Patro: Kozmikus Csúcs

Egy vidám blogger esete az elmebeteg rasszista uszítóval

De hát csak elmondom már nektek, ha ennyire nem erőltetitek, hogy ma a véleményem szabadsága miatt bíróságon jártam. Nem. Hát persze, hogy nem a véleményem szabadsága idézett bíróság elé. A bíróság volt. De a bíróság sem úgy tette ezt, hogy ültek ott a nagy épületben unatkoztak békésen és jött egy kóbor ötletük, hogy milyen remek dolog lenne a Rózsa Misit beidézni. Pedig lehet maguktól is eszükbe, jutna, mert szórakoztató figura vagyok, nagyon szép esztétikai látványt kínálva a nézelődőimnek / ezt anyukám is megerősítheti, hülye kételkedők! / és mellette még zseniálisan bölcs is vagyok. Hát ki ne találkozna sokat szívesen egy ilyen görög istenséggel! A bíróság is emberből van. Nem az épület, hanem a bíró. Na de most mégsem így történt ez, hanem Polgár Tamás, közismertebb nevén Tomcat polgárinak nem mondható magyar állampolgár, sétált be a bíróságra és feljelentés formájában közölte velük, hogy ugyan már legyenek oly kedvesek és hívjanak meg engem egy beszélgetésre, amin ő is részt kíván venni. Meg is indokolta. Szerinte én megsértettem az ő becsületét, jó hírnevét / mi a fenéjéééééttttt??????? Önkritika súlyos hiánya. Olyat megsérteni, amivel ő soha nem rendelkezett??? / na meg rágalmaztam is. A feljelentése alapját a blogomban megjelent, őt is említő írásom adta számára. / www.rozsamisi.blogter.hu Ássa el magát szégyenében, aki e remek blogot nem látogatja. / Egyszer volt már egy tárgyalásunk vele, de akkor a Rietthmüller elkísért arra, és vele elkávéztam az időt, mert azt hittem egy órával később lesz, de nem. Mindegy, a Jani kavart meg az ő hibája.
Most viszont nem jött el a Jani, így nem is kevertem össze az időpontokat, ami napnál is világosabban bizonyítja, hogy az ő hibája volt a múltkori baki. Van nekem, ám ügyvédem. A TASZ adja. Pelle Andi, aki egy tündér. De ma máshol volt tárgyalása, ezért helyettesét küldte el. Megbeszéltük, hogy az Alexandra könyvesbolt előtt találkozunk. Meg is érkezett, majdnem időben. De ekkor kiderült, nincs talárja. Ezért el kell még szaladni az Ügyvédi Kamarába, ahol majd kölcsönöz egyet. Na gondoltam, ez is érdekesen indul. Miért is egy normális ügyvéd kerüljön az utamba. De tetszett az őrület, ezért persze követtem őt. Aztán amikor beszélgettünk, rájöttem, hogy szimpatikus a pali, mert sok mindenben nekem ad igazat és az már hülye ember nem lehet. Beszereztük a talárt, és mentünk a bíróságra. Mire oda sikerült érnünk a tárgyalás előtt 12 másodperccel, a Tomi cicus már ott volt. Előtte blogjában és más helyeken is meghirdette, hogy jöjjenek náci elvbarátai ellenem szurkolni, meg aki akar utána, verjen pofán, de valahogy nem jöttek hívó szavára, mert egyedül ácsorgott termetes pocakját mutatva a folyosón komor méltatlanságban. Bizony innen üzenem sokaknak, velem nem éri meg cicózni, mert olyan kigyúrt és kemény alak vagyok, hogy még a legvadabb nácik is megriadnak tőlem!
Na bementünk, mert hívott a bírónő. Be is mentem. Akkor még feljelentettnek neveztek. Volt vádlottak padja meg minden, gondoltam is, hogy elé állok és térdre borulva könyörgök a bírónak az életemért, de eltekintettem humánus okokból ettől és ügyvédem rángatására, inkább mellé telepedtem le. Mármint nem a vádlottak padja mellé, hanem az ügyvédem mellé egy székre. Kényelmetlen szék volt, de nem akarok erről most beszélni, mert nem terelem el a szót feleslegesen a témáról.
Felvették az adataimat. Tomcat még magnóra is, gondoltam nem túl biztató reklám ez nekem. Na utána kérdezték a vad polgárt, hogy lát e esélyt békülésre. Elkezdte mondani, hogy ha nyilvánosan bocsánatot kérek tőle azért, amit leírtam róla, ha nem írok többet rosszat személyéről, visszavonom, hogy hungarista, antiszemita, rasszista állat, ja és megfizetek neki 300 ezer nem vagyoni kárt, akkor ő megbocsát. De rögtön közölte, hogy nem is fejezi be, mert látja, hogy röhögök rajta. Hát igen. Az agya nem, de a szeme még rendben van. Valóban mosolyra fakadtam, ami azért valljuk már be, hogy jobb dolog, mintha dalra!
Ezután én kaptam szót. Elmagyaráztam a bírónak, hogy sajnos egyszerűen képtelen vagyok bocsánatot kérni, vagy visszavonni, amit mondtam erről a rasszista, antiszemita, közveszélyes alakról, mivel ez szilárd véleményem és nem magamat érzem hibásnak azért, ha egy hungarista hungarista és nevén van nevezve. Fizetni meg szívesen fizetek neki 300ezret, de akkor előbb ő fizessen nekem 400 ezret. Valamiért ez nem tetszett neki, így abban maradtunk akkor tárgyalás lesz, mert a felek nem békülnek.
Kérdezték, akarunk e már most bizonyítékokat beterjeszteni. Hát beterjesztettünk pár tomcat írást, volt köztük olyan, amiben Draskovicsot / hogy én azt is milyen ellenszenves alaknak látom! / gázkamra szökevénynek nevezi, más írásában a romák ellen uszít, harmadikban emberek, megverésére bíztatja derék elvbarátait.
Ezen kissé felháborodott és elkezdte mondani a magáét. Még a bírót is megdöbbentette, amikor azt mondta, igaz, hogy utálja Izraelt mint államot, utálja alapvetően a zsidókat, akik itt a magyarságra telepedtek, de ő nem antiszemita. Azt is elmondta, ha ő antiszemita, akkor az volt Kossuth Lajos, Széchenyi , Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, meg a Jókai is. Érdekes felsorolás, hogy ezzel mit akart mondani, még a bíró se igen értette meg, de azért elmondta Tompika. A bíró is többször mosolygott az előadásán a jegyzőkönyv vezetőn ennél is egyértelműbbnek látszott, hogy Tomikát elmebetegnek tartja. És szerintem, nem jár messze az igazságtól. Tomika a beszéde közben nehezen viselte el, hogy mosolygok. Először édesanyámat említette meg, de az nem zavart, ha baja van vele, beszéljék meg, aztán meg azt súgta oda, hogy kint megver. Annak is örömét fejezte ki, hogy ismeri a lakcímemet. Gondolom, ezek biztos nem fenyegetések. Én nem válaszoltam neki, mert az ember a lakásában, ha csótányt talál, nem térdel le mellé elmagyarázni neki, hogy tkp. Milyen undorító egy lény is, és jobb lenne, ha távozna a lakásból, hanem újságpapírt ragad, lecsapja, majd szakszerű mozdulattal a kukába dobja. Igénytelenebbek egyszerűen eltapossák, de annak nincs rituáléja.
A bírónő többször próbálta elmagyarázni neki, hogy szereptévesztésben leledzik, de nem értette. Aztán bejelentette a bírónő, hogy a tárgyalást el fogja napolni. Viszont ekkorra már vádlott lett belőlem, ami bírósági procedúrában előléptetést jelent, így büszke is voltam új státuszomra. Hányan vagytok vádlottak, akik olvassátok ezt? Na ugye! Szinte csak én! Ezért bizony dolgozni kell! Polgár fiú, rosszul érezte magát attól, hogy a bíró közölte vele, majd egy év múlva írja ki kb az új időpontot erre a fontos eseményre. Tomika ezután elszaladt. Na így ért véget a kalandom a bíróságon. Arról már nem merek beszélni nektek, hogy ezután az ügyvédemmel a presszóban mit fogyasztottunk, ahova betértünk, hiszen nem akarok kilengedezni a téma alól.

Polgár Tamás őszintén vall a kurucinfóról!

Bár újdonság nem derül ki az alábbi írásból - hisz a szerkesztőségi taglista régóta közismert - mégis jó látni, amikor egy belsős, szélsőjobbos körökben bejáratos, a cigány- és zsidógyűlöletet szintén aktívan propagáló fasiszta mondja meg a véleményét - és ad megerősítést első kézből a kilétükről - a többi uszító bűnözőről. Így azok is szavahihető, igaz magyar véleményként fogadhatják el a régóta ismert tényeket, akik amúgy a "szélsőbaloldali, cionista, stb" sajtót zsigerből elutasítva nem fogadják el azt, ami köztudott. Csak arra vagyunk kiváncsiak, vajon mikor, melyik kurucos "főszerkesztőt" éri először komolyabb baleset - erősen kétséges, hogy több éves társadalomellenes uszítóhadjáratuk, fajgyűlölő propagandájuk, a megannyi sértett és halálosan megfenyegetett civil személy - akiknek az adatait nyilvánosan kirakták - közül ne akadna csak egyetlen dühödt személy, aki felelősségre vonná őket! Csak remélni tudjuk - és a "főszerkesztő urak" is remélhetik csupán - , hogy ez az elkerülhetetlen felelősségrevonás a jogállam keretei között fog történni! Lássuk, hogyan látja a dolgokat Polgár Tamás, az antiszemita bombagyár gyűlöletoldal üzemeltetője:

"Nahát, nahát, ezek a pajkos Kuruc.infósok, beváltották nekem tett fenyegetésüket, és megpróbálnak "tönkretenni". Akkor én is beváltom, amit erre az esetre ígértem, és nyilvánosságra hozom a kilétüket. Név szerint a következők szerkesztik a Kurucot:

• Molnár Balázs - főszerkesztő
  
• Kürk Roland
  
• Novák Előd
  

A többieket majd ők elmondják. Igazán gusztustalan, hogy Novák tegnap még vigyorogva jött parolázgatni velem, amikor a Móriczon szembetalálkoztunk. Úgy vélem, ez a társaság immár - sokadszorra - eljátszotta azt a jogát, hogy nemzetinek és újságírónak vallja magát, hovatovább a Kuruc.infó is hírportálból személyes lejáratófórum lett, személyes bosszúeszköz, amit hírek közlése helyett egyre inkább hírhamisításra használnak. Most már nem keresik, hanem megmondják, ki az ellenség, ki az "ügynök". Köszönjük, Kuruc. "Balliberális" voltom eddig nem zavart titeket, 2006-ban még írási jogot is adtatok, bár nem sokáig éltem vele.


Fenti személyek felelősek tehát a Kurucon megjelent írásokért, tartalmakért. Köszönjük a részvételt. Immár sajátjaikba marnak, sokadszorra, ideje, hogy eltűnjenek a süllyesztőben.


Novák Elődke egyébként nem csak a Kuruc.infón egy patkány, hanem a való életben is. A Magyar Mérce című lap körüli panamák közismertek nemzeti körökben, de ez is egy olyan dolog volt, amiről nem beszéltünk. Azt sem reklámoztuk, hogy Novák Elődke gyakran tevékenykedett más, komolyabb nemzeti szervezetek rovására, például a Jobbik SMS-listáját is a Magyarok Világszövetségétől lopta, pendrive-ostul. Az ugyanis az ő aktivistáikat tartalmazta eredetileg. Azt se higgyük el nagyon, hogy Novák Előd kerítését a "titkosszolgálat" festette tele életveszélyes fenyegetésekkel. Nem, azok is a mieink voltak, egy kicsit ugyanis magára haragította a focidrukkereket néhány húzásával. Ügyes, hiszen ilyen heves reakciót még egyetlen ballib újságíró sem tudott magára húzni a radikálisok részéről.
Ha pedig valakit érdekel, néhány szó arról, amit ma a legalja cionista lapokat megszégyenítve összehazudoztak rólam. Az alábbi soroknak csak "gyűjtői értéke" van, hiszen súlytalan az egész történet.


