbôl, akkor tudunk
meghalni nemcsak magunkért, hanem valami felsôbbért, a közért, a
hazáért is.
A nemzetfenntartó tényezôk e rövid áttekintése után lássuk most már,
mi idézi elô a népek pusztulását, kihalását? E tekintetben jegyezzük
meg, hogy míg a szervezetek elöregedés folytán bekövetkezô, természetes
halálának oka magában a szervezetben rejlik és kialakulása velejár az
élettel, a nemzetek, népfajok elmúlása külsô tényezôk beavatkozásának
az eredménye.
Szembeszökô példa erre egyes népeknek idegen betelepülések folytán
való háttérbe szorulása, miként ez az ókorban a római tartományok
népességének átalakulásánál látható. Hová lettek Franciaország ôslakói,
a kelták? Csak egy kis töredék maradt fenn belôlük Bretagne-ban, míg
másutt összekeveredvén bevándorlottakkal, új népnek vetették meg
alapját. Hasonlóképp Nagy-Britannia ôslakói nagyrészt a hódító
angolszászoknak lettek áldozatai, a Duna--Tisza-medence honfoglaláskori
szláv telepeseit pedig a magyarság szívta fel magába. A magyarság ez
asszimiláló és más fajokkal szemben domináló ereje késôbb is éreztette
hatását. Mikor ugyanis uralkodóink a gyér lakosságot, különösen a
tatárjárás után, újabb és újabb betelepítésekkel igyekeztek
gyarapítani, ha átmenetileg le is esett a magyarság számaránya, a
fejlôdés mindig neki kedvezett. Magyarország a középkorban a legjobb
úton volt, hogy tiszta nemzeti állammá legyen. Mátyás korában már alig
volt 20 százalék az idegenajkú lakosság, a török uralom azonban
tönkretette ezt a bíztató eredményt. Szerencsére a magyar faj
regeneráló képessége e katasztrófán is diadalmaskodott. Míg ugyanis
1787-ben a török veszteségek és idegen betelepülések folytán a
magyarság mindössze 39 százaléka volt az összes lakosságnak, 1910-ben
már elérte az 54,5 százalékot, amit a magyar elem nagyobb természetes
szaporodásának, a magyar kultúra fokozatos hódításának, fôleg pedig
városaink rohamos magyarosodásának lehet tulajdonítani.
A bevándorlással kapcsolatban a most említett, örvendetes adat
mellett reá kell mutatnunk arra a jelenségre is, amely, ha útját nem
álljuk, nagy veszedelmet jelent a magyar fajra. Ez pedig a
zsidóveszedelem, aminek megértése végett elôbb a zsidóságnak a magyar
nemzethez való viszonyát kell pár szóval megvilágítanunk. E kérdésben
mindenekelôtt meg kell állapítanunk, hogy a zsidóság a maga egészében
éppoly nemzetiség, mint a tót, román vagy német. Mutatják ezt
jellegzetes testi, lelki vonásai, valamint külön népélete, amely
mindenütt kasztszerűen ékelôdik bele a környezô társadalomba. Csakhogy
míg a többi nemzetiségek a közös természeti viszonyok, történelem és
világnézet hatása alatt érzelmükkel és akaratukkal teljesen
beleolvadtak a magyar faj irányítása mellett kijegecesedett nemzeti
életbe, a zsidóság tömege mindig ellentállott ennek az átformáló
erônek, akárcsak régen a szintén sok bajt okozó böszörmények és
izmaeliták. Amint ezek fôként vallásukkal, a mohamedanizmussal
zárkóztak el az idegen befolyástól, a zsidóságnak is vallási élete
legfôbb fajvédelmi eszköze, amely féltve ôrzött hagyományaival
mindenütt ellentáll az asszimilálódás legelsô föltételének, a
keresztény világnézet befogadásának.
A zsidóveszedelem szempontjából nagyon tanulságos Kovács Alajosnak, a
Központi Statisztikai Hivatal vezetôjének ,,A zsidóság térfoglalása
Magyarországon'' című munkája, amelynek megállapítása szerint, míg 1720-
ban csak minden kétszázadik ember volt zsidó Magyarországon, addig ma
már minden huszadik. Különösen nagy, szinte megdöbbentô az utolsó
évtizedek gyarapodása. 1880-tól a tízévenkénti népszámlálás adatai azt
mutatják, hogy ebben az idôben az ország összes népszaporodásának
csaknem fele a zsidóságra esik, holott az összlakosságban csak öt
százalékot képvisel.
E nagy szaporodás oka részben a zsidó faj családi viszonyaiban rejlik
és abban, hogy aránylag a zsidó csecsemôk sokkal nagyobb százalékban
maradnak meg, mint a keresztények. A fajok életében oly nagy szerepet
játszó tuberkulózis terén is rájuk kedvezôbbek a viszonyok, mint a
magyarfajú lakosságra. A magyarságból ugyanis Tüdôs Kálmán dr.,
Debrecen tiszti fôorvosának műve szerint (A tuberkulózis leküzdése
Magyarországon) 10.000 élôre évenként 34,62 tbc. halálozás esik, míg a
zsidóságra 11,33. A magyar tehát a tuberkulózis folytán épp háromszor
gyorsabban pusztul, mint a zsidó. A legfontosabb tényezô azonban a
zsidóság terjeszkedésében a bevándorlás, még pedig Kovács Alajos
szerint akként, hogy a nálunk már kulturálódott zsidóság halad tovább
nyugat felé és mi mindig csak nyers, barbár keleti zsidó rajokat kapunk
helyükbe. Ennek a keleti zsidóságnak szaporasága sokkal nagyobb, mint a
nyugatié. 1910-ben a zsidóság kilenctizedrésze már ebbôl a magyarságtól
teljesen idegen zsidóságból állott, amely a városokban való
tömörülésével is küzd az asszimiláció ellen, sôt sajátos erkölcsével
bomlasztó elemként helyezkedik el a nemzet testében.
A magyarországi zsidóságot a háborús véráldozat sem fogyasztotta meg.
Viszont házasságkötésben, a születések számában ôk vezetnek. A zsidó
házasságkötések száma sokkal kisebb arányban csökkent, mint a
keresztényeké. Éppígy a születések elmaradása is. Csak így eshetett
meg, hogy 1910-tôl 1918-ig a természetes szaporodás a keresztényeknél
2,4 százalék volt, a zsidóknál 4,1 százalék. Vegyük ehhez még hozzá a
kultúrában való térfoglalásukat, ahol a hírlapírók 42,4 százaléka, az
ügyvédek 45,2 százaléka, az orvosok 48,9 százaléka zsidó, a
földbirtokon való terjeszkedésüket, ahol az 1000 holdon felüli
birtokosok 19,9, a középbirtokosok 19, a nagybérlôk 72,2, a középbirtok-
bérlôk 62 százaléka zsidó és akkor beláthatjuk, hogy a magyar faj e
hátraszorítása csakugyan nemzeti veszedelem.
A népek pusztulásának a bevándorlásnál is nagyobb hatású tényezôje a
természetes szaporodás csökkenése, aminek elôidézôi egyrészt az
elmaradt születések, másrészt a nagyarányú halálozás. Ez utóbbit
illetôleg nálunk különösen szomorú a csecsemôhalandóság nagy
arányszáma. Az 1921. évben száz élveszülöttre 19,5 egy éven aluli
halott esett, ami megdöbbentô. Ennek oka a lakásviszonyok, a
köztisztasági állapotok és a táplálkozás háborús évek alatt történt
leromlása. Különösen a tejhiány idézte elô a katasztrofális helyzetet.
Az állami gyermekmenhely gondozásában levô csecsemôket 1919-ben tej
híján mesterségesen kellett táplálni és ezek 70 százaléka meghalt.
Nagyon tanulságos a gyermekhalandóság és a műveltségi viszonyok között
észlelhetô összefüggés is. Mutatja ezt a következô statisztika: Az írni-
olvasni tudók száma Szabadkán 61,1, Kecskeméten 72,7, Szegeden 73,3,
Hódmezôvásárhelyen 83,3 százalék. A gyermekhalandóság ugyané helyeken
42,8, 34,9, 29,5, 25,2 százaléka az élveszületetteknek. Tehát a
gyermekhalandóság az analfabéták számával növekszik és így ellene
legfôbb eszköz a felvilágosítás, a műveltség terjesztése.