Szavakkal vagdalkoznak a drága kurucok, amikor azt állítják, hol "radikálisnak", hol "nemzeti liberálisnak" neveztem magam. Az vagyok, igen: szabadelvű nemzeti érzelmű író, aki nem veti el a radikalizmust. Számukra ez nehezen értelmezhető, nem baj. Nem én vagyok az egyetlen, aki ilyennek vallja magát, csak oda kéne figyelni.


Ami 1956-ról szóló, évekkel ezelőtti írásomat illeti, a Kuruc már többször megfenyegetett, hogy úgy fogják tálalni a közönségüknek, mintha szidalmaztam volna a szabadságharcosokat, szóval "vigyázzak". Mondtam nekik, hogy tegyék nyugodtan, ma is vállalom, amit egykor írtam. Így is van. Alapvető szövegértési problémákkal küszködő, magukat újságírónak képzelő szélsőségeseknek sajnos nem áll módomban külön véleményt fenntartani. A régi blogomban megjelent cikkem két dologról szólt: az egyik, hogy hogyan láthatja ma (vagyis akkor, 2004-ben) egy huszonéves 1956-ot, másrészt hogy mi is történt akkor, mit mesélnek azok, akik nem voltak ott fegyverrel, csak látták, kik igen. Erről az írásról beszélgettünk az egyik Bombagyár Rádióban is Toroczkaival és Budaházyval (XIV. adás).


Emlékeztetőül, mert Molnár Balázsék nem olvasnak, nem hallgatnak másokat, csak ha zsidózni szeretnének: 1956-ban, igen, a csőcselék volt kint, ha tetszik, ha nem, mert nem a békés városi polgárság, és nem is az október 23-án tüntető egyetemisták fogtak fegyvert, hanem a külvárosok népe, a balhés gyerekek, a mai focihuligánok korabeli megfelelői. Nem volt ez másképp egyetlen fegyveres felkelésben sem soha, ahogy például Szarajevóban is a bosnyák alvilág ment ki elsőként a szerbekkel harcolni, azon egyszerű oknál fogva, hogy nekik voltak fegyvereik, ők tudták és merték használni, ők lettek az elsők a harcban. Mansfeld Péter, Falábú Jancsi, csak hogy néhány példát mondjak. De hogy ne csak 1956-ról szóljak, Rózsa Sándor sem volt szép ember, vagy Rákóczi kurucai közt is rengeteg bűnöző volt. Ezek az emberek vérrel mosták le a múltjukat, és ma hősökként emlékezünk rájuk. Érdekes módon ezzel a rádióműsor során egyetértett a nemzeti radikálisok két legprominensebb alakja, hát akkor tessék gyorsan őket is leárulózni. Egyúttal David Irvinget is, mert ő is ugyanezt írta Felkelés című könyvében, idézve egy szemtanút.


Kurucék ügyesen összevakarták azt a tényt, hogy én a Traubisodát hamisító Salamon Berkowitz zsidó üzletembernek "dolgoztam". Mintha csak James Bondként személyesen másztam volna be a Traubi-gyár kerítésén, hogy a receptet kilopjam a cionistáknak! A valóság annyi, hogy 2000-ben egy webstúdióban, a Flash Design Kft-nél dolgoztam vezetőként, és az egyik megrendelőnk a Traubi Hungária Rt. volt. A megbeszélések során találkoztam Salamon Berkowitzcal, aki egy vidám öregúr benyomását keltette, és nem volt a homlokára írva, hogy csaló lenne. A weboldal elkészült, rendben kifizették, és ennyi. Ma is ez a Traubi weboldala. Hogy később Berkowitzról kiderültek csúnya dolgok, nem hiszem, hogy engem bármiben is minősít. Amikor Molnár Balázs 2005 körül elmondta, miket csinált ez az ürge, nehezen hittem el, mert velünk maximálisan korrekt volt. Persze ezt később megcáfolták a tények. Egyébként nem is védtem Berkowitzot nyilvánosan soha, akkor is csak visszakérdeztem, hogy biztos-e abban, amit hallott, mert én nem csalóként ismertem meg.


Ez lenne tehát a Kuruc rágalomhadjáratának alapja. Ezúton gratulálok nekik. A cikkben elfelejtették felsorolni, hány megaláztatást, hány rendőrségi eljárást, mennyi meghurcoltatást, családom mennyi terhet, aggodalmat vállalt azzal, hogy a nemzeti ügy mellé álltam. Úgy látszik, most továbbiak következnek azért, mert ki mertem jelenteni, hogy a kődobálásból most már elég, ez már nem vezet sehová. A Kuruc pedig egyenlő a kődobálással. Most már nem jobb akármelyik cigányszervezet híroldalánál, csak nem a cigányokat védi. Molnár Balázs, köszönjük évekig tartó tevékenységedet, sikerült tönkretenned azt, amit létrehoztál. A Kuruc sokáig volt a nemzeti érzelműek egyetlen hírforrása, de most már onnan is csak azt a szemetet kapják, amit akármelyik szennycsatorna szolgáltat. Ez pedig egyáltalán nem történelmi szükségszerűség. Tarts önvizsgálatot.


u.i.: A Kuruc következő lejárató hadjárata a Hunhír hírportál és főszerkesztője, G. Kirkovits István ellen fog irányulni. Ezt többször mondták nekem. Álláspontjuk szerint ők is árulók. Kíváncsian várjuk, miért."

Segíts felszámolni a jobbikot!

Az angol és a magyar média is beszámolt az elmúlt hetekben a nemzetközi szinten is neonáciként nyilvántartott, jelenleg családjával angliában élő Füzessy Zoltán jobbikos újfasisztáról. A hírhedt jobbik.com gyűlöletoldalt kényelmes családi kertesházból szerkeszti.

Az oldal súlyosan sérti az angol törvényeket, azáltal hogy különböző kisebbségek ellen uszít (zsidók, cigányok és egyéb keleteurópai kisebbségek ellen).

Az ízléstelen "jobbik" gyűlöletoldalt az alábbi rendőrségi oldalon be lehet jelenteni. Tudomásunkra jutott, hogy a rendőrség akkor fog lépni, amint legalább 20 vagy több bejelentés érkezett hozzájuk!


Kérjük jelentsd te is a jobbik.com neonáci gyűlöletoldalt a http://www.met.police.uk/reporting_crime/index.htm oldalon - nem számít, a világ melyik részén élsz, minden bejelentést fogadnak!


A neonáci adatai:


Zoltan Fuzessy
71 Windmill Street
Graves End
DA12 1BN
07543470726
07526102287
info@jobbik.com

Kérjük tedd meg Te is a bejelentést és küld el minél több ismerősödnek ezt az oldalt!

Tegyük barátságosabb, szebb hellyé Magyarországot, és mutassuk meg a világnak, hogy mi magunk is képesek vagyunk civilizáltan, önállóan és hatékonyan kigyomlálni a saját fasiszta szemetünket a társadalmunkból!

A hírhedt emigráns újfasiszta Füzessy Zoltánt Londonban is nácinak tartják

"Top Euro Nazi’s hate site run from terraced house ... in Gravesend" - azaz "Az egyik leghírhedtebb náci gyűlöletoldalt egy kertesházból szerkesztik" címmel jelentetetett meg egy cikket a hírhedt magyar fasisztáról, Füzessy Zoltánról a The Sun című brit lap. Füzessy Zoltánról, aki a jobbik kihelyezett fasisztája, aki a "ciganybunozes.com" oldalért és sok másik jobbik uszító oldalért felelős, már hírt adtunk korábban. Információinkat (Füzessy lakcímét, és különböző bizonyítékokat) akkor különböző brit napilapoknak, az angol hatóságoknak, valamint antirasszista, antifasiszta civil szervezeteknek is eljuttattuk - úgy látszik, eredménnyel.

Angolul értő olvasóink számára az eredeti cikk itt olvasható!

Az egyik leghírhedtebb neonáci vezető titokban Angliába költözött, fedte fel a SUN magazin. 

A magyar származású, 35 éves Füzessy Zoltán a Kent, Gravesendben található kertesházából szerkeszti a szélsőjobboldali mozgalmát.

Füzessy jelenleg a Jobbik alelnöke, annak a pártnak az elnöke, aki a zsidók ellen uszít, és akik izléstelen vicceket használnak a Holokauszttal kapcsolatban.

A "Magyarország Szégyene"-ként ismert párt félkatonai, Hitler SS alakulatát utánzó szervezettel is rendelkezik, akik fekete ruhában (az ismert fizetőspincérek bakancsban  -  a szerk.) masíroznak, és közeli kapcsolattal rendelkeznek a Brit Nemzeti Párttal (BNP - a Brit Fasiszta Párt - üvegszemü vezetőjük, Nick Griffin a jobbik egyik legutóbbi uszító gyűlésén is felszólalt - a szerk.)

Füzessy, két gyermek apja üzemelteti a Jobbik oldalát, a szép családi otthonukból. Az oldalon, amit a "nemzetközi vezető oldal"-ként hív, egymást érik az antiszemita támadásokról érő beszámolók.

Egy holokausztot tagadó hozzászóló így ír: "Elgázosítás? Tetvetlenítésnek tűnik."

Egy másik hozzászóló szerint "a zsidók folyamatosan hazudnak" a nácik által elkövetett bűnökkel kapcsolatban, és "elszámolták" a következményeket.

Egy harmadik izléstelen beteg megjegyzés azzal henceg, hogy az ázsiai bevándorlóknak "rá kell suhintani a fejére" és aztán meg kell őket kérdezni, hogy akarnak-e még Angliában maradni.

Amikor a Sun találkozott Füzessyvel a házánál, Füzessy letagadta, hogy rasszista lenne (erről ismerkszik meg az összes féreg fasiszta - a szerk.) - "A pártom radikális, de hazafias, nem nacionalista. Magyarországon milliók támogatnak minket (hazudta... - a szerk).  Akik minket nácinak hívnak azok kommunisták."

Füzessy nem volt hajlandó válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor jött Angliába, és hogy miért tette ezt.

Néhány perccel később a beteg rasszista hozzászólások eltűntek a weboldaláról.

Mindazonáltal a SUN felfedte, hogy Füzessy többször találkozott az angliali székhelyű szélsőséges vezetőkkel, beleértve a BNP elnökével, Nick Griffinnel, aki a meghívott külföldi sztár szónok volt a jobbik legutóbbi populista gyűlöletbeszédsorozatán, egy hónappal ezelőtt, Budapesten, 5000 jobbikos előtt.

Tegnap este Gravesend's polgármestere, Adam Holloway közölte: "Bármilyen antiszemita, vagy rasszista hangú weboldal vagy tartalom kivizsgálásra kerül."

Mohácsi Viktoria Europai Parlamenti Képviselő közölte: "Ez nácizmus, és komolyan gondolják."

/A Magyar Nácivadász Szövetség vendégcikke/

Gyurcsány: Megküzdök a fasisztáinkkal, de...