Viszont a születések csökkenése a magas kultúrájú népek betegsége
szokott lenni. Példa erre a római, amelynek műveltsége delelô pontján,
Augustus korában, már annyira ment épp a legkiválóbb néprétegek, az ôsi
római családok leszármazottjainak gyermektelensége, hogy az állam
törvényt hozott annak megszüntetésére. Ez a lex Papia Poppaea, amely a
nôtlent teljesen kizárta az öröklés jogából, a gyermekteleneket pedig
csak a hagyaték felére jogosította. Az apák és anyák ellenben teljes
öröklésjogot élveztek és a színházban, hivatalok és kitüntetések
elnyerésében külön kiváltságokban részesültek. Mindez azonban nem tudta
útját állni a bajnak és a római nép kihalt, mert természetes
gyarapodása nem volt képes ellensúlyozni a felszabadult rabszolgák és
ivadékaik napról-napra növekvô számát.
Az új korban különösen Franciaországot fenyegeti az elnéptelenedés
veszedelme. Míg a XVII. század végén az európai nagyhatalmak
lakosságában 40 százalékkal szerepelt a francia, 1914-ben e szám
lesüllyedt 16, sôt az oroszokat is számításba véve, 7 százalékra. Ennek
folytán Franciaország, amely a XIX. század elején lakosainak számát
tekintve, a nagyhatalmak között második helyen állott, mind hátrább meg
hátrább került és ma már csak Olaszország áll mögötte. Ha pedig tovább
is azon az úton halad, mint eddig, ez is elkerüli, mert 35 milliónyi
lakosságának évi gyarapodása 350.000 emberrel múlja felül a 39 millió
lakost számláló Franciaországét.
Hogy miként jutott ide Franciaország, azt az egyes évek születési és
halálozási statisztikája mutatja. Az ezer lakosra kiszámított születési
arányszám, amely 1801-ben még 26,8 volt, 1912-ben lesüllyedt 19-re,
minek folytán a születések száma mindjobban megközelítette a
halálozásokét. Sôt 1890-ben a halottak száma felülmúlta az
újszülöttekét és ez késôbb még hat más évben megismétlôdött. Így 1911-
ben 742.000 volt az élveszületettek és 776.000 a halottak száma. Ez az
év tehát ahelyett, hogy a születések révén gyarapodást eredményezett
volna, elmaradásukkal 34.000 fônyi apadást idézett elô az ország
lakosságában. A háborús évek még ijesztôbb jelenséget tárnak elénk; a
születések csökkenése ez idô alatt több mint másfélmillió veszteséget
okozott a francia népnek.
E szomorú viszonyok magyarázata ugyanaz, mint a római állapotoké a
klasszikus kultúra aranykorában, Augustus és az ôt követô császárok
idején. A franciáknál elveszett a családi élet varázsa, nimbusza.
Hiszen íróik maguk gúnyolják ki, állítják pellengérre, teszik
nevetségessé. Megretten az ember például Anatol France ,,Vörös liliom''-
ának olvasásakor e tekintetben. Oly asszonyt tüntet fel, ki férjét alig
ismeri, gyermektelen, egyik szeretôt a másik után uszítja magára, míg
az egyik megutálja és kilöki. Ily irodalom mellett nem csoda, ha a
közzel szemben tartozó egyéni felelôsségérzetét az önzô
kényelemszeretet váltotta fel és a gyermekneveléssel járó gondoktól
való szabadulás arra a felfogásra vezetett: minél kevesebb a gyermek,
annál kevesebb a gond, annál biztosabb a megélhetés. E gondolkodást,
amelynek csíráit még a nagy forradalom vetette el, nagyban
elômozdította az Angolországban született, de elsôsorban
Franciaországot megmételyezô maltuzianizmus. Maltus abból indulva ki,
hogy a termelés nem tud lépést tartani az emberiség szaporodásával, a
jövô nemzedéket a szaporodás korlátozásával igyekszik az éhenhalástól
megmenteni. A statisztika azonban nem igazolja Maltus vészkiáltását.
Mert a termelés általában nemcsak lépést tart a népesség
gyarapodásával, hanem még felül is múlja. Így például Magyarországon
1876 és 1880 között átlag 460 kg gabonatermés esett egy emberre
évenként, 20 év múlva ez a szám 576 kg-ra emelkedett. Igaz, nem
mindenütt ily kedvezôk a viszonyok. De veszedelem azért nem fenyegeti
az emberiséget. A mívelés alatt álló területek kellô kihasználása és a
még mívelés alá nem fogott földrészeknek a termelésbe való bevonása
belátható idôn belül teljesen elegendô az emberiség eltartására. Sôt,
különösen most a háború után, Maltus tanításának követése
végveszedelembe sodorhatná Európa lakosságát, miért is a népesedési
politika célja csak a népesség minél nagyobb arányú növelése lehet.
Maltus tanánál nem kevésbé veszedelmes annak újabb kiadása, a
kétgyermekrendszert meghonosító neomaltuzianizmus. Számítások és
Franciaország példája alapján ez a rendszer is meddôvé teszi a fajt. A
két gyermek ugyanis csak a szülôket pótolja, tehát gyarapodást nem
eredményezhet és ezáltal szabad teret nyit a szomszéd idegen népek
beözönlésének. Ez állandó beözönléssel szemben hiú remény a faj
felszívó képességében való bizakodás. A számbeli fogyással végre ez is
megcsappan, sôt a folyton tartó beözönlés mellett a fogyásban levô ôsi
faj lassan-lassan egészen leszorul a küzdôtérrôl és az idegen elem jut
túlsúlyra.
Vessünk most egy pillantást a saját viszonyainkra és azt fogjuk
tapasztalni, hogy bár az össznépesedésben nincsenek oly katasztrofális
hiányok, mint Franciaországban, de a baj csírája már nálunk is
beférkôzött a nemzet vérébe. A gyermekáldás kerülése és a
kétgyermekrendszer követése, különösen intelligens köreinkben, nálunk
sem tartozik a ritkaságok közé, míg a nép között ,,egyke'' néven
fészkelte be magát és terjeszkedik a fajgyilkos veszedelem. Pusztító
hatását szomorúan igazolja Pezenhoffer Antal: ,,A demográfiai viszonyok
befolyása a nép szaporodására'' című kitűnô könyve, amelynek adatai
szerint például Tolna, Baranya erôsen egykés községeiben 1000 után csak
10--20 a születési arányszám, a normális 5--6 gyermekes családú
községekben pedig az 50-et is felülmúlja. A baj nemzeti szempontból
annál súlyosabb, mert fôleg színmagyar helyeken van meg. A vegyes
lakosságú vidékeken bámulatos az a szabályszerűség, amellyel a községek
szaporasága felé elôhaladva, a magyarság fogy. Például Baranyában 10--
15, tehát a legkisebb arányszámú községek mind tiszta magyarok,
ellenben ott, ahol más nemzetiségek is laknak, már 20--25 az arányszám.
A 10 legszaporább községben egyáltalán nincs magyar, amibôl kitetszik,
hogy ,,az egyke Baranyában magyar bűn, magyar talajból fakadt''.
Ugyancsak tanulságos az egykének a vallási viszonyokkal való
összefüggése. Az erre vonatkozó statisztikából kitűnik, hogy az egyke
leginkább a protestánsok között van elterjedve. A katolikusság
általában mentes tôle és ez az oka a katolicizmus megállapítható
térfoglalásának. ,,A tiszta református községekben mindenütt képzôdik
egy katolikus kisebbség, a vegyes községekben pedig a katolikusok
lassanként többségbe jutnak. Ellenben a katolikus községek bármily
nagyra nônek is, megtartják tiszta katolikus jellegüket, mert a
reformátusok saját községüket sem tudják benépesíteni, nemhogy más
falvakban tudnának tért foglalni.''
Pezenhoffer tanulmányának végeredménye, hogy bár a műveltségnek, a
foglalkozásnak és a gazdasági viszonyoknak is van hatása a születési
arányszám kialakulására, mégis a fôtényezô itt a nép lelkének erkölcsi
tartalma. A tények tanúsága szerint e téren a katolicizmust illeti meg
az elsôség. A katolicizmus ugyanis határozott elveivel jobban meg tudja
fékezni az egyéni érdekekre tekintô önzést, jobban bele tudja oltani a
szívekbe az Isten, a természeti törvények iránti tiszteletet, a közjóra
való törekvést, mint a vallási közönyösségre és anyagiasságra inkább
hajló protestantizmus. Innen a katolikus egyháznak nagy nemzetfenntartó
ereje, aminek köszönheti fennmaradását, fejlôdését a magyar nemzet is
annak ellenére, hogy nevelô, egybeforrasztó hatását oly igen
hátráltatták a vallásszakadások.
A születések korlátozása a faj természetes szaporodásának meggátlása
mellett még más nagy veszedelmet is rejt magában és ez a faj
minôségének megromlása, a degenerálódás. Hoffmann Géza, a
fajegészségtan e kiváló magyar apostola szerint ugyanis a mennyiség és
minôség a helyes népesedéspolitikában egymástól soha el nem
választható. Aki a mennyiséget, a lehetô nagy számot figyelembe nem
veszi, az elkerülhetetlenül a faj romlásán dolgozik, mert az átöröklés
törvénye szerint minél kevesebb gyermek születik valamely családban,
annál nagyobb a veszély, hogy egyes, az elôdökben jelen volt
tulajdonságok az illetô családból és ennek révén a nép törzsébôl
egyszersmindenkorra kivesznek. Itt van továbbá a valószínűség számítása
szerint végbemenô variáció törvénye is, amelynek értelmében
kevésgyermekűség esetén többnyire átlagos értékű egyének jönnek csak
világra és a ritka jó változatok, a tündöklô vezetô egyéniségek
elmaradnak. A fôbaj pedig, ha csökken a születési arányszám, a
mindenütt fölvett, számtalan statisztika tanúsága szerint éppen a
legértékesebb elemek fogynak meg és helyüket mindinkább az átlagosok és
az átlagon aluliak foglalják el. Ugyanezen okból növeli a veszedelmet,
mikor az értékes, törekvô, a pezsgô kulturális életben résztvevô
családok, néprétegek korlátozzák gyermekeik számát és ezáltal
elômozdítják a kevésbé értékes, de szaporább elemek térfoglalását. Hogy
ez be ne következzék, átlagban legalább négy gyermekre van szükség az
értékesebb családokban, pedig ma már ott tartunk, hogy a
fajegészségtanilag törpe, négygyermekes család is sokgyermekűnek tartja
magát.
A kultúrának káros hatása a fajok életére nemcsak a születések
tudatos korlátozásában, más téren is tapasztalható. Ilyen a lakosságnak
nagy városokban való tömörülése, amelyek fizikai és erkölcsi légköre
szinte megmérgezi a családi életet. Fôleg a gondos gyermekneveléssel
össze nem férô, fokozottabb élvezetvágy és a nagyobb család
befogadására alkalmatlan lakásviszonyok, mint a gyermekáldás legnagyobb
ellenségei, ebben a hibásak. Pedig ha kedvezô életviszonyok között
legalább négy gyermek kívánatos a család állandó fennmaradásához, a
nagyvárosok kedvezôtlen körülményei között ez a szám már nem gátolja
meg a család kihalását.
Nem kevésbé káros a falu nyugodt életével szemben az a hajsza és
tülekedés, amelyben a nagyvárosi ember él és amely a városi lakosságot
lassan-lassan egészen kimerítené, ha a vidék népesedési fölöslegével
nem pótolná az ivadékok híján kihaló nemzetségeket. Ekként a nagy
városok népe folyton változik, mint valami ki- és bevezetô csatornával
fölszerelt víztartó. Nagyban elômozdítja ezt az is, hogy a városi szülô
sokkal inkább igyekszik gyermekeit magasabb társadalmi osztályba
juttatni és ezáltal az egyes néprétegek összetételét idôrôl-idôre
megváltoztatni, mint a falu népe. A falusi családok nemzedékrôl-
nemzedékre megmaradnak az ôsöktôl öröklött foglalkozásban és mivel
erkölcseikben is konzervatívabbak, sokkal inkább fenntartói a nemzeti
népesedésnek és fajtisztaságnak, mint a városok modern szokásoknak
hódoló, kevert lakossága.
Bármily különösen hangzik is, a kultúraszülte egészségügyi
intézkedések is elôsegíthetik a népek fajegészségben való visszaesését.
A modern higiéniának ugyanis számos rendelkezése csak az egyénre nézve
jótékonyság, de a fajfejlôdésre káros hatású lehet. Ilyenek mindazok az
intézmények, amelyek rendeltetése a csenevész, az öröklés szempontjából
nem kívánatos egyének megmentése, akik magukra hagyatva, szervezetük
gyengeségénél fogva elpusztulnának. E maguktól nem életképes
szervezetek megmentésével a humanizmus mintegy útját állja a természet
kiselejtezô munkájának, szaporítja a faj szempontjából nem kívánatos
egyének számát. Sôt módot nyújt arra, hogy a megmentett egyének
örökletes bajai, gyengeségei az utódokra átszármazzanak és ezáltal a
jövô nemzedék degenerálódásában is közreműködjenek.
Mikor azonban a gyenge szervezetűek és örökletes bajokban szenvedôk
megmentését a fajfejlôdésre veszedelmesnek mondjuk, ezzel nem akarjuk
kárhoztatni a felebaráti szeretetnek ez irányban való nemes
megnyilvánulásait. Hogy a belôlük kiindulható bajnak elejét vegyük,
ennek más módja is van, mint sorsukra bízni és veszni hagyni a
nyomoréknak vagy terhelten szülötteket. Az egyed ugyanis egymagában nem
befolyásolhatja a fejlôdést. Veszedelmessé akkor válik, midôn a
szaporodás révén az utódokra származtatja át a bajt. Még ez esetben is
katasztrófát csak azzal idéz elô, ha a degenerált egyének szaporasága
az egészségesekét felülmúlja. Ezt tehát igenis meg kell gátolni, mert
különben biztos a romlás. Tegyük fel például, hogy valamely
társadalomban az öröklés szempontjából hasznos és káros házasságok
száma egyforma, de a gyermekek eloszlását illetôleg három értékesre
esik négy kevéssé kívánatos. Mi lesz ennek a következménye? A káros
elemek száma nemzedékrôl-nemzedékre emelkedik. Az elsô generációnál 57,
a másodiknál 64, a harmadiknál, mondjuk száz év multán, már 70 százalék
lesz. Háromszáz esztendô multán pedig az értékes elemek száma leszáll 7
százalékra. Ily módon a kiválóbb fajt lassanként a gyengébb fogja
fölváltani.
Káros fajegészségi hatása van a modern háborúknak is. Vannak ugyan
biológusok, akik azt gondolják, miként a létért való küzdelemben kint a
szabad természetben a faj gyengébb képviselôi elpusztulnak, az
erôsebbek pedig megmaradnak, a háború is a kevésbé életrevaló elemektôl
szabadítja meg a társadalmat. Ez a felfogás talán megállhatna, mondjuk,
az ókor háborúira, amikor az egész férfinépség résztvett a harcban és
kézitusában állott a küzdelem. A páros viadalban valószínű csakugyan a
gyengébbek maradtak a küzdôtéren. De még ez esetben is katasztrofális
volt a folytonos háborúskodás. Mutatja ezt Athén példája, amely csupán
a szicíliai háborúban 60.000 emberét vesztette el és ennek pótlására
20.000 rabszolgát kellett a polgárság sorába fölvennie. Ezzel azonban
megsemmisült tiszta származása, ôsi nemes jellege és miként Hoernes
mondja: ,,Athén athéniek hiányában elveszett''. Összehasonlíthatatlanul
nagyobb a modern háborúk pusztító hatása, ahol kilométeres
távolságokból folyik az ágyúzás, repülôgépekrôl hullik a bomba és a
géppuska meg kézigránát játssza a fôszerepet. Mindezekkel szemben
keveset számít a szervezet kisebb vagy nagyobb ereje. Egyformán
elsöpörnek ezek mindenkit, akik útjukba esnek.
A modern háborúnak tehát nincs kiválasztó hatása vagy csakis oly
értelemben, hogy az emberiség derekabb részét szállítja a tömegsírokba.
Hisz a katonaság manapság a sorozás folytán kiválogatott emberekbôl áll
és a fajilag legértékesebb elemeket foglalja magában. Javakorbeli
férfiak, fiatal családapák, házasulandó ifjak vonultak a lövészárokba,
akik duzzadtak az egészségtôl és akiknek halála három-négyannyi élettôl
zárta el az utat, mint amennyit saját személyük képviselt. És kik
maradtak utánuk? Apátlan árvák, magukrahagyott özvegyek, akik a
megélhetés gondjai között korántsem szánhatnak annyi gondot gyermekeik
fölnevelésére, mint ezt a jövô generáció nemesedése megkívánná. Hányan
tértek vissza rokkantán, testükben, lelkükben betegségek csíráival és
bár akaratukon kívül, csak az itthonmaradt csenevészek számát
szaporítják az értékesebb elem rovására.