Révkomáromban (Komarno) találkozott szombaton Gyurcsány Ferenc magyar és Robert Fico szlovák miniszterelnök, hogy átbeszéljék az utóbbi idők szlovák-magyar konfliktusait. Fico szerint a magyarok exportálják a fasizmust Szlovákiába, Gyurcsány viszont úgy találja, legalább akkora baj, hogy Ficoék frigyre léptek a nacionalizmussal.



Robert Fico: Hogy ha a pozsonyi magyar nagykövetség előtt gyújtanak meg egy magyar zászlót, az elkövető börtönbe jut.

Re: Válasz az antiszemita uszító megélhetési hazafi Bayer Zsoltnak

A Demokratikus hálózat nyílt levelet írt Bayer Zsoltnak, aki Szlovákiában adózik. Ezt több helyen lehozta az írott és az elektronikus sajtó. Erre választ írt a közismert jobboldali újságíró ( http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=155095).

Viszontválaszom alább olvasható:

Kedves Bayer Zsolt!

Magam részéről továbbra is tegeződnék, bár Te makacsul urazol válaszleveledben.
Nem vigasztaltál meg. Nem kaptam meg azt a választ, amit szerettem volna. Beismertél mindent. Az utolsó betűig. És szánalmasan magyarázod a bizonyítványt. Ez a tény. A szomorú tény.
Ostobán mérlegelsz. Saját pitiánerséged igazolására nagyhalak vélt vagy valós ügyeit hozod fel példaként. Eső elől vízbe menekülsz. Azt hiszed ez a jó technika.
Hát nem! Mert gondolom, Te is érzed, hogy a nyílt levelemet elég komoly morális felháborodás kísérte. Olvass csak bele a baloldalisággal cseppet sem vádolható Reakció blogba. Jobboldali emberek tömegével adnak hangot csalódottságuknak. Miattad. Mert Te idáig valami nagy megújulást hirdettél. Szükségét a „mély hazafiságnak" a közéletben. Az emberek azért csalódottak, mert hiteledet vesztetted. Elmenekültél a sorsközösségből, hogy könnyebben élj, mint ők.

Azt hittem, hogy nem kell felvilágosítsalak arról, hogy a nemzet egy sorsközösség. A magyar pedig egy kiváltképp szolidáris nemzet. A himnuszunk is arra szólít fel minket, hogy „itt élned s halnod kell". A többség számára ez parancs. A többség nem menekül, hanem idehaza aprítja a tejbe azt, ami marad. Mindig voltak szédelgők, akik így vagy úgy, de elhagyták a hazát, hogy aztán idegen akcentussal hirdessék az igazságot néhány évtizeddel később, amikor hazatértek. Mi, Angyal István baloldali 56-os forradalmárral együtt valljuk, hogy „Ez a hazám, itt a helyem. Élni is halni is." Ő mehetett volna a gyávák után, de itthon maradt. Meghalni. Egy ügyért, melyet baloldaliként is magáénak vallott. Képtelen volt átlépni azt a nyomorúságos határt, amelyet Te adóügyileg oly könnyedén átléptél. Gondolom Te '56-ban is hasonlóképpen jártál volna el. Néhány napig döntötted volna a szobrokat, majd meg sem áltál volna Kalifornia valamely nyomorúságos üdülőhelyéig.

Persze talán a Te mentalitásod a jó? Menekülni a gond elől, ezt morálisan még pozitívnak is tüntetve föl. Sajnos emiatt a mentalitás és gondolkodás miatt van ott ez a nemzet, ahol van. Ez az az ezeréves átok, aminek hordozója és támogatója vagy. Az úri osztály mentalitása. Az állandó könnyebbség keresése, a folyamatos kibújás mindazon kötelezettség alól, amelyet egy nemzet saját elitjétől elvárhat. Méltó örököse vagy Te Werbőczynek, aki példátlan brutalitással nyomta el Dózsa parasztjait, de a törökkel egyszer se mert szembeszállni. Méltó örököse vagy azoknak a magyar uraknak, akik évszázadokon keresztül nyalták a Habsburgok talpát pusztán azért, hogy pénzük legyen elnyomni jobbágyaikat. Méltó örököse vagy azoknak az uraknak, akik Erdélyben és a Felvidéken úgy gondolták, hogy a rebellis magyar jobbágyok helyett jobb, ha oláh és tót parasztokat fogadnak birtokukra. Méltó örököse vagy annak a dzsentri világnak, amelyik hátba szúrta az 1919-ben honvédő háborút vívó Stromfeld Aurél hadseregét. Tudod, akkor az igaz magyarok fegyverrel álltak Pozsony kapujánál és nem adóforintjaikkal. A magadfajták akkoriban éppen Horthy őfőméltóságával szegedi kaszinókban uzsorások pénzéből mulatoztak és lesték francia uraik parancsait.

Mondhatod, hogy túl messzire megyek. Valóban, mert ez a dolog messzire visz. A Te példád ékesen bizonyítja, amit Wass Albert a „Mire a fák megnőnek" című regényében megírt. A magadfajták, pontosabban a magadfajta közéleti elit miatt nem jut sehová sem hazánk. Mert a magadfajták azok, akik az első adandó alkalommal hátat fordítanak a nemzetnek. Persze mit is várunk tőletek, amikor olyan példaképeitek vannak, mint Horthy, aki idegen hatalom megtűrtjeként lett kormányzó, és Sztálin jóindulatának köszönhette, hogy egy csendes kisvárosban, ágyban párnák közt fejezhette be az életét.

Tudod ennek az országnak a virágkorát a történészek, de az egyszerű emberek is Hunyadi Mátyás uralkodásának idejére teszik. Bizonyára tudod, hogy akkoriban ebben az országban rendkívüli közterhek voltak. Azokból a közterhekből volt képes ez az ország korabeli szinten európai hatalommá lenni. És ezeknek a közterheknek az eltörlése volt az első, amit a korabeli magadfajták megtettek a király halála után. Örültek, hogy több pénz marad a zsebükben. Örültek, hogy üres a kincstár az ő áldásos tevékenységüknek köszönhetően. Aztán egy emberöltő sem kellett és Magyarország majd négyszáz évre lényegében elvesztette függetlenségét, a lehetőséget, hogy önmaga sorsának útját igazgassa.

Végezetül arról, hogy kiben milyen illúziók éltek Monokon, a mi nyári táborunkban. Ahova nem hívtunk, de eljöttél, és arcunkba nyomtad Echo TV-s kamerád, mikrofonod, várva, hogy olyat mondunk, amivel majd rémisztgetni lehet a magadfajtákat.

Nem sajnáljuk, hogy csalódtál bennünk, sőt a Te szádból ez a dicséret. Mert mi le tudunk ülni az ellenféllel is meginni egy pohár bort, mert civilizáltak vagyunk, de ne gondold, hogy részünkről a közös borozás elismerése és elfogadása mindannak, ami a Te nevedhez köthető. Egész létünk arculcsapása lenne, ha a veled való kapcsolatunkban jelen maradna a „vicces összekacsintás", amelyet Te érezni véltél. A templomi adatgyűjtést hozod ellenünk, amelyben egy tagunk volt érintett. Hát, azt sem a „bolsevik vallásüldözési" reflex hozta elő, hanem a számtalan hívő baloldali által tett panasz, hogy a szentmisék másból sem állnak a templomokban, csak nyílt politizálásból. A „vörös katolikusok" által megfogalmazott méltatlankodásokat kívánták 2002-ben, és nem 2006-ban egy csokorba gyűjteni. Szándékosan írtam a „vörös katolikus" jelzőt. Ezt nem én alkottam, hanem egy magadfajta monoki, aki így jellemezte az ott élő embereket, majd köpött egyet…

Igen, lefényképeztük az autódat. Mert gyomorforgatónak találtuk azt, hogy egy magát igaz magyarnak valló, - mint Te - szlovák címerrel díszített autón jár. Nem titokban tettük, Te is láthattad volna, ha nem éppen mással lettél volna elfoglalva a magunkfajta „idegenek" gyűrűjében…

Gyomorforgatónak találtuk azt is, hogy dicsekedtél azzal, hogy miként könnyítesz sorsodon a szlovák adózással. És véleményünk leveleddel sem változott. Nem érdekel, hogy Gyurcsányra vagy Orbánra mutogatsz mentendő magad. A többség ebben az országban húzza az igát. Kibúvót nem keres, nem talál. És mi ehhez a többséghez tartozunk. Talán még most sem késő cselekedni, a hazatérésre buzdító felszólításunk továbbra is aktuális. Vagy ha nem, ahogy az interjúban mondtam, költözz is el Szlovákiába…


Galba-Deák Ádám
elnök
[demokratikus hálózat]
www.demokratikus.hu

A Magyar Demokratikus Charta nyilatkozata

Molotov-koktélos támadásban ketten meghaltak Nagycsécsen

2008. november 3. 07:57

Hétfőre virradóra ismeretlen tettesek Molotov-koktélt dobtak és rálőttek két, egymással szemben lévő nagycsécsi családi házra; a támadásban egy 43 éves férfi és egy 40 éves nő életét vesztette. Roma kisebbségi önkormányzati vezetők szerint szélsőséges csoportok vannak a háttérben. A rendőrség az indítékról egyelőre nem nyilatkozik, de az kiderült, hogy az áldozatokra nem célzott lövéseket adtak le.
(MTI)

Szolidaritást a megtámadottakkal!

A Magyar Demokratikus Charta nyilatkozata

Egymást követik az elmúlt hónapokban a roma honfitársaink elleni aljas támadások. A romák házaira dobott Molotov-koktélok után elkövetkezett a sörétes puska, a kettős gyilkosság.
Az Országgyűlés képviselői a napirend előtti körben mindenről beszélnek, csak erről nem. A köztársasági elnök mindenről beszél, csak erről nem. A média nem tárgyalja ezt a szörnyűséget a legfontosabb események között. A magyar közéletet meg sem érintette a szolidaritás gondolata.
Az effajta viselkedés azt üzeni: a kisebbséghez tartozók nem részei a magyar állampolgárok közösségének, nem illeti meg őket a minden magyart megillető védelem, az élet, a fedél, a testi épség védelme.

Ez tűrhetetlen!

Ma dől el, hogy milyen lesz a holnap Magyarországa: olyan-e ahol rettegniük kell mindazoknak, akik valamilyen kisebbséghez tartoznak, vagy olyan, ahol minden állampolgárt megilletnek ugyanazok a demokratikus jogok, ahol mindenki felemelt fejjel járhat az utcán. Ma Magyarországon a legelesettebbek, legvédtelenebbek: a roma kisebbség tagjai a támadások elsődleges céltáblái, ezért minden jóravaló embernek fel kell emelnie a szavát, ha őket fenyegetik.

a Charta szóvivői: Bauer Tamás, Fleck Zoltán, Vásárhelyi Mária és Vitányi Iván

Nagycsécs önkormányzata is és az ott élők is nagyon szegények. Gondot okoz a halálos áldozatok eltemetése és a túlélők segítése. Az elmúlt napokban szervezetek, magánszemélyek ajánlották fel anyagi segítségüket, az Önkormányzati Minisztérium pedig vállalta az elhunytak temetését. 

Kérjük, ha teheti, támogassa Ön is a támadás túlélőit, küldjön 1000 forintot a nagycsécsi polgármesteri hivatal számlaszámára: 11734114-15546072. Kérjük, üzenetként írja meg, hogy ez: a támadás áldozatainak szánt összeg. Köszönjük.