Külön ki kell emelnünk a háborúnak az elmaradt születések folytán
beálló káros hatását. Hozzá képest minden egyéb, ha pillanatnyilag
megdöbbentô is, mégis csak megfelelô intézkedésekkel többé-kevésbé
javítható, míg az helyrehozhatatlan nyomort hagy maga után, miként ezt
Buday László jeles művében, ,,A megcsonkított Magyarország''-ban (36-
40. l.) kimutatja. Az itt közölt statisztika szerint nálunk a
születések rohamos csökkenése 1915 áprilisában kezdôdött, tehát egy
hónappal elôbb, mint ahogy a háború kitörésének idôpontjához képest
várni lehetett. Ez évben 29.546-tal múlta felül a halálozások száma az
élveszületések számát, amely 1916-ban 77.804-re, 1917-ben 87.604-re,
1918-ban 181.992-re emelkedett. Ha ehhez hozzászámítjuk a háború által
okozott halálozásokat, akkor a normális szaporodási viszonyokhoz képest
négy év alatt kereken 1,200.000 lélekkel esett vissza az ország
lakossága. Ha pedig azt keressük, hogy az elôzô évek statisztikája
szerint mennyi gyermeknek kellett volna születnie és tényleg mennyi
született, akkor 1915-tôl 1919-ig, tehát öt év alatt 1,491.000 volt a
népveszteség. És mi ennek a következménye? Az, hogy 1925-ben a normális
idôk tanköteleseinek 40,6 százaléka fog hiányozni a tantermekbôl. De
megérzi ezt gazdasági életünk is. Tíz-tizenöt év múlva közel egymillió
munkaerôt lesz kénytelen gazdasági életünk nélkülözni és e hiány egy
egész nemzedéken sújtja majd nemzeti termelésünket.
Végül nagyban elômozdítják a népek degenerálódását egyes
népbetegségek, amilyenek a nemi bajok, az alkoholizmus és tuberkulózis.
E bajok örökletes voltáról már szólottunk, de tekintve pusztító
erejüket, újból felhívjuk rájuk a figyelmet. Ami az elsôt, a nemi
bajokat illeti, legyen elég annyit megjegyeznünk, hogy Nékám professzor
adatai szerint már a békeidôben is e téren legrosszabbak voltak a
magyar csapatok egészségi viszonyai, a háború folyamán pedig a nemi
betegek száma hihetetlenül föllendült. A tulajdonképpeni baj azonban
akkor állott be, amidôn a szabadságolt legénység révén a nép
átfertôzôdése is megindult, sôt a forradalom által támasztott
zűrzavarban e vérrontó baj minden gát nélkül, mint áradat ömlött szét
fajunk korábban tisztavérű rétegeiben.
Az alkoholizmus degeneráló hatására jellemzô, hogy a szeszivó szülôk
gyermekeit átlag 40-60 százalékban, de a mértéktelenül ivókét 83
százalékban éri utol az elfajulás. A második nemzedéken ez fokozódik, a
harmadikon pedig 100 százalékra emelkedik. A negyedik nemzedék
elfajultságánál fogva rendszerint már magtalan marad és így a
gyermektelen családok sokszor nem is sejtik, hogy ôseik bűneiért éri
ôket a magszakadás.
A tüdôvész különösen a serdülô korban, a szegényebb néposztályokból
szedi áldozatait és valósággal megdöbbentô az a kép, amelyet e téren
dr. Tüdôs Kálmán föntemlített műve tár elénk. Magyarországon átlag
kerekszámban 59.000 ember hal meg tuberkulózisban s körülbelül minden
hetedik embernél tuberkulózis a halál oka. Ha a magyar halálozási
statisztikát összehasonlítjuk az európai államokéval, még jobban
megdöbbenünk. Az összes európai államok között, Szerbiát is beleértve,
Magyarországon a legnagyobb a tuberkulózisban elhaltak száma. És míg
Európában az utóbbi évtizedekben a tuberkulózis-halálozás fokozatosan
és jelentékenyen csökkent, addig ez a csökkenés hazánkban alig
észrevehetô. ,,Nem kell sok képzelôtehetség -- mondja dr. Tüdôs --
hogyha ez így folytatódik tovább, Európában a tuberkulózis lassanként
elveszti veszedelmes jellegét, Magyarország népe pedig akkorára
egyszerűen kipusztul. Amit ezer esztendô viharai és csapásai nem bírtak
elérni, el fogja végezni a tuberkulózis munkája.''
========================================================================
Faj egészségtan
A népek romlását elôidézô tényezôk megismerése után lássuk most már,
minô eszközök kínálkoznak a veszedelmek leküzdésére és ennek folytán a
népfajoktól elválaszthatatlan nemzeti élet megmentésére.
Miután a romlás elôidézésében fôbűnösnek a modern kultúra által
fölkeltett önzô élvezetvágy és kényelemszeretet látszik, azt
gondolhatnánk, hogy elsôsorban neki kell hadat üzennünk és
elnyomásában, az ôsi állapotokhoz való visszatérésben kell keresnünk az
orvoslást. Ez azonban elhamarkodott eljárás volna. Mert igaz ugyan,
hogy a gyermekek számának korlátozása, a beteges, gyenge szervezeteknek
a természet selejtezô hatásával szemben való megvédése, a nagyvárosi
élet és a velejáró pauperizmus rendszeres kísérôi a magas fejlettségű
civilizációnak, de ugyanaz a kultúra a vallás és tudomány segítségével
meg tudja jelölni e fajrontó tényezôk alatt fölidézett bajok
leküzdésére alkalmas eszközöket is anélkül, hogy ezzel műveltségünk
bárminô csorbát szenvedne.
A tudományos törekvések ezirányú legifjabb hajtása a fajegészségtan
vagy eugenika, amelynek feladata az emberiség degenerálódását
feltartóztatni és az eddiginél testileg is, lelkileg is értékesebb
nemzedéket eredményezni. Mivel pedig erre legalkalmasabb az átöröklés
tanainak, a belôle levonható tanulságoknak az emberre való alkalmazása,
a fajegészségtan tulajdonképp nem más, mint ,,az emberi továbbfejlôdés
szolgálatába állított örökléstudomány''.
A fajegészségtan megalapítója Darwin unokaöccse, Galton Ferenc, aki
1869-ben a lángész átöröklésérôl írt könyvével kezdte meg működését.
Neki és követôinek, az angol-amerikai iskolának, fôelvük, hogy az ember
kialakulása egyedül a veleszületett tulajdonságoktól függ és reá a
környezetnek úgyszólván semmi befolyása nincs. Ezért aztán
tanulmányaikban csak az egyes egyének származási, születési viszonyaira
vannak tekintettel és a családoknak nemzedékrôl-nemzedékre való
megnemesítésében látják a fajegészségtan feladatát.
A német rendszer, amelynek élén Schallmayer Vilmos és Ploetz Alfréd
állanak, már szélesebb körben mozog. Nemcsak az egyének és családok,
hanem a fajok életviszonyait is tanulmányozza. A faj azonban náluk ez
esetben nem jelent rendszertani emberfajt, amilyen például a fehér, a
néger vagy az indián faj, hanem annál kisebb csoportot, amelynek tagjai
nemzedékrôl-nemzedékre vérkeveredésben élvén, az átöröklés folytán
hasonló tulajdonságokkal vannak felruházva. E meghatározás szerint
például a magyarság, ha embertanilag nem alkot is külön fajt,
fajegészségtanilag már önálló számba megy. Élete ugyanis az ôshazából
való kiválás óta megszakadás nélkül tart és bár az évszázadok folyamán
sok idegen elemet olvasztott magába, ezzel sajátlagos faji életét nem
vesztette el. Önállóságát szomszédaival szemben mindvégig megôrizte és
mindig különálló népként jelenik meg a történelemben.
A fajegészségtan harmadik iránya a Gobineau-féle iskola, amely a fajt
rendszertani értelemben veszi úgy, amint az évezredekkel elôbb
kialakult és ma már tisztán sehol sem létezik, milyen például a turáni,
a germán vagy a földközi-tengermelléki faj. Alapelve, hogy a természet
a fajokkal szemben is érezteti azt az igazságtalanságot, amit az egyes
egyéneknél látunk. Nincs közöttük egyenlôség, hanem különbözô mértékben
ruházta fel ôket az érvényesülés szervezetbeli és pszichikai
eszközeivel: az egyiket dúsan, a másikat mostohán szereli fel és
fegyvertelenül bocsátja földi útjára. Tehát a fajok nem egyenlô
értékűek: vannak magasabb és alacsonyabb, tehetséges és kevésbé
tehetséges, aktívabb és passzívabb fajok és ez a különbség szabja meg
helyzetüket a világban, szerepüket az emberiség történetében. Ez elvnek
a faj életére való hatása fôleg a faji kiválóságok kutatásában és ennek
folytán a faji öntudat fölkeltésében nyilvánul meg. Nálunk a turanisták
számíthatók a Gobineau-féle iskola hívei közé, akik a turáni népek
viszonyainak földerítésén, fôképp pedig azon fáradoznak, hogy egyrészt
a magasfokú, ôsturán műveltség megismertetésével élesszék bennünk a
faji önérzetet, másrészt a turáni gondolat révén minél szorosabb
érzelmi, gazdasági kapcsokat létesítsenek a magyarság meg fajrokonai
között, amit nagy elhagyatottságunkban alkalomadtán politikailag is
felhasználhatunk.
Miután a föld népei, ha nem is a Gobineau-féle alapon, de tényleg
fajokra, rasszokra különülnek, kérdés, hogy a fajok keresztezôdése, a
vérkeveredés minô hatással van a fajfejlôdésre? Ilyen keresztezôdés
folytán létrejött keverékfajok a fehérek és négerek házasságából
származó mulattok, a fehérek és indiánok ivadékai a meszticek, a
négerek és indiánok keresztezôdései a zambók, a hollandi férfi és javai
nôtôl származó lipp-lappok és a délnyugat-afrikai rehoboti korcsok.
Mindezeknek vizsgálatából -- Lenhossék M. szerint -- az eddig levonható
eredmény, hogy a fehér és színes ember keresztezôdésébôl származó
korcsoknál olyanféle elfajulás, mint a ló és szamár keresztezôdésébôl
létrejövô öszvérnél, nem tapasztalható. E korcsfajok ugyanis nem
terméketlenek, sôt néha szaporodásban felülmúlják a tiszta fajokat;
például a rehoboti korcsoknál a gyermekek átlagszáma családonként 7,7,
míg a szomszédos tiszta búroknál csak 6,3. A félvérek e termékenysége
egyúttal legmegbízhatóbb ,,biológiai próbaköve'' az emberiség Gobineau
által kétségbevont egységes eredetének, származásilag egy közös fajhoz
való tartozásának. Ellenkezô példaként az észak-amerikai mulattokra
szoktak hivatkozni, mint akiknek nôi állítólag terméketlenek, vagy csak
kevés ivadéknak adnak életet, amiért is a mulatt családok hamar
kihalnak. De ennek oka az is lehet, hogy a mulattok nem házasodnak
szívesen egymás közt, hanem inkább visszakeverednek a fehér, ritkábban
a fekete fajba.
Az emberfajok származásának közössége mellett azonban az is bizonyos,
hogy a színes ember vérének belevegyülése a fehér ember ereibe a faj
minôségét, értékét rontja. Nem oly értelemben, mintha talán a fehér nô,
ha szerecsentôl szül gyermeket, három-négy gyermek után maga is
szerecsenné változnék, miként ezt a telegoniának nevezett tan hirdeti.
Ez éppoly mesebeszéd, mint az, hogy a másállapotban levô asszony által
megcsodált majom a születendô gyermeket majomszerűvé teszi. Efféle
hatásokra a biológia semmi alapot nem nyújt. A romlást a fenti esetben
az idézi elô, hogy az átöröklés törvénye szerint a szerecsen fajnak
általánosan elfogadott alacsonyabb szellemi nívója, a betegségekkel
szemben kisebb ellentálló képessége vérkeveredés esetén bizonyos fokban
az utódokra is átszármazik és ez az, ami a keverékfaj értékét a fehér
emberével szemben leszállítja.
E megállapításnak különösen az Amerikai Egyesült Államokban van nagy
jelentôsége, ahol közel tízmillió szerecsen él és így a népességet az a
veszedelem fenyegeti, hogy az európai származású lakosság velük
vérkeveredésbe lépvén, értékébôl veszít. Az Egyesült Államokban
igyekeznek is e romlást megakadályozni. Ezt célozza az általánosan
elterjedt társadalmi bojkott, amely nemcsak a házasságra, de úgyszólván
minden, a szerecsenekkel való érintkezésre kiterjed. Szállókban, étkezô
helyiségekben, vasúton, sôt az iskolában, templomban is külön hely van
számukra. A déli államokban pedig, ahol helyenként a szerecsenek száma
meghaladja az 50 százalékot, külön törvényekkel védekeznek ellenük. Még
szavazati joguk sincs. Ez az elkülönítés nemcsak a négert sújtja, hanem
a mulattot is mindaddig, amíg bármi kis nyomát viseli az afrikai
vérnek. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ebben a különleges elbánásban
nagy része van a yanke-gôgnek, elbizakodottságnak is. A fajegészség
csak takaró, amelynek védelme alatt a vezetô elemek egyrészt mentséget
keresnek több, az emberi méltóságot mélyen sértô intézkedésükért,
másrészt szaporátlanságuk következményét, a háttérbe szorulást akarják
ily módon kikerülni.
A vérkeveredéssel foglalkozván, miként a bevándorlásnál, itt is ki
kell térnünk a zsidókérdésre. Igaz ugyan, hogy a magyarság és zsidóság
között nincsen olyan nagy faji eltérés, mint a fehér és néger ember
között, bizonyos különbségek mégis megállapíthatók. Különösen áll ez a
nemzeti érzésrôl, a magyar hagyományokhoz való ragaszkodásról. Erkölcsi
téren is a zsidó egészen más elvek szerint igazodik, mint a keresztény
lélek. És e különbségeken a környezet évszázadok multán is alig
változtatott valamit, vagy a legtöbbnél csak felszínes, ideiglenes
asszimilációt eredményezett. Annál inkább érezhetô a zsidóságnak káros
hatása a magyarság szellemére.
Kérdés most már, hogyan védekezhetünk e veszedelem ellen? A környezet
asszimiláló hatására a zsidóságnál nem számíthatunk, mert a biológia
szerint a külsô körülmények legföljebb az egyénre vannak hatással, de a
faji jelleget legalább belátható idôn belül nem változtatják meg.
Vannak tehát, akik vérkeveredéssel akarnák a zsidóságot beolvasztani. A
fajegészségtan értelmében azonban ez sem vezetne célra, ennek is csak a
magyarság látná kárát. Mendel törvényei szerint ugyanis a magyar és
zsidó házasságból származó félvérivadékokban mind a két faj
tulajdonságai megvannak és csak négy-öt generáció után lehet számítani
arra, hogy a zsidó vonások nagyjában kiküszöbölôdnek. De a visszaesés
még ez esetben sincs kizárva. A csíraplazma folytonosságánál fogva az
összes elôdökbôl van valami az utódokban és így sohasem biztos, mikor
jelentkezik egyik vagy másik jelleg a késôbbi ivadékokon. A
fôveszedelem pedig az, hogy a zsidó vérrel való nagymérvű keveredés
olyan faji vonásokat ültetne át a magyarságba, amelyek magyar nemzeti
és erkölcsi szempontból éppenséggel nem kívánatosak, sôt károsak. E
szerint a magyar faj jó tulajdonságainak fejlesztése, a káros
behatásoktól való megvédése és a faji öntudat emelése a legjobb
fajvédelem, amelyet ápolni és fejleszteni a társadalom mellett az
államhatalom feladatai közé is tartozik.
Miként a biológia minden ágában, a fajegészségtanban is két
világnézet küzd egymással: a csak anyagot ismerô materializmus és a
szellemi létben is hívô idealizmus. A materialista eugenikának
képviselôje a darvinizmus. Tanait Hertwig Oszkár ,,szociális
darvinizmus'' cím alatt foglalta össze (Zur Abwehr des ethischen, des
sozialen, des politischen Darwinismus), amelynek alaptana a létért való
küzdelem és ennek kíméletlen kiselejtezô munkája elveinek irányítója.