Elérhetetlen az antiszemita, újnyilas "bombagyár" oldal

Csak találgatni tudunk, miért elérhetetlen az egyik leghírhedtebb antiszemita, újnyilas szellemiségű szennyoldal, a bombagyár. Talán a szolgáltatónak lett elege az uszításokból, esetleg a szerver füstölt el, netalántán a köpönyegforgató, gerinctelen Polgár Tamás, az oldal szellemi atyja csinált a gatyájába alaposan a nemrég tökéletes közönyben lefolyt bírósági tárgyalását követően - talán ügyvédje tanácsára, talán önállóan rájött, hogy miután mindenkit hülyének nézve, súlyos közveszély okozást előidézve, egy panelházban bombát gyárt, esetleg könnyen hűvösre kerülhet. Reméljük, a szennyoldal minél tovább - lehetőleg örökre -  elérhetetlen marad.

MI MINDENT KELLENE CSINÁLNI

Kellene alapítani egy igazi kurzuslapot. "Fütykös" lenne a címe, mondjuk.

Kellene indítani egy magas színvonalú irodalmi hetilapot. "Fekete Lapok" legyen a címe. Hőskölteményeket közölne korunk nagyjairól és szerelemmentes elbeszéléseket, amelyek lehetőleg mind a zsidó halálával végződnének.

Új tankönyveket kellene nyomtatni az iskolák számára, amelyek a destruktív hazugságokkal szemben a keresztény nemzeti igazságokat tartalmaznák. Például: hogy a föld a világ közepe, nem gömbölyű, hanem tányér alakú, nem mozog, csupán a vörös nemzetköziek akarják megmozdítani.

Azután meg kellene már végre kezdeni az építkezéseket. Mindenekelőtt tíz templomot, tíz kaszárnyát, tíz börtönt és száz internáló barakkot meg egy kártyavárat kellene építeni.

Be kellene hozni a víz- és kenyéradót. Mosdóvízadót, szappanadót, levegőadót.

Föl kellene emelni a villamosjegy árát és a házbéreket.

Szaporítani kellene a villamos- és autóbusz-ellenőröket. Az ellenőr-rendszert ki kellene terjeszteni a jegyen kívül a zsebre, a múltra, a szándékokra.

Föl kellene találni a munkabér nélküli dolgozót.

Meg kellene engedni, hogy a luxusautók százhúsz kilométeres óránkénti sebességgel rohanjanak az utcákon; akiért kár lenne, az úgysem jár gyalog.

Új időszámítást kellene bevezetni. 1926 helyett 1513-at kellene írni.

Vissza kellene állítani az ősi igazságszolgáltatást, például aki kenyeret lop, annak le kellene vágni a kezét.

El kellene rendelni az Alföld homokosítását, a kötelező vályogépítkezést, deszkapadló nélkül. Föl kellene találni a mesterséges tüdővészt.

Korlátozni kellene a levegőfogyasztást.

Idegen valutát kellene hamisítani.

A közerkölcsöket meg kellene tisztítani benzinnel, szappannal, meleg vízzel és kefével. Esetleg porszívógéppel.

Büntetni kellene az öngyilkosságot. Például sikeres öngyilkosság után az öngyilkost főbe kellene lőni, és ezenfelül ötven évi hivatalvesztésre ítélni.

Új titkos társaságokat kellene fölállítani.

A verebeknek a csiripelést szigorúan el kellene tiltani. Destruktív verebek üldözésére föl kellene állítani a repülőrendőrséget.

Én nem értem, nem csinálnak semmit, nem történik semmi, nincs ebben az országban semmi iniciatíva.

Nagy Lajos, 1926

Szalámizódik a kisfasiszta cserkészcsoport

Két fasiszta nem fér meg egy csárdában
Az eredetileg három tagból álló (Koncz Főispán Törp és a szemüveges, nyurga Tudálékos Tóni) kiscsoportos fasiszta cserkészklub osztódással szaporodva több részre szakadt. A nyilas karszalag közepébe óvodás szintű krix-kraxokat firkáló újnyilas kiscsoportos kiképző részlegnek már két tagja van.

Standeisky Éva: Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban

Az irányítatlan rendszerváltozás sajátja – s ez alól 56 sem volt kivétel –, hogy felszínre kerülnek az addig lefojtott indulatok, a kibeszéletlen problémák. Szociális feszültségek esetében a vagyon(oso)k elleni fellépés (1848, 1918, 1944/45), a diktatúra bukásakor a volt vezetõ(k) iránti egyéni vagy csoportos bosszú (1919/20, 1956). Az antiszemitizmus pedig minden esetben.

A zsidóellenesség az 1956-os forradalomban is jelen volt. Csúsztatás lenne azonban a forradalom napjait az antiszemitizmussal diszkreditálni.¹ Elhamarkodott ítélkezés helyett az antiszemita jelenségek számbavétele, okainak feltárása vihet közelebb a történtek megértéséhez.

Az antiszemitizmus és a zsidóellenesség egymást fedõ fogalmak. Mindkét kifejezés magában foglalja a kisebbségekkel szembeni faji, származási és vallási elõítéleteket: a hagyományos – paraszti, középosztálybeli – antiszemitizmust, valamint az elõítéleteket a hatalmi harcban eszközként alkalmazó politikai antiszemitizmust.² A tradicionális zsidóellenesség a politikai antiszemitizmus mindenkori – hol hangsúlyos, hol rejtett – velejárója: szétválasztásuk ezért nehéz. A hagyományos zsidóellenesség általában politikai szándék nélküli: az alsóbb néprétegek tradicionális antiszemitizmusában szinte soha, a közép- és felsõ rétegekében pedig többnyire nincs jelen politikai indíttatás. 1956-ban a zsidóellenesség mindkét alapformája és ötvözetük is jelen volt.

A zsidóellenesség nem csupán elszigetelt csoportok vagy elõítéletes személyek sajátja. Az antiszemitizmus egyes vezetõkre éppúgy jellemzõ, mint a nem számszerûsíthetõ vezetettekre, csupán az elõbbi kategóriákba tartozók a politikai szituációhoz igazodva hirdetik, vagy éppen ellenkezõleg takargatják, rejtik elõítéletességüket. Mindenütt, így a sok százezernyi kommunista párttag és a sok tízezernyi funkcionárius között is szép számmal akadtak antiszemiták. A forradalom elsõ napjaiban számos kommunista helyi állami és pártfunkcionárius azért is állt a régi-új kormányfõ és az új pártfõtitkár mellé, mert sem Nagy Imre, sem Kádár János nem volt zsidó származású. A reformelkötelezettségû, Nagy Imre-párti kommunisták között, akiknek száma 1956 õszén, s különösen a forradalom napjaiban megsokszorozódott, ugyancsak voltak zsidóellenesek. Közülük sokan a harmadikutas népiek eszméihez kötõdtek.

A parasztpártiak – természetesen nem mindegyikük –, akik a forradalom idején a legfelszabadultabbaknak, legbizakodóbbaknak tûntek, szintén nem voltak mentesek a faji elfogultságtól, ha ezekben a napokban ennek nem is adták jelét.

Különbséget kell tenni a fõváros és a nagyvárosok, valamint a vidék forradalom alatti antiszemita jelenségei között. Forrás inkább ez utóbbiakra van. A kevés budapesti beszámoló között nem ritka az olyan, amely az antiszemitizmus elleni fellépésrõl tudósít.

„Az egyetlen antiszemita megjegyzést – írja Vekerdy Tamás – az október 25-i tömegben egy embertõl hallottam […] épp elhagytuk a bazilikát – Rusz-kik ha-za! Szavalta a tömeg –, mikor [a szemüveges férfi] makogni kezdett: Azért a zsidók is, ezek a zsidók, ezek… – és rátámadtak: Fogja be a száját vagy takarodjon innen! Szerencsétlen! Nem errõl van szó! Az egészbõl nem ért semmit! Általános volt a felzúdulás, a pofa elkussolt.”³

Örkény István naplófeljegyzésében említ egy esetet, értesülése azonban közvetett: „A Dob utcában egy ávósról, akit akasztani vittek, kiderül [Vajon hogyan? – S. É.], hogy zsidó. A tömeg elengedi. »nehogy azt merje valaki mondani, hogy pogrom van« – írja az emberek öntisztulásában bízó író, aki a Politikus nemzet optimista cím alatt említi a fenti esetet.⁴

Vajon a kevés fõvárosi adatból levonható-e a következtetés, hogy éppen Budapesten, a forradalom központjában nem voltak antiszemita megnyilvánulások? Éppen abban a milliós nagyvárosban nem, ahol viszonylag sok zsidó élte túl a holokausztot?

A vidéktõl eltérõen a fõváros vallási és kulturális sokféleségében a vallásos zsidók mássága nem szúrt szemet. Jelen volt viszont a zsidóellenesség „úri”, „középosztálybeli”, valamint kispolgári válfaja, amely 1945 után fõként magántársaságokba, családi körbe szorult vissza.⁵ A csõcselék a futballmeccseken hangosan zsidózott volna, ha nem fél a diktatúra rendõrségétõl. Maradt a szûkebb baráti, munkahelyi kör, esetleg a kocsma, ahol viszont a besúgóktól kellett tartania annak, aki a zsidók iránti elõítéletességét társai tudomására akarta hozni.

Az 1956-os forradalomban a fõvárosi nyilvánosságot – az október 23-i felvonulást, az értelmiségi forradalmi szervezeteket, a rádiót, az újságokat, a nyomtatott röplapokat, a gyûléseket – a reformelkötelezettségû kommunisták (közéjük tartozott Dudás József is!), majd egyre inkább a Petõfi Pártot létrehozó népi írók uralták, akik abban a hitben éltek, hogy a megreformált, kijavított, magyar szocializmusban önmagától megszûnik a zsidóellenesség. Nem tudható persze, hogy az 1945 utáni viszonyokat reprodukáló kormány létrejötte után meddig maradt volna meg a „közös ellenség” – a sztálinista kommunista diktatúra – elleni harcon alapuló egység, s valószínûsíthetõ felbomlásával nem jelent volna meg újra a hatalom felsõ köreiben is az antiszemitizmus. 1956. november 4-ig a fõvárosban még nem ment végbe az az átalakulás, amely a két-négy nappal késõbb ébredõ vidéken már november elsõ napjaira lezajlott: a hangadó fõvárosiak nehezebben adták fel reformelképzeléseiket, utópiáikat, mint a kommunizmusnak igazán soha el nem kötelezett vidékiek.

Az utókor vélekedése

A hatalom a korai Kádár-rendszerben összekuszálta a szálakat: eleinte szorgalmasan gyûjtögette az antiszemita atrocitások elterjedtségét bizonyító adatokat propagandakiadványai számára, majd úgy döntött, hogy jobb, ha az egészrõl elfeledkezik, hiszen politikai tõkét nem kovácsolhat belõle: kiderült ugyanis, hogy a forradalmi bizottságok visszaszorították a helyi antiszemitizmust. Még akkor is így tettek, ha egyénileg esetleg maguk is zsidóellenes érzelmûek voltak: a forradalom érdekét, a köz szolgálatát, vagyis a demokrácia érvényesítését tartották szem elõtt. Ennek feltárásában a hatalom ellenérdekelt volt.