Követôi a külsô körülményeknek a faj életére semmi jelentôséget nem
tulajdonítanak. Ennélfogva azokat a törekvéseket, amelyek a szegényebb
néposztály gazdasági helyzetének javításával, a munkaidô
megrövidítésével és egyéb munkásjóléti intézményekkel, az ifjúságnak
testi és erkölcsi nevelésével vagy a környezetnek más efféle
felhasználásával igyekeznek a jövô generációt javítani, naiv
optimizmusnak mondják. Az angol Haykraft szerint a nagy
gyermekhalandóság a faj elômenetelére csak elônyös lehet, mert az
ellenállásra képtelenek kiselejtezésével a satnya elemek számát
kisebbíti, az értékesebbek arányszámát pedig emeli. Például az alpesi
hegyi lakók a városiakénál erôsebb, edzettebb szervezetüket a náluk
nagyobb gyermekhalandóságnak köszönhetik, miért is az ellene való
küzdelem, a csecsemôvédelem egyenesen a faj romlására van. Hasonlóképp
az alkoholizmus, a fertôzô betegségek és közöttük elsôsorban a
tuberkulózis, mint a selejtes elemek kirostálói, valóságos jótevôi a
fajnak, tehát szabadjukra kell hagyni pusztító munkájukban. A
darvinista fajegészségtan szerint nem kevésbé hasznos munkása a
fajnemesedésnek a halál egyik legszorgalmasabb aratója: a nagy városok
szegénysége, szociális nyomora. Tille London keleti részét, a hírhedt
East-End-et, ahol a milliónyi lakosnak csak egyharmada él saját
keresményébôl és lakás híján tízezren töltik szabad ég alatt az éjet,
ahol a züllött erkölcsi állapotok és a nagymérvű alkoholizmus folytán a
halálozások száma kétszerannyi, mint a születéseké és a családok már a
második generációban kihalnak, a fajfejlôdés szempontjából Anglia
gyógyintézetének mondja. Nincs kifogása ez irányzatnak a háború ellen
sem. Csak azt kívánja, hogy a védkötelezettséget terjesszék ki
lehetôleg mindenkire, azután a hadseregnek fajfejlôdés szempontjából
káros elemeit kiválogatva, olyan helyre állítsák, ahol személyes
kiválóságra nincs szükség és leginkább ki vannak téve a pusztító
ágyútűznek. A fajegészségtan másik feladatát: az értékes elemek minél
tökéletesebb kialakítását és azután nagyszámú elszaporítását a
szociális darvinizmus a növény- és állatnemesítés terén kipróbált
mesterséges kiválasztással óhajtja elérni. Ezt a radikálisabbak, élükön
Ehrenfels prágai egyetemi tanárral, igazán csak a többnejűséggel
tartják keresztülvihetônek. Ehrenfels szerint az egynejűség a
népegészséget inkább aláássa, mint fejleszti és elôbb-utóbb kimeríti.
Ennek meggátlása érdekében szigorú korlátok közé kell szorítani a jövô
nemzedék létrehozását és a férfiak közül csak azoknak szabadjon
résztvenni a népesség szaporításában, akikrôl már eleve biztos, hogy
megfelelô utódok születnek tôlük. Ezeknek a kiválogatottaknak azonban
minél több alkalmat kell adni a propagációra és ezért a fajegészségtan
szempontjából a többnejűség kívánatos, sôt szükséges.
A szociális darvinizmus, miként az eddigiekbôl is látható, teljes
ellentétben áll nemcsak a keresztény, de minden szociális érzéssel.
Hogy azonban még jobban kidomborodjék emberiességbôl kivetkôzött
materializmusa, álljon itt még a szerinte ,,ideális fajfejlôdés''
néhány rendszabálya. Ha az újszülött mindenre kiterjedô, gondos
vizsgálat után gyengének, testileg vagy lelkileg terheltnek bizonyul,
az orvos valami fájdalommentes szerrel vegye el életét. Ezek közé a
kiirtandó, degenerált egyének közé tartoznak elsôsorban az ikrek, a
hetedik, valamint az utána következô gyermek mind és azok, akik a 45.
életévet meghaladó anyától vagy 50 évnél idôsebb apától származnak. A
nevelés fôcélja a faj-nemesedés iránti érzék minél erôsebb fölkeltése
és befejeztével a kellô vizsgálat megejtése után meg kell állapítani,
hogy kiki hány gyermeknek adhat életet. Az öröklési jog eltörlendô,
mert a vagyonos szülôk gyermekének elônyt ad a gazdasági versenyben.
Már pedig ebben a harcban mindenki csak a természettôl kapott
tehetségével vehet részt. Aki aztán nem bírja, gyengének bizonyul, a
nyomor selejtezô hatásának legyen áldozata.
Még tovább is folytathatnánk ezeket a mi gondolatvilágunktól,
erkölcsi felfogásunktól teljesen idegen, az emberi érzéssel ellenkezô
tanokat, de ez is elegendô a bennük rejlô vezérgondolat megértéséhez. A
szociális darvinizmus szerint, amint az állatvilágnak, az emberi
társadalomnak is egyetlen célja a faji élet. Ennek érdekében a létért
való küzdelem kiselejtezô hatását nemcsak korlátozni nem szabad, hanem
segíteni kell kegyetlen munkájában. A szeretetnek, a testi-lelki
betegek gondozására alkotott intézményeknek a darvinista társadalomban
nincs helyük, mert hátráltatják a fajfejlôdést, hanem helyüket a
kultúra nagyobb dicsôségére az állatvilágban bevált mintára
tenyésztôtelepekkel kell pótolni. Helyesek-e e tanok vagy nem, azzal
talán bôvebben fölösleges foglalkoznunk. Legyen elég annyit
megjegyeznünk: emberietlenségük a társadalom, egyoldalú materializmusok
a tudomány szempontjából teszi ôket elfogadhatatlanokká.
A darvinizmus utópisztikus tervei után térjünk most már át a
fajvédelemnek a keresztény világnézettel megegyezô módozataira. Lássuk
elôször is, mi szabja meg a faj egészségtani értékét és vajon az állat-
meg növényvilágban bevált fajnemesítô eljárások alkalmazhatók-e az
emberre? Az elsô kérdésre röviden megfelelhetünk. A faj egészségének
értékmérôje ellenálló képessége. Minél nagyobb mértékben rendelkezik az
ismertetett fajfenntartó tényezôkkel, minél jobban fel van szerelve
testi-lelki alkatával a degenerálódás oly sok oldalról fenyegetô
veszedelme ellen, annál biztosabb élete. A második kérdéssel már
bôvebben kell foglalkoznunk és mindenekelôtt a fajnemesítés különbözô
módjaival kell tisztába jönnünk.
A fajnemesítésnek a közismert oltás és szemzés mellett egyik ismert
módja a tiszta vonalaknak minél tökéletesebb példányokban való
kitenyésztése. Ha mi egy babszemet kiválasztunk és ennek utódaiból
önbeporzás által minden idegen elemet kizárunk, az ilyen
keresztezésektôl megtisztított növények magvai tiszta vonalat alkotnak.
Ennek egyedei nem egyformák: nagyobbak és kisebbek. Ha most már közülök
a mi céljainknak leginkább megfelelô példányt kiválasztjuk, ezt a maga
tisztaságában megôrizve tovább tenyésztjük és tökéletesítjük, akkor a
kiválasztott tulajdonság szempontjából nemesített növényeket kapunk.
Máskor meg keresztezés útján, a szándékolt tulajdonságokkal felruházott
egyének párosításával érhetünk célt. Bizonyos sajátságokat a külsô
körülmények célirányos csoportosításával, mondjuk, a növényeknél a
talaj elôkészítésével is lehet fokozni és az ekként tökéletesített
alanyokat aztán dugványozás által szaporítani. Gyakran a mutációknak
nevezett, hirtelen föllépô változatok a fajnemesítés kiinduló pontjai,
amelynek további menete szintén csak az ilyen mutációknak a többiektôl
való elkülönítésében és egymásközti tenyészetében áll.
E fajnemesítô eljárások akármelyikét vesszük is, annak alapja mindig
a mesterséges kiválasztás, a pároknak nemzedékrôl-nemzedékre való
összeválogatása, mert különben bekövetkezik az elfajzás. A pároknak ily
mesterséges összeválogatása egy tisztán biológiai elveken felépült
emberi társadalomban talán elképzelhetô, de ott, ahol a durva
anyagiasságnál magasabb szempontok, erkölcsi motívumok az irányadók,
kivihetetlen. Valami azonban ez eljárásokból mégis megvalósítható: a
szelekció, az elkülönítés. Vagyis különbséget kell tennünk a
fajfejlôdésre értékes meg káros elemek között és oda kell hatnunk, hogy
amazok száma utódaik révén emelkedjék, ezek pedig lehetôleg ne vegyenek
részt a jövô nemzedék létrehozásában. Tehát van alkotó (pozitív)
fajegészségügy, amelynek célja az értékes népelem gyarapítása és van
nemleges (negatív) fajegészségügy, amelynek célja a satnyák, az
értéktelen elemek visszaszorítása.
Az értékes népelem gyarapításához elsô kellék az ifjúság házaséletre
való elôkészítése, a házastárs helyes megválasztása és a házastársi
hűség. Az idevonatkozó szabályok Muckermann H. könyve (Kind und Volk.