A történészek szerint a forradalomra nem volt jellemzõ az antiszemitizmus. Szabó Miklós az antiszemitizmus egészséges elhalási folyamatáról ír.⁶ Karády Viktor – Kovács Andrásra hivatkozva – a demokratikus hagyományok továbbélését látja abban, hogy 1956-ban elenyészõ számban fordultak elõ antiszemita kilengések.⁷ Korábban – 1989-ben – a történész-szociológus Vári Istvánnal közösen írt cikkében – még úgy vélte, hogy 1956-ban „antiszemita háttérkultúra felelevenedésével van dolgunk, mert hogy ez a háttérkultúra teljesen eltûnt volna, nehezen képzelhetõ el olyan nemzedékek esetében, amelyeknek bizonyos (fõként városlakó) frakciói, alig tizenkét esztendõvel korábban vagy elõsegítették, vagy megtapsolták a zsidók deportálását. Itt tehát, semmi kétség, inkább a megszokásról, valamiféle hétköznapi fajgyûlöletrõl van szó, amely – jóllehet megtiltották, elfojtották vagy megtorolták a totalitárius diktatúra alatt – újra hangot kapott, hála a szabad véleménynyilvánításnak, amelyet a felkelés néhány hete alatt csodálatosképpen visszaiktattak jogaiba.”⁸

Pelle János ez utóbbi vélekedést erõsíti: példákkal bizonyította, hogy egyes térségekben, különösen Magyarország észak-keleti településein egyáltalán nem volt ritka a forradalom alatt a nyílt zsidózás.⁹

Mérvadó könyvekben arról olvashatunk, hogy az antiszemita atrocitások száma a két tucatot sem érte el. „Kisebb antiszemita atrocitásokat összesen 16 településrõl jelentettek. Budapest, ahol a legtöbb zsidó lakott, néhány antiszemita jelszó felröppenésétõl eltekintve, amit a tüntetõk nem vettek át, mentes maradt mindenfajta zsidóellenes megnyilvánulástól” – írja Romsics Ignác.¹⁰ Kovács András szerint „a forradalom napjaiban valójában elenyészõ volt az antiszemita jelenségek száma.”¹¹

A zsidóellenes megnyilvánulások közé nem csupán a zsidók tettleges bántalmazása, a lincselések, pogromok tartoznak, hanem a gesztusban, szóban és írásban elkövetett atrocitások is. Ezekkel megsokszorozódik a 15-20 körüli szám. Az antiszemitizmus esetében azonban a „kevés” is „sok”, különösen Magyarországon, ahol sokan még mindig hárítják, hogy felelõsséggel értékelje mindazt, ami a zsidó származású magyarokkal a XX. században történt. A számok önmagukban nem sokat jelentenek. Hány zsidóellenes megnyilvánulás kellene ahhoz, hogy az „elenyészõ” melléknév helyett a „gyakori”, vagy a „jellemzõ” melléknév lenne az indokolt? Ötven, száz, vagy még több?

A fentebb idézett történészi megállapítások a Fehér könyv adatain alapulnak. Ezek forrásai a Magyar Izraeliták Országos Irodájába eljutott helyi hitközségi jelentések. A propagandakiadvány összeállítói csupán a vallásos zsidók tapasztalatai közül emelhették ki azokat, amelyek tendenciózus politikai céljaiknak megfeleltek. A soha nyilvánosságra nem került hitközségi jelentések eleve nem terjedhettek ki valamennyi olyan településre, ahol 1956-ban zsidók éltek: nem mindenhonnan küldtek Budapestre beszámolót, számosan pedig emigráltak, vagy más településre költöztek a zsidóellenes megnyilvánulások érintettjei közül. Lehettek közöttük olyanok is, akik a restaurálódó rendszer iránti ellenszenvük miatt hallgattak a forradalom alatt elszenvedett sérelmeikrõl, amelyeket nem a forradalom, hanem a hatalomváltó zûrzavaros helyzet rovására írtak.

A Fehér könyv adataiból nem tudható meg, hogy a szekularizált zsidók hogyan élték meg a forradalom napjait. Az is homályban marad, hogy közülük a zsidó identitásukat elvesztõ kommunisták mennyire érezték érintettnek magukat, amikor kommunistaellenességgel összefonódó antiszemitizmussal találkoztak.

Az sem zárható ki, hogy a helyi beszámolók adatait a belügyi szervek megcsonkították, manipulálták, elzárták, esetleg megsemmisítették.

A hatalomnak nem volt érdeke annak bizonyítása, hogy a zsidóellenesség a legtöbb helyen kommunistaellenességgel párosult, hiszen ezzel megerõsítette volna a zsidóság és a kommunizmus összekapcsolódásának tévhitét. Ezért szorítkozott a hatalom a vallásos zsidók elleni hagyományos antiszemitizmus jelzésére. A Fehér könyv IV. kötetében felsorolt 19 eset közül csupán háromnak van valamelyes elmismásolt ávós és kommunistaellenes vonatkozása, s ezek is inkább az elsõ napok eseményeihez kötõdnek.

Egyértelmû példánk van viszont az összefonódó zsidó- és kommunistaellenesség szándékos szétválasztására. Kiskunmajsa nem szerepel a propagandasorozat antiszemita megnyilvánulásokkal foglalkozó IV. kötetében. Az I. kötetben viszont két kiskunmajsai zsidót is említenek – az egyiket konkrétan, a másikat áttételesen¹² –, az „ellenforradalom” áldozataként feltüntetett kiskunmajsai Neményi József származását és meglincselését viszont a könyv összeállítói elhallgatják. Az áldozat 1919-es kommunista volt – olvassuk –, „a tanács ipari és kereskedelmi elõadója.” (Az esetrõl a továbbiakban részletesen szó esik.)

A fentiekben vázolt 1957 eleji hatalmi hozzáállás „zsidókérdéshez” a Kádár-rendszer több évtizede alatt változatlan maradt. Némi oldódás csupán a nyolcvanas évek közepétõl tapasztalható, ez azonban nem terjedt ki a „zsidók és 1956”-témakörre, csupán a holokauszt egyes vonatkozásaira.¹³

Az 1956-os zsidóellenességre vonatkozó ismeretek szûkössége és egyoldalúsága alapvetõen két okkal magyarázható. Egyrészt a rendszerváltozás után meginduló kutatások még gyerekcipõben járnak: kevés a feltárt forrás, és a meglévõk is nehezen értelmezhetõk.¹⁴ Másrészt – és ez szorosan összefügg az elõzõvel – a kommunista uralom évtizedei alatt politikai-hatalmi megfontolásból az antiszemitizmus tabutémának számított. A Kádár-korszakban az 1956-os forradalom története sem képezhette tudományos kutatás tárgyát. A kettõs tiltás következtében olykor egymással homlokegyenest ellenkezõ sémák – nem volt antiszemitizmus, illetve felújult a szélsõjobboldali veszély – rögzültek.

Kortársi megítélés

A túlélõk jó része 1956-ban a holokauszt viszonylagos közelsége miatt – fél emberöltõ sem telt el a magyar zsidóság kétharmadának elpusztítása óta – rettegtek minden társadalmi változástól, és nem hitték, hogy az antiszemitizmus végleg eltûnt a magyar társadalomból. Túlzottak voltak félelmeik? Pánikba estek akkor is, amikor nem volt rá okuk? Elhitték a zsidóellenes atrocitásokról szóló híreket? Felnagyították a rettegésre okot adó téves értesüléseket? Lehet. Azonban a félelem mégis létezett, s olykor nem is egészen alaptalanul. Gergely Ágnes Tolmács címû regényének fõhõse így fogalmazza meg a túlélõk csoportköztudatát: „Legtöbben úgy voltak vele, mint a strucc: azt hitték, ha õk maguk nem tudják magukról, hogy kicsodák, a külvilág se fogja tudni róluk. Egy zöldségkereskedõ elment géplakatosnak, vasárnap kijárt sörözni a haverokkal a Ligetbe, és tíz évig tökéletes, felhõtlen egyenlõségérzete volt. 1956-ban aztán fölírták a háza falára: »Icig! Most nem jutsz el Auschwitzig!« Akkor disszidált.”¹⁵

Az emlékezõk megosztottak a zsidóellenesség megítélésében. Sokan emlékeznek antiszemita falfirkákra, röplapokra, de arra is, hogy felvonulásokon, népgyûléseken lehurrogták azokat, akik zsidóellenes kijelentéseket tettek.

A forradalom alatt jelenlévõ vélt és valós zsidóellenességet eltérõen ítélték meg a hatalmukat vesztõ párt- és állami funkcionáriusok, illetve a forradalom alatt élre került vezetõk. Az õ korabeli vélekedésük nem mosható egybe a zsidóellenes akciók végrehajtóinak indítékaival, vagyis ez a három összetevõ önmagában is vizsgálandó, ugyanakkor összefüggésük, kölcsönhatásuk világíthat rá leginkább a forradalom alatti zsidóellenesség mibenlétére.

Október 23-a után a zsidók és az antiszemiták között is akadtak olyanok, akik lehetségesnek tartották, hogy a népfelkelés zsidóüldözésbe fordul. Az elõbbiek rossz múltbéli tapasztalataik okán, az utóbbiak pedig beszûkült, torz társadalomképük miatt valószínûsítették a zsidók elleni fellépést. Sokan azok közül, akik egyik csoporthoz sem tartoztak, a tömegagresszió antiszemita kisüléseitõl féltek.

„Az utcán forró a hangulat. Félelmem, hogy zsidóveréssé ne fajuljon a dolog. A tizenkét év tapasztalatai után – írja korabeli naplójában az egyik parasztpárti politikus – nagy bölcsesség lesz, ha az utcán nem vernek zsidót. A zsidók különben nagyon félnek. A munkahelyemen is van egy-kettõ belõlük, sétálgatnak és mézesmázosan elõzékenyek.”¹⁶ „Valóban ezek voltak a tapasztalataim. A vállalat egész vezetése zsidó származású volt. Az volt a Képzõmûvészeti Alap iparmûvészeti részlegének az igazgatója, fõkönyvelõje, személyzetise mind. Én nem tekintettem ezt kérdésnek, de ismertem a melósok hangulatát. Számomra sosem volt kérdés a zsidókérdés. Mert az teljesen beteg ügy, de a zsidóságnak az a mozgása, amit a hatalomban való részvétellel végzett, a munkástömegekben nem váltott ki szimpátiát. Mert ahogy láttuk és tapasztaltuk, a vezetõk a gyárakban, az üzemekben, a vállalatoknál, általában mindenütt zsidók voltak. Õk voltak a kulcspozíciókban. És ezt a munkások jól érzékelték” – kommentálja naplóbejegyzését Kelemen Sándor az 1988-ban vele készített interjúban.¹⁷

A hagyományos antiszemitizmus

A forradalom idején Magyarországon az elõítéletesség hagyományos és új formái egyszerre voltak jelen. A tradicionális zsidóellenesség inkább a csoportosan elkövetett bántalmazásokban és rongálásokban és azok helyi kezelési módjában követhetõ nyomon. A zsidóellenes atrocitások túlnyomó többsége a közbiztonság átmeneti lazulásához köthetõ: ahhoz a néhány naphoz, amikor a régi erõszakszervek – a rendõrség és a honvédség – elbizonytalanodtak, visszahúzódtak, az újak – a polgárõrség, a nemzetõrség – pedig még nem szervezõdtek meg. A hatalomváltással járó bizonytalanság, a törvényi gátak leomlása kedvezett a lefojtott indulatok kirobbanásának. A következményektõl való félelem immár nem tartott vissza a cselekvéstõl. A külsõ, hatalmi fegyelmezõ erõ átmeneti meggyengülésének csupán az egyik, messze nem a leggyakoribb formája volt a tettlegességbe átcsapó zsidóellenesség. A felgyülemlett egyéni feszültségeket levezetõ rongálások, rablások, fosztogatások a hatalomváltás elkerülhetetlen velejárói voltak, és csak ritka esetben volt közük a forradalom céljaihoz.