I. 3. fej.) alapján röviden a következôkben foglalhatók össze:
Az elsôt illetôleg bele kell nevelni a szívekbe, hogy az ember teste
a Szentírás szerint a Szentlélek temploma és azt a messze kiható
hazafias kötelességet, amellyel kiki a jövô nemzedékkel szemben
tartozik. Aki ez igazságokat komolyan fontolóra veszi, a faji élet
szempontjából való fontosságukat lelke mélyéig átérzi és megtartásukat
akaratává teszi, az sem maga, sem más vérét nem fogja megrontani, hanem
az ôsöktôl kapott romlatlan örökséget épségben igyekszik átadni
utódainak.
Ez általános elv keresztülvitele mellett külön gondot kell fordítani
a nemi felvilágosításra, de nem a materialista körökben ajánlott
pornografikus módon. A legtöbb úgynevezett ,,felvilágosító'' füzetnek,
regénynek, novellának, valamint képnek, filmnek és színdarabnak e
végbôl való felhasználása határozottan elítélendô. Tapasztalat szerint
e vállalatoknál a ,,felvilágosítás'' rendszerint hamis cégér. A
tulajdonképpeni cél az érzékiség fölkeltése, a neki való kedvezés útján
a minél nagyobb haszon és emellett a keresztény erkölcsök aláásása, az
ifjúság megrontása. Nagyon kevés az efféle irodalmi termékekben a
hasznos kivétel. Ilyen és épp azért melegen ajánljuk, dr. Tóth Tihamér
könyve: ,,Levelek diákjaimhoz. A tiszta férfiúság'', amelynek sok szülô
köszöni már gyermekének a bűn fertôjébôl való kimenekülését.
A nemi felvilágosításra az iskola nyilvánosságával nem alkalmas.
Félô, hogy a felvilágosítással a szervezet érettségét megelôzzük és a
nemi ösztönöket idônek elôtte fölkeltjük. Leghelyesebb, ha maguk a
szülôk veszik a dolgot kezükbe és a gyermeke testi-lelki fejlôdését
féltô gonddal figyelô anyai szeretetre bízzuk a házaséletre való
elôkészítést. Fô a szeméremérzet ápolása és az akarat edzése. Csak ezek
birtokában tud a fiatal lélek szenvedélye fölött uralkodni, mikor a
házasság ideje elérkezik. Nélkülük nem lesz képes a házastárs
megválasztásában szükséges óvatosságra, amelyet ma a szemérmet sértô,
sôt kigúnyoló öltözködés és tánc oly nagyon veszélyeztetnek. Mert mi e
ledérségek célja? Az érzékiség minél nagyobb fokú fölkeltése, aminek
kielégítési vágya a józan meggondolást nem engedi érvényesülni és
ezáltal nem egy boldogtalan házasságnak lesz szülôje. A szeméremérzet
nevelése mellett azonban nem szabad a szülôknek elzárkózniok a
gyermekek bizonyos kérdéseitôl, amelyeket -- szerintünk helytelenül --
mesével szoktak elintézni. Ehelyett inkább a tényeknek a gyermek
korának és lelkületének megfelelô feltárásával kell e kíváncsiságot
kielégíteni és ily módon lassan, fokozatosan bevezetni az ember
születésérôl szükséges tudnivalókba. Nagyon fontos, hogy az ifjúság a
jövô generációra oly káros kihatású titkos bűnöktôl ment legyen. Ha ez
nem így volna, a szülôk az orvos és lelkipásztor segítségével mindent
kövessenek el gyermeküknek a testet, lelket megrontó szenvedély
karmaiból való kiszabadítására.
A házastárs megválasztásában az irányelv: házasságot csak testileg,
lelkileg egészséges egyének kössenek és ennek valódiságáról orvosilag
is jó meggyôzôdni az eljegyzés elôtt. Fokozottabb óvatosság szükséges
alkoholizmus, tuberkulózis, titkos nemi bajok gyanúja esetén. Ki kell
terjeszteni a figyelmet az örökletes lelkibetegségekre is, különösen ha
vérrokonok házasságáról van szó. Ez esetben ugyanis könnyen megeshetik,
hogy a mindkét félben lappangó baj az utódokban nyíltan is jelentkezik.
A kort illetôleg legmegfelelôbb, ha a nô legalább 22-23 éves, a férfi
nála valamivel idôsebb. Aki a házassági hűségrôl, a házaséletnek Isten
és természet által megszabott törvényeirôl könnyelműen gondolkodik, az
nem méltó házaséletre. Csak az alapítson családot, akinek
életkörülményei a gyermekek anyagi és erkölcsi nevelését biztosítják. A
tiszta érdekházasság, amely a lélek nemesebb kívánalmait, a szívek
harmóniáját figyelmen kívül hagyja, mindig veszedelmet rejt magában. A
házaséletben nem kényelmet kell keresni, hanem ismerni és önfeláldozó
lélekkel vállalni kell terhes részét is, különben a kiábrándulás
meghiúsítja annak legfôbb célját, a gyermekáldást.
A házasság megkötése után, miként az erkölcstannak, a faj
egészségtannak is legfôbb követelménye a házastárs meg a szíve alatt
élô magzat iránt való kíméletes szeretet és a házastársi hűség. A
fajegészségtan nem fogadhatja el azt az oly gyakran hallható felfogást,
amely más mértéket alkalmaz a férfi és mást a nô hűtlenségének
megítélésében. A férfit és nôt e tekintetben egyenlô felelôsség
terheli, mert a biológia törvénye szerint egyenlô mértékben vesznek
részt a jövô nemzedék létrehozásában. Sôt fajegészségügy szempontjából
egyébként kifogástalan házasságokba rendszerint a férfi hurcolja be a
bajt. Legtöbb esetben ô az oka, ha a szeszes italok mértéktelen
élvezete vagy a házastársi hűség megszegése folytán egészséges
gyermekek helyett degenerált ivadékok születnek és emellett talán még
az anya is egész életén át viseli a férj bűnös könnyelműségének
keserves következményeit.
A fajtökéletesedés további föltétele az egyes családokban a kellô
gyermekszám, mert a faj csak akkor nemesedhetik, ha a jövô nemzedék
szempontjából minél több értékes házasság köthetô. Már pedig a
gyermekek számának korlátozása talán épp az értékes elemeket zárja el
az élettôl és oda vezet, hogy választék híján az értéktelen elemek a
legnagyobb jóakarattal sem lesznek mellôzhetôk a házasságkötésnél.
Miért is népes családok nélkül csak fogyhat, romolhat a faj és
menthetetlenül rohan sírja felé. Míg ha szapora, rövidesen kiheveri a
sors által esetleg reá mért vérveszteséget és bôséges anyagából a
körülmények mindig ki fogják váltani az adott viszonyok között
helytálló, a letűntnél életrevalóbb nemzedéket. De nemcsak a törpe, az
abnormisan nagy családok sem felelnek meg a fajegészségtan
követelményeinek. Ezek ugyanis rendszerint a természet önuralmat,
kíméletet parancsoló törvényének figyelembevétele nélkül jönnek létre.
Az ilyen 10-16, sôt többgyermekes családokban a statisztikai adatok
szerint a gyermekhalandóság, a testi vagy lelki terheltség igen
gyakori, ami érthetô is egyrészt az egymásután gyorsan következô
csecsemôk elégtelen táplálása miatt, másrészt mert igen sok ilyen
esetben a gyermekeknek az alkoholos mámor adott életet.
Tekintve a népes családoknak a fajfejlôdés szempontjából való
jelentôségét, elômozdításukban az államhatalomnak is közre kell
működnie. Ennek egyik módja a gyermektelen vagy kevés gyermekű
családoknak nagyobb mérvű megadóztatása, viszont a sok gyermekes,
egészséges családoknak különféle kedvezményekben való részesítése. A
másik eszköz, amit föl lehetne használni a faj egészségügyre káros
egyke- és kétgyermekrendszer megszüntetésére, az örökösödési jog oly
módon való szabályozása, hogy a szülôk vagyonának teljes örökléséhez
legalább négy gyermek volna szükséges. Különben a gyermekek száma
szerint csak egy-, két- vagy háromnegyedrészben szállna az utódokra,
míg a többi részt az oldalági rokonság örökölné. Ugyanide, a népesedés
elômozdításához tartozik a nagy gyermekhalandóság elleni küzdelem is,
amely veszedelem nemcsak a selejtes elemeket sújtja, hanem olyan
egyedeket is kiragad, akik, ha kellô gondozás mellett megerôsödve
fölnevelkednek, csak emelték volna a faj értékét. A nemi bajok, a
szeszes italok, a gümôkór, az ipari mérgek ellen való küzdelem, mint a
káros hatások elhárítása, tartozik a fajvédelem feladatai közé.
Régi módja a megfogyatkozott népességnek gazdasági intézkedések és
telepítések útján való pótlása. A tatárjárás után, amikor Magyarország
lakosságának jelentékeny része elveszett, IV. Béla egyrészt a fôuraknak
és nemeseknek adott nagyobb szabadsággal, másrészt a polgárság és
parasztság jólétének emelésével igyekezett a családok népességét
elômozdítani. És mi volt az eredmény? Egy emberöltô múltán az ország
annyira megerôsödött, hogy segíthetett Habsburg Rudolfnak Ottokár cseh
király leverésében, megfékezte a kunokat és tatárokat, 100 évvel késôbb
pedig, Nagy Lajos alatt, egyik legdicsôbb korszakát élte. A török
uralma és az erre következô epidémiák pusztítása folytán lakatlanná
vált déli vármegyéket a bécsi kormány rácok, dalmát eredetű bunyevácok
és németek betelepítésével törekedett benépesíteni. A földmívelô elemet
erôsítette, míg a városok iparos, kereskedô osztályának fejlôdésével,
az osztrák tartományokra való tekintetbôl, nem igen törôdött. Így lett
Magyarország Ausztria gyarmatává. Ugyanezen idôtájt I. Frigyes Vilmos
(1713-41) porosz király sokkal igazságosabb népesedési politikát
követett. A várost és falut egyaránt támogatta. Elve volt mindenkit
foglalkoztatni és munkája megfelelô díját mindenkinek biztosítani.
Szorgalomban, takarékosságban maga járt elôl jó példával és 27 évi
uralkodásával a lerongyolódott országot gazdaggá tette, járványos
betegségek és háborúk által megtizedelt népének számát pedig
megkétszerezte.
Napóleon a forradalomnak és háborúinak a népesedésre kiható kárát
birtokreformmal igyekezett ellensúlyozni. A latifundiumokat feloszlatta
és egy-egy családnak annyi földet juttatott, amibôl több gyermekkel is
megélhetett. Mivel azonban megengedte örökösödés esetén a birtoknak a
gyermekek között való felosztását, ezzel ismét elvetette a baj
csíráját. A folytonos osztozkodásban az egyes családok birtoka annyira
leolvadt, hogy a megélhetés gondja megszülte az egygyermekrendszert. A
telepítéseknél pedig ügyelni kell arra, hogy az esetleg ne az
értéktelen elem gyarapodását mozdítsa elô. Például nagyon helytelen
volna a városok degenerált, szegény népének falukon való szétosztása,
vagy a kivándorlottaknak válogatás nélkül való visszatelepítése, mert
ez a selejtes elemek elszaporodásának is kedvezne.
A fajegészségtannak még arra is kell törekedni, hogy egyrészt az
ember veleszületett tulajdonságai jó nevelés által testet öltsenek és
el ne romoljanak, másrészt alkalmas vérkeveredés útján esetleg új,
értékes vonásokra tegyen szert. Nemzeti szempontból azonban, miként már
fentebb kifejtettük, itt nagyon elôvigyázónak kell lenni. Ha ugyanis
szeretjük és fenn akarjuk tartani a történelem folyamán kialakult
fajiságunkat, idegen elemeket a nemzet testében csak akként szabad
megengednünk, hogy ôsi jellegünk nemes vonásait az idegen elem
túlsúlyra jutásával el ne veszítsük. Leghelyesebb, ha a fajnemesedés a
nemzet saját anyagából indul ki. Ezt pedig azáltal érhetjük el, ha
egészségügyileg kifogástalan házasságok mellett arra törekszünk, hogy
értelmiségben, testi egészségben vezetô néprétegeink szaporaság
tekintetében ne maradjanak el a selejtes elemektôl. A jövô az ifjúságé.
Ha az ifjúság többsége nem az ôsi magyar vérbôl való lesz, ezért
elsôsorban a gyermekáldást kerülô magyar családokat éri a vád.
A nemleges fajegészségügy feladata, miként említettük, az értéktelen
elemeknek a népesedésbôl való kizárása. Az efféle intézkedések nem új
dolgok a társadalomban. Minden idôben voltak bizonyos házassági
tilalmak. Az egyház is ad erre példát a vérrokonság házassági
akadályának felállításával. Ugyanis ha vérrokonok házasodnak Össze,
nagy a valószínűség, hogy az örökletes baj legalább lappangó állapotban
átszármazik az utódokra, vagy a recesszív betegség föléled és nyomorék
ivadékok jönnek a világra. Miért is az egyház intézkedésének
helyességét az örökléstudomány nemcsak igazolja, hanem a házassági
tilalomnak kiterjesztését mindazon egyénekre szükségesnek tartja, kik
terheltségükkel veszélyeztetik a fajegészséget.
Ez irányban az Amerikai Egyesült Államokban már történtek is
intézkedések, amelyeket honfitársunk, Hoffman Géza közölt az európai
irodalomban. (Die Rassenhygienie in den Vereinigten Staten von
Nordamerika.) Az Unió némely államában a házasságra lépô egyéneknek
orvosi bizonyítvánnyal kell igazolniok egészséges voltukat. Másutt
megelégszenek azzal, ha az egybekelôk szavukkal biztosítják a
hatóságot, hogy közöttük nincs fajegészségtani akadály. A tilalom
azonban kijátszható és a törvényes házasság esetén kívül a baj
atöröklésének egyéb útjait nem képes elzárni. Ezért aztán az Unió 12
állama radikálisabb eljárást követ és orvosi műtét (nôknél vasektomia,
férfiaknál salpingektomia) elrendelésével fosztja meg a hatóságilag
megállapított terhelt egyéneket szaporító képességüktôl, vagy pedig,
akik nem akarják magukat ennek alávetni, e célra szolgáló
gyűjtôtelepeken ôrizendôk.
Az Egyesült Államok ez intézkedései bizonyos lelkibetegségek, nemi
bajok, fôleg a vérbaj, a megrögzött bűnözés, az elôrehaladott tüdôvész
és iszákosság ellen irányulnak. Bármily kívánatos is azonban e bajoknak
és következményeiknek kiirtása, erre az említett radikális eljárás
nemcsak az emberi szabadság, de a biológia szempontjából sem jogosult.
Igazolja ezt egyrészt az örökletes bajok megállapításának nehézsége,
másrészt az átöröklés szabályainak az emberre vonatkozó
bizonytalansága. Ami pedig a vérbajt és tuberkulózist illeti, ezek
elterjedésének a nemi érintkezésen kívül még számos más módja is van és
a bennük szenvedô egyének propagaciójának lehetetlenné tétele aránylag
kis mértékben csökkentené a fertôzések számát. Azután számításba veendô
a vérbaj és tüdôvész gyógyíthatósága is, valamint az ivadékok
kulturális értéke. A szülôktôl örökölt gyenge, beteges szervezet nem
egyszer kiváló lelkitehetségeket rejt magában. Ezek létrejöttének az
állam részérôl való következetes megakadályozása a társadalomra oly
kárt jelentene, amelyért a fajegészségre háramló haszon sohasem
nyújthat megfelelô kárpótlást.
A mondottakból látható, hogy a fajvédelem, a jövô nemzedéknek a haza
érdekeit is szemmeltartó biztosítása mily nagy kötelességet ró államra
és egyénre egyaránt. E nehéz kötelességnek csak szilárd alapokon nyugvó
erkölcsi felfogással lehet megfelelni. A materialisztikus és a
korlátlan szabadságot hirdetô felfogás csak az egyéni vágyak
kielégítésére törô önzést táplálja, a faj- és nemzetvédelmet pedig
gyámolítás helyett hátráltatja. Sôt az élet örömeinek zabolátlan
kihasználásával, a társadalomnak az epikureizmus karjaiba való
hajtásával már nem egy népet taszított a pusztulás örvényébe. A fajok
életét is, miként az egyes emberekét, nem az élvezetek zsarnoki uralma,
csak mérséklet és önmegtagadás, lemondás és áldozatkészség nyújthatja
meg. Ezek forrása azonban az ideális világnézetben, az evangélium
igéiben csörgedez, miért a nemzetek sorában is csak azok számíthatnak
igazi és hosszú életre, amelyek a keresztény világnézet tiszta vizét
isszák.
Nagy Lajos még nem ismerte Sztálint anno... Talán jobban meggondolta volna mit írt a "békeszerető, pacifikus szocialisták" helyett.
Megjegyzés küldése