Antiszemita atrocitásokra az esetek többségében azokon a vidéki településeken került sor, ahol nagyobb számban éltek a holokauszt után visszatérõ, vallási hagyományaikat is õrzõ zsidók: elsõsorban Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Szolnok megyében. A legtöbb antiszemita jellegû népköveteléssel is ebben a három megyében találkozunk, aminek persze az is oka lehet, hogy az ország többi megyéjérõl még keveset tudunk. Az 1945-ben visszatért zsidók azért is irritáltak számos helybélit, mert azok már jelenlétükkel is saját emberségük csorbulására, be nem ismert bûneikre – közömbösségükre a zsidók deportálásakor, a zsidó ingóságok eltulajdonítása – emlékeztették õket. A lelküket nyomó teher alól számosan úgy próbáltak menekülni, hogy felnagyították az általuk ismert zsidók ellenszenves tulajdonságait, visszatetszést keltõ cselekedeteit, és ezek alapján ítélték meg a többieket. Sokakat nyomasztott, másokat viszont saját szenvedéseikre gondolva felháborított, ha az egykori üldözöttek veszteségeikrõl, elszenvedett sérelmeikrõl beszéltek.

A Fehér könyvekben említett 19 antiszemita atrocitás közül 11 a fentebb említett három megyéhez kötõdik. Az Alföldön Pest és Bács-Kiskun megyében voltak még zsidóellenes megnyilvánulások –, öt Észak-Magyarországhoz, Borsod-Abaúj-Zemplén megyéhez köthetõ, a Dunántúlhoz csupán kettõ sorolható. (A Gyõr melletti Téten nem tudjuk, hogy mi történt, Pécsen randalírozók beverték a zsinagóga ablakait.)

A Fehér könyv nem említi a Szolnok megyei antiszemita megnyilvánulásokat. Cseh Géza azonban kiderítette, hogy csak a Jászságban nem fordult elõ zsidóellenesség, volt viszont Kunhegyesen, Tiszabõn és Szolnokon. „A Jászság zsidósága majdnem teljes egészében elpusztult, míg a tiszántúli és a szolnoki zsidó származású lakosok jó részét nem Auschwitzba, hanem Bécs környékére szállították” – indokolja az eltérést a történész.¹⁸

1944, illetve a zsidótörvényeket hozó Horthy-rendszer szellemiségének továbbélését jelzi, hogy némelyek a zsidók deportálását – és nem fizikai megsemmisítését! – 1956-ban is elfogadták, a „probléma” megfelelõ elintézési módjának tartották. Balkányban (Mátészalkai járás) az a hír járta, hogy a zsidókat internálni fogják.¹⁹

A felújuló elõítéletesség példái a különösen a fõvárosban gyakori, Auschwitzra utaló feliratok és röplapok.

Kisebb csoportok nem ritkán támadtak közelrõl nem is ismert, közéleti szerepet nem játszó zsidókra. Az 1956-ot megelõzõ bõ évtizedben elszenvedett sérelmek felhánytorgatásánál gyakran elõjött, negatív konnotációval, a zsidó mivolt.

A megtorló hatóságok az antiszemita megnyilvánulásokat gyakran az egykori nyilasoknak tulajdonították, mintegy hangsúlyozva ezzel, hogy az „ellenforradalomban” a Horthy-rendszer legszélsõségesebbjeinek jelentõs szerep jutott. Nyilas érzelmûek nem egy településen voltak – gondoljunk csak az 1939-es választások többszázezres szélsõjobboldali szavazótáborára –, s valószínûsíthetõ, hogy a legtöbb településen közülük kerültek ki azok, akik a felvonulásokon, tömeggyûléseken antiszemita jelszavakat kiabáltak. Ritkán fordult elõ azonban, hogy egykori nyilast a forradalom alatt a helyi közigazgatás élére választottak. A Jászapáti járás egyik községében a település egykori nyilas vezetõje lett a község forradalmi bizottságának elnöke: 1939-ben rendõri felügyelet alatt állt antiszemita izgatás – ablakbetörés, falfirka – miatt.²⁰

Ózdon az az Antalköz József lett a forradalmi bizottság elnöke, aki nyilas múlt után lépett be 1945-ben a kommunista pártba. Szélsõséges radikalizmusával, antiszemitizmusával munkástömegeket vonzott. Az általa terjesztett rémhír miatt robbant ki 1946 februárjában az ózdi pogrom, amely zsidó származású rendõrök meglincselése után fajult zsidóüldözéssé. 1956. október 29-én rémhírek alapján Ózdon hajtóvadászat indult az államvédelmisek ellen, akik közül kettõt meglincselt a tömeg.²¹

Az ultraradikális, anarchista Antalköz népszerûsége tíz év múltán, 1956-ban sem csökkent a bányászvárosban, ami a „vörös fasizmus”, a „fasiszta kommunizmus” szellemiségének életképességét mutatja. 1956-ban Ózdon zsidóellenes atrocitásokról nem tudunk, feltehetõen ekkor már nem éltek zsidók a településen.

A hagyományos zsidóellenesség makacs túlélésére bizonyíték a zsidónak tartott boltvezetõk iránti ellenszenv, amely a forradalom szabad légkörében a sokéves elfojtás után újra hangot kapott. Nyírbátorban az antiszemiták irigykedtek a zsidókra: „mindenütt a kereskedelmi vonal élén a zsidók vannak, pedig a keresztény ember is megállná a helyét ott, talán még becsületesebben, mint a zsidók.”²² A következõ szavak a nyírbátori járási tanács nagytermében 70-80 ember elõtt hangzottak el: „A zsidókat le kell váltani a boltokból, elég volt a zsidók vezetésébõl.”²³

Mérken (Mátészalkai járás) október 27-rõl 28-a virradóra ismeretlen fegyveresek támadták meg a „Bárd Sámuel zsidó kereskedõt”. „A lakás fel volt dúlva, a szülõk valahova elmenekültek, a két kis Bárd-gyermek pedig véresen feküdt […] [a helyszínre érkezõ két pedagógus] felriasztott néhány embert, a harangokat is meg akarták húzni, de ez nem sikerült, mert a kórus ajtaja be volt csukva. Bárdék szomszédai azt mondották, hogy autós géppisztolyos emberek követték el a gaztettet, mire az összegyûltek közül két ember vadászpuskájával fellõtt a levegõbe riasztásképpen. Késõbb megvizsgálták a Bárd-gyerekeket, akik súlyos sérüléseket szenvedtek. Nemsokára elõkerültek szüleik is.” Valószínû, hogy a család közönséges rablótámadásnak esett áldozatul, de miért éppen zsidókra esett az „ismeretlenek” választása?²⁴

A hagyományos zsidóellenes megnyilvánulásokhoz sorolhatók a zsidóverések, lincselések, a pogrom határát súroló rombolások, a helyiek által felszámolt pogromkezdeményezések.

Miskolcon a kommunista erõszakszervek elleni népítélet csapott át lincselésbe, ami az 1946. nyári, lincselésbe fajuló „népítéletettel” rokonítható. Október 26-án a differenciálásra képtelen tömeg a sortûz elrendelõinek vélt rendõrök-ávéhások mellett megtámadott egy ávéhásnak és zsidónak vélt járókelõt: ütlegelték, majd felakasztották.

Kísértetiesen ismétlõdött a helyi múlt. 1946-ban kommunista szervezésû, antikapitalista demonstráció fajult lincselésbe, tíz évvel késõbb az utcán demonstrálók a nemzetietlennek tartott kommunista diktatúra képviselõin álltak bosszút. Két vétlen áldozatuk mindkét esetben a zsidók közül került ki. 1946-ban a feketézõket jelképezte az a két zsidó malomtulajdonos, akit a kommunista párt által felheccelt munkások vertek halálra. Ugyanez lett a sorsa 1946-ban annak a pincebeli rejtekhelyébõl elõhurcolt zsidó származású nyomozónak is, akit a felelõsök számonkérésével bíztak meg. 1956-ban a munkástanács egyik képviselõje hiába próbálta a rendõrkapitányság pincéjében elrejteni Gáti Gyula alezredest, a megyei fõkapitányság bûnügyi helyettes vezetõjét: a tömeg elõráncigálta, és brutális módon meggyilkolta. A tizenkét évvel korábbi eseményre emlékeztet a tömeg összetétele, antiszemita fertõzöttsége.

A tíz évvel korábbi események a rendõrök is emlékeztek. Kiss János fõhadnagy 1956. december 3-i jelentésében írja: a sortûz után „odarohantunk hozzá [Gátihoz], de nem tudtunk vele beszélni, mert olyan volt, mint aki meg van zavarodva. Azonnal eszembe jutott az 1946-os esemény, és arra gondoltam, hogy a kint lévõ emberek megrohamozzák az épületet.”²⁵

A tömeg durván differenciált: az agresszió vágyától elbódítottak, az önkontrolljukat veszítettek – köztük számos köztörvényes –, még véletlenül sem támadtak nem zsidó embertársukra: az áldozatok mindkét esetben belügyesek – rendõrök, ávéhások – és zsidók voltak. Mind az 1946-os, mind az 1956-os miskolci megmozdulások során a tömeg az erõszakszervek képviselõi mellett egy kívülállót is meglincselt – mindketten zsidók voltak.

Szakolczai Attila 2003-ban bizonyítottnak véli, hogy a meglincselt gombügynök ávéhás volt: Rásó József dokumentumközlésére hivatkozik, amely az áldozatokat boncoló orvos vallomását tartalmazza. Szakolczai sem Gáti, sem a gombügynök származására nem említi. Három évvel korábban kevésbé volt kategorikus: „Egyelõre kérdéses az is, hogy Freimannt miért akasztották föl: azért, amit mondott, azért, amit mondtak rá, azért, mert menekülni próbált, vagy mert zsidó volt.”²⁶

Az állítólagos bizonyíték egy orvos tanúvallomása, aki szerint Freimann Lajos zsebében ÁVH-pecsétet találtak.²⁷ Úgy vélem, a bizonyításhoz ez nem elégséges: az orvos maga vallotta, hogy a megkérdezett ÁVH-sok közül senki sem ismerte a meggyilkoltat. Vajon miért tartott volna a titkosügynök zsebében ÁVH-ás pecsétet, amikor tömegmegfigyelésre indult? Kinek a parancsára figyelte az embereket, ha a megyei illetékesek nem is ismerték? Valószínûsíthetõ, hogy a „bizonyítékot” azok tették a zsebébe, akik tévedésüket akarták helyrehozni: a pecséttel vélték igazolni, hogy mégsem egy ártatlan ember életét oltották ki. Ha a kereskedõ valóban ügynök lett volna, a Kádár-rezsim saját mártírjaként ápolta volna emlékét, és nem közli a Fehér könyvben a feleség vallomását, aki szerint a zsidós Freimannban Gáti testvérét vélték felismerni. Nem tudhatták róla, hogy ávéhás, abban azonban biztosak voltak, hogy zsidó. Amikor felakasztották a ledöntött szovjet emlékmû talapzatára, lehúzták a nadrágját, hogy a körülmetéléssel bizonyítsák: zsidót öltek meg. (A per során az egyik vádlott azzal védekezett az antiszemitizmus vádja ellen, hogy õ csak arról szeretett volna meggyõzõdni, hogy az akasztás nem váltott-e ki ejakulációt, õ ugyanis azt hallotta, hogy a gerincoszlop megszakadása magömléssel jár.²⁸)

Szarvason a helyi – zsidó származású – orvost azért bántalmazták a tüntetõk közül többen, mert az orvos tiltakozott az ellen, hogy az egybegyûlteknek egy „volt nyilas” szónokoljon.²⁹ Az egykori leventeoktató és zászlós, aki 1956-os szereplése idején nyugdíjas tanító volt, 1957-ben a bíróság elõtt így rekonstruálta a jelenetet: az orvos „felém kiabált: »Mi az, már megint a fõ nyilasok fognak vezetni bennünket?«. Tekintettel arra, hogy én nyilas soha életemben nem voltam, felindultam [az orvos ] kijelentésén, és felszólítottam nevezettet, hogy jöjjön közelebb, és ismételje meg még egyszer az elmondottakat. Minthogy õ erre nem volt hajlandó, én ekkor azt kiáltottam neki: »piszkos zsidó«.”³⁰ A tanító nyilas párttagságára nem találtunk bizonyítékot, antiszemitizmusára azonban igen. A legtöbb helybéli igazságtalannak tartotta a tanító számonkérését és nyugdíjazását 1945-ben, amelyre 1944-es cselekedetei miatt került sor.

Tiszabercelen október 27-én este nyolc-tíz helybeli a kocsmai gyülekezõ után egy épülõfélben lévõ háznál kövekkel fegyverkeztek fel, majd a „zsidó vallású cipészmester” (az 1957. április 26-i keltezésû vádirat megfogalmazása) háza elé vonultak. Egyikük bekiabált: „Te kutya jordán, gyere ki. Lõj ki, ha van puskád!” A többiek beverték kövekkel az ablakot. A cipész helyett a lakás õrzésével megbízott férfi jelent meg, akit a társaság magával hurcolt. Arra kényszerítették, hogy hangosan kiabálja: „ruszki, mars ki, haragszom a zsidókra, én zsidó talpnyaló vagyok”.³¹ Vári György édesanyja emlékeit idézi: „belõttek az ablakon, és a szomszéd azt mondta, ne vaktában lövöldözzenek, hanem lõjék le a nagyszüleimet, aztán legyen csönd.”³²

Mátészalkán egy 56 éves kereskedõt vádoltak azzal, hogy fegyvereket rejteget (a helyi MÖHOSZ: Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség – paramilitáris szervezet – raktárvezetõje volt). Felelõsségrevonói megszavaztatták a tömeget: mit gondolnak, van-e nála fegyver, vagy nincs. Az emberek véleménye megoszlott. Volt, aki védeni próbálta, mire valaki megjegyezte: „Mindegy, ha jó ember is volt, de zsidó”. Hazatérve a megfélemlített ember eltorlaszolta háza kapuját, s amikor üldözõi újra megjelentek, egy kukoricaszár-kúpban keresett menedéket. Azt terjesztették róla, hogy 1945-ben, amikor a munkaszolgálatból visszatért, azt mondotta volt, hogy az utcát keresztény koponyákkal kellene végigrakatni.³³ A kijelentés legenda-jellegét mutatja, hogy mások más zsidóknak tulajdonítottak hasonló állítást („a hentes üzlettõl az állomásig keresztény fejjel fogják kirakni az utcákat”) akkor, amikor önmaguknak kellett indokot találni arra, hogy miért félemlítették meg a zsidó hentest, boltost, kocsmárost.³⁴ Nyírcsaholyban a következõ kijelentéseket tulajdonították az italbolt zsidó vezetõjének: „Ha rajtam múlna, keresztények fejével rakatnám ki az útpadkát, valamennyinek levágnám a fülét.”³⁵

A zsidóellenesség elszórt jeleivel november 4-e, a második szovjet megszállás után találkozhattak az utcán járók: röpcédulák és falfirkák árasztották a gyûlöletet. Az egyiken ez olvasható: „Ki a hazaáruló zsidókkal az országból!”³⁶ A legelterjedtebb szöveg: „Icig, nem jutsz el Auschwitzig!”, vagyis már itt, a hazádban pusztítunk el.³⁷

A Mátészalka melletti Balkányban két fegyveres november 11-én éjjel – vagyis éppen egy héttel a kádári hatalomátvétel után – zörgette fel az egyik helybéli zsidó családot. A két férfi a helyi földmûves-szövetkezet zsidó származású hentesét, vagyis a húsbegyûjtési felelõst kereste Weiszéknél.³⁸ Feleségét már korábban inzultálták: „Ezt a piszkos zsidó asszonyt még mindig megtûrik, még mindig nem ébredt fel a nép?” A támadói elõl menekülni próbáló férfit elkapták, és ütlegelni kezdték. Az asszony félelmében WC-re akart menni. Az egyik támadó pisztolyt szegezett a homlokának, és így akarta az udvarra kísérni: feltehetõen attól tartott, hogy az asszony megszökik. Kislányuk sikoltozott, és azt kiabálta: „Anyuka, anyuka!” A szomszédok tehetetlenül nézték a jelenetet. A házkutatás eredménytelenül zárult, mire a két férfi eltávozott. (A megrettent család emigrált.)³⁹

Kemecsén a tüntetõk beverték a zsidó lakosok ablakait, az orvosnak még a névtábláját is leverték.⁴⁰

1957 januárjában a debreceni nagytemplom lelkészét névtelen levélben fenyegette meg valaki. Prédikációjában a pap Pilátus jeruzsálemi bevonulásáról beszélt: a zsidók kérték a helytartót, hogy a császár képét távolítsa el a háza elõl. Ebben vélt aktualizáló tartalmat felfedezni a levélíró: „Te aljas zsidó bérenc, dicséred a zsidókat, magad is zsidó vagy, de majd számolunk.”⁴¹

1957 februárjából való az a nemzeti ellenállásra buzdító röpirat, amelyet a Kék Párthoz (?!) köthetõ. „Tennivalók: mivel minden rossz mozgatója a zsidóság és a kommunista párt, ezért korházba kell juttatni azokat a zsidókat, akik nem fizikai munkát végeznek, hanem a karhatalom tagjai, vagy hivatalokban ülnek, a párt mûködését pedig minden eszközzel akadályozni kell.”⁴² Egyetlen eszement személy irománya sem hagyható figyelmen kívül, hiszen nem tudható, hogy hányan olvasták el a röpiratot, s az még kevésbé, hogy a szöveg hány olvasójára hatott.

Kommunistaellenesség, zsidóellenesség

Az antiszemiták szerint a „zsidóuralom” a szocializmusban is megmaradt, csupán formát váltott: míg korábban a legfõbb gazdasági pozíciók voltak a zsidók kezében, addig 1945 után az államhatalmi funkciókat sajátították ki a zsidó származású kommunisták, háttérbe szorítva a vezetésre hivatott „magyarokat”.

1956-ban a letûnt rendszer irányítóinak gyûlöletéhez gyakran kapcsolódott zsidóellenesség, amit az váltott ki, hogy a helyi párt- és állami vezetõk, s nem ritkán az ÁVH-sok között voltak olyan zsidó eredetûek, akik antihumánusak és kegyetlenek voltak. Az õ elvakult párthûségük, embertelenségük azonban nem különbözött hasonló nem zsidó társaiéiktól. Ez utóbbiakat mégis kevesebb atrocitás érte, mint zsidó származásúakat.

Azok, akik a kommunisták hatalmát a zsidóuralommal azonosították, józanabb perceikben tisztában voltak azzal, hogy a közép- és felsõszintû párt- és állami vezetés tagjainak többsége mind Magyarországon, mind a Szovjetunióban nem a zsidó származásúak közül került ki. Az sem kerülhette el figyelmüket, hogy a kommunisták 1949 után számos zsidó származású korábbi vezetõt – fõleg értelmiségieket – távolítottak el posztjukról, s az 1949-tõl erõsödõ polgárellenes, antikozmopolita kampányokban sem volt nehéz a zsidóellenes élt felfedezni.⁴³

1956-ban a kommunistaellenességgel összekapcsolódó zsidóellenesség alanyai azok a pártutasításokat elvakult meggyõzõdésbõl végrehajtó, többnyire a mûködési helyükön idegen párt- és állami alkalmazottak lettek, akik 1945-ben, a szörnyû múlt, a holokauszt után váltak a megváltónak hitt kommunista eszme híveivé, és „egyházának”, a „Pártnak” hû szolgáivá.

Közéjük tartozhatott az alább idézendõ levél címzettje is.

„Rabinek Jenõné Párttitkárnõ!!!

Figyelmeztetünk!!! téged piszkos, büdös zsidó ringyó, hogy hamarosan eljõ az az idõ, amikor majd törvény elõtt felelni fogsz azokért az aljas tetteidért, amit a Magyar dolgozó anyák ellen elkövettél.

Hamis vádakkal, hamis tanúkkal éberségedet dicsõítve, hogy meglegyen minden héten a libád az uradnak meg mulatnivalója, börtönbe juttattad az anyák sokaságát. Vérdíjat kaptál értük, abból a hamis tanúknak is ígértél, de csak ígértél, de nem adtál nekik, mert piszkos zsidó vagy, az is maradsz.

Nem felejtettük, hogy hosszú éveket, hónapokat töltöttünk a börtönben, elszakítottál bennünket a családunktól, otthonunktól, gyermekeinktõl azért, mert te akkor éber népnevelõ párttitkár voltál. Fel vannak számolva a könnyek sokasága, amit neked, piszok zsidó ringyó, köszönhetünk. Azt hitted, elfelejtettünk, nem!!!. De majd a Te idõd is elkövetkezik, és felelni fogsz azokért a keserves börtönben eltöltött idõnkért, amit neked a magyarok iránti gyûlöletednek, amiért téged és a többi zsidókat elhurcolták, mi ártatlanok szenvedtünk, hogy pusztultál volna el a gázkamrában, a többi büdös zsidókkal együtt, akik a magyar apák és anyák ezreit megöltétek, börtönbe juttattátok, a jó zsidók azok elpusztultak.

Nem felejtettünk el Rabinek Jenõné Párttitkárnõ!!! Jön a te idõd is hamarosan.

Pécs, 1956. október Egy magyar Édesanya,

aki miattad ült börtönben” (PIL 61)

A töményen antiszemita iromány hátterét nem ismerjük. Nem kizárható, hogy a levélben emlegetett tények igazak. De miért társul hozzá elvakult rasszista gyûlölködés? Mintha a levélírónak az lenne a meggyõzõdése, hogy a párttitkárnõ intézkedéseit származása magyarázza. A sérelem rasszista átszínezése – zsidó bánt magyart – a levél végén megakad. Mintha a sértett agyában felvillanna a józanság szikrája: mégsem lehet csupán faji eredetû egy embertelen intézkedés, s az õ szenvedése sem ugyanaz, mint a holokauszt áldozataié. A gyalázkodó levélíróban mocorkálni kezd a disztingváló bûntudat – a jó zsidókat ölték meg –, hogy megmaradhasson a mesterségesen felfokozott megtorlásvágy irracionális állapotában.

A fenti levélben emlegetett bûnöket nem zsidó származású párttitkárok és népnevelõk százai is elkövették, mégsem maradt fenn ellenük irányuló, hasonló intenzitású dührõl tanúskodó dokumentum.

A forradalom Baranya megyei történetét kutató társadalomtörténész három funkcionárius-ellenes antiszemita kijelentésre – „elég volt 12 évi zsidó kommunista rabságból” variációira – bukkant. Az egyik községben „egy hírhedten nyilaskeresztes párttag” tettlegességre is ragadtatta magát.⁴⁴

A felvonulásokon, gyûléseken elhangzott indulatos, zsidóellenes kiszólásokat nehéz elválasztani a szovjet- és kommunistaellenes megnyilatkozásoktól. A zsidóellenes érzelmek a forradalom elsõ napjaiban törtek a felszínre. Számos olyan szobordöntögetõ, csillageltávolító felvonulásról, izzó hangulatú népgyûlésrõl tudunk, ahol valaki, vagy valakik szidták a zsidókat. Budapesten, mint a korábbi példák mutatják, az antiszemita bekiabálások a legtöbb esetben nem találtak követõkre; a jelenlévõk józanabbjai leintették hõbörgõ társukat, társaikat.

A zsidóellenesség megjelenésérõl egyes pártfunkcionáriusok már a forradalom elsõ napjaiban tartottak. A X. kerületi pártbizottságon október 24-én fogalmazott nyílt levélbõl, amelyet írói a kerület párttitkárjainak szántak, félelem- és tehetetlenségérzés árad: „A keddi nap [október 23-a] folyamán Budapest különbözõ helyein tömegtüntetések voltak. Az ellenségnek az a taktikája, hogy pártellenes, szovjetellenes, antiszemita jelszavakkal ellenállásra uszítja a népet.”⁴⁵

Vidéken számos helyen másként jelentkezett az antiszemitizmus, mint a fõvárosban. A különbségek alapvetõen a hatalmat birtokló kommunisták helyi megítélésével, a helyi viszonyok értékelésével magyarázhatók. A vidéki településeken a hagyományos zsidóellenesség és a kommunistaellenes antiszemitizmus egyszerre, olykor egymásba fonódva volt jelen.

A 26-i hajdúnánási tömegfelvonulás egyik résztvevõje így emlékezik: „Október 26-án délelõtt a Vízügyi Igazgatóság dolgozóival együtt négyes-ötös sorokban vonultunk fel a kövesúton. Velünk volt az anyagbeszerzõnk, a Farkas Sanyi, aki zsidó volt. Ezt látva egy Pongor József nevû lókupec nagyot kurjantott, hogy »Húzzák ki innen azt a zsidót, mert mindjárt agyonverem!«, és még a botját is felemelte. Úgy tettünk, mintha semmit sem hallottunk volna [a szerzõ kiemelése], csak még szorosabban fogtuk közre Sanyit.”⁴⁶

A tömegtüntetéseken elhangzott antiszemita kijelentésekrõl a legtöbbet a periratokból tudunk, amelyek a forradalom leverése utáni megtorlások során keletkeztek. Dikán Nóra könyvsorozatban tette közzé Szabolcs-Szatmár megyei kutatási eredményeit. Völgyesi Zoltán a hajdúnánási antiszemita atrocitásokról írt monográfiát. Az ország északkeleti régiójában 1945 elõtt nagy számban léteztek vallási szokásaikat hagyományos formában gyakorló zsidó közösségek. A holokauszt vidéki túlélõi közül talán a legtöbben az ország e részébe tértek vissza. Ezekkel az eltérõ okokkal magyarázható, hogy a legtöbb példánk a vidéki antiszemita megnyilvánulásokra Szabolcs-Szatmár és Hajdú megyébõl, illetve Borsod megyébõl való.

„Magyar testvérek, miénk az ország, a piszkos zsidókat és kommunistákat kizavarjuk az országból, mi vettük át a hatalmat.” (Elhangzott a nyírcsaholyi tanácsháza elõtti tömeggyûlésen.)⁴⁷ „Magyaroknak kenyeret, Rákosinak kötelet, zsidó kormányt nem tûrünk, ruszki, mars ki!” (Mátészalka)⁴⁸ „Le a kommunistákkal, le a piroskönyvesekkel, le a zsidókkal!” (Szamossályi)⁴⁹ Szinte szó szerint ugyanezeket kiabálták a tüntetõk Cégénydányádon, Kölcsén, Nagyszekeresen, Tiszabecsen, Túrricsén, Fehérgyarmaton, Nábrádon, Tiszabercelen.⁵⁰ „Ki kell nyírni a zsidókat és a kommunistákat!” (Balkány)⁵¹ „Nem kell zsidó kormány, mi magyarok vagyunk”; „büdös kommunisták, fel kell a zsidókat akasztani”. (Nagyecsedi tüntetõk)⁵² „Le a zsidó kormánnyal!” (Tiszavasvári)⁵³

Csengeren a 26-i gyûlésen amikor a szónok Gerõ Ernõ nevét említette „a tömeg zúgott, hogy zsidóbitang, le a zsidókkal”. A szónok reagálása: „A magyar népet magyar ember vezesse!”⁵⁴ A tömeggyûlés hangadója a méltán gyûlölt kommunista Gerõ ürügyén mintegy kizárta a zsidókat a magyarok közül.

Kisvárdán az egyik helyi lakos így buzdította társait ellenállásra: „Álljunk a tankok elé, ne engedjük be õket, leszámolunk a zsidókkal, ne engedjétek a szovjet tankokat, mert megfertõzik a magyar asszonyokat!” [Így!]⁵⁵

Az egyik nyírkarászi lakos a következõ szavakkal ösztönzött cselekvésre: „Mire várunk, amikor már Pesten és más városokban folyik a harc a zsidók megsemmisítéséért.”⁵⁶

Tiszakanyárban csaknem harmincan támadtak rá a tanács vb-titkárára és a vb-elnökére. „Elmondták mindenféle piszkos terrorista, zsidó népnyúzónak”.⁵⁷

Máriapócson a tömeg egy zsidó család háza elõtt vonult el. Ketten kiváltak, állítólag azért, hogy a zászlórúddal megverjék lakóját. „Büdös zsidó” – ordították. Egyikük kövekkel betörte az ablakot. Éjjel ismeretlen tettesek felgyújtották a házat, amely porig égett.⁵⁸

Nagyecseden a felkelõk miután összetörték a kommunista párthelyiség berendezését az egyik kommunista házához mentek, aki zsidó származású volt. Házkutatást tartottak nála: 15-20 könyvet kihordtak az udvarra, és felgyújtották.⁵⁹

Ófehértón a kultúrházban éppen a munkástanács megválasztása folyt, amikor az egyik jelenlévõ a közelében álló zsidó asszonyra támadt: „Elég volt a zsidók uralmából, most már lejárt a zsidóság rendszere”.⁶⁰ Kisaron az egyik felhevült tüntetõ e szavakkal támadt a vb-elnökre: „Mars ki, piszkos zsidó, […] szívtad eleget a vérünk!”⁶¹

Füzesabonyban (Heves megye) október 27-én volt tömegfelvonulás. „Útközben a kiskereskedelmi vállalat zsidó származású vezetõjét ittas személyek az utcára akarták hurcolni, hogy ott agyonverjék. A tragédiát a kiegészítõ parancsnokság egyik tagja akadályozta meg, az üzlet vezetõjét (védõ)õrizetbe vették.”⁶² A Fehér könyv szerzõje enyhébben ítéli meg ezt a helyzetet: az emberek „antiszemita jelszavakat kiáltozva vonultak a textil-üzlet elé, ahonnan elzavarták az üzletvezetõt.”⁶³

Füzesgyarmaton (Békés megye) október 28-án sokan attól tartottak, hogy fegyveres kommunisták – „zsidók” – jönnek a községbe: azt feltételezték, hogy a helyi zsidók hívták be õket. A nemzetõrparancsnok sajátos módját választotta a tömegindulat lecsillapításának: „átkutattatta a község két kommunista, egyben zsidó származású lakosának – a földmûves-szövetkezet pénztárosának és a cipõbolt vezetõjének – a házát”. A pogromhangulat ezzel nem szûnt meg: a másnapi piacnapon kikergették a „a magyarok boltjaiból” a zsidó származású Moskovitz-testvérpárt, s csak a nemzetõrök beavatkozásának volt köszönhetõ, hogy nem lincselték meg õket.⁶⁴

Kiskunmajsán a tanács zsidó begyûjtési felügyelõjét agyonverte a feldühödött tömeg. A legbrutálisabb ütlegelõk lumpenek voltak, akik vagyontalanságuk okán eleve nem lehettek kárvallottjai az embertelen beszolgáltatási, rekvirálási akcióknak. (A párttitkárt és a VB-elnököt, vagyis a meggyilkolt hivatalbeli feletteseit megkímélte a tömegharag.)

Sokhelyütt gyûlölték a begyûjtési felügyelõket, akik embertelen intézkedéseikkel mintegy a diktatúrát személyesítették meg. Õk ugyan a tanácsi vezetõk utasítására rekviráltattak a helyi rendõrökkel, de veszélyesebb helyzetbe kerültek, mint a menekülési lehetõséggel bíró és fegyverrel is rendelkezõ irányítók, illetve rendõrök. Funkciójukból adódó kiszolgáltatottságukkal magyarázható elsõsorban, hogy a tömegindulatok kitörése idején közülük többet ért testi sérelem. Ahhoz azonban, hogy életüket kioltsák, több is kellett: Kiskunmajsán ez a „több” a zsidó származás volt.

Aki csak a Bács-Kiskun megyére vonatkozó összefoglalókat, helytörténeti munkákat⁶⁵ forgatja, nemigen gondolhat erre az összefüggésre, hiszen a zsidósággal kapcsolatos csaknem minden történés tabuvá vált 1948 után: a köz- és egyéni elfojtás a tudat alá nyomta szinte valamennyit. Az antiszemitizmus vizsgálatának tabujellege az 1998-as rendszerváltozás után megmaradt: a történészek általában kerülik a témát.⁶⁶ Ezért nem csupán a hatalmi önkény, illetve a „túlélõ múlt” okolható, hanem az egyéni és a kollektív bûntudat is, amely a zsidóüldözések és a holokauszt óta nyomja az emberek – köztük a háború után született generációk tagjainak – lelkiismeretét.

A Kiskunmajsán élõk tudták – az idõsek ma, 2003-ban is tudják –, hogy a kegyetlen módon meggyilkolt Neményi József zsidó származású volt, akit a helyiek az átlagnál sötétebb bõrszíne miatt csak Négusnak emlegettek. Sokan gyûlölték pökhendi magatartása, lenézõ modora miatt. „A Négus ment a piacon, és a tejfölös fazekat, mint a labdát fölrúgta. Ha valaki árult terményt, megfogta és szétszórta. Melléje be köllött menni a tanácsra, és megbüntették. Úgy nézett ki, mint a cigány. Kis alacsony, csúnya vénember volt” – emlékezett 1993-ban az egyik helybeli.⁶⁷ Származása, az átlagtól eltérõ kinézete, de mindenekelõtt gyûlölt foglalkozása együttesen idézhették elõ, hogy az irányíthatatlanná vált tömegindulat benne találta meg tárgyát.

Már a forradalom elõtti napokban sablonnal felfestett szöveg támadta az agilis felügyelõt: „Éljen Tito, Négus kuss, agyonverünk, innen fuss!” Egy 1958-ból származó tanácsi beszámoló szerint október 27-én 30-50 ember a lakásán kereste Neményit. „Négy ember megragadta, gondolkodás nélkül hozták kifelé, anélkül, hogy bántalmazták volna. Nem is tanúsított ellenállást… Volt egy nyitott nagykapu a tanácsházán. Kettõ rendõr ott állt. Az egyik az egyik kapufélfánál, a másik a másiknál. Szuronyos fegyver volt náluk. Látták, hogy hozzák a Négust. Ahogy a tömeg meglátta, kiment elé. A Négus, amikor meglátta, hogy a tömeg õfelé közeledik, kivágta magát az emberek tagjaiból, és odamenekült a két rendõrhöz, de nem volt már több mint öt méter a tömeg és a Négus között. A két rendõr hátat fordított neki, sõt az egyik ellökte magától.” Ütlegelni kezdték, felesége testével próbálta védeni, így már õt is ütötték. Egy honvéd szakaszvezetõ szabadította ki õket. A több sebbõl vérzõ Neményit a tanács légópincéjébe zárták, de onnan is elõráncigálták. „Küldték le a cigányt, hogy menjen, és hozza föl. A cigány tiltakozott kézzel-lábbal. Öt-hat ember megfogta, s lelökte a cigányt. Ahogy a cigány oda le lett lökve, a Négus rátámadt abban a pillanatban kétségbeesésében. 40 kilós ember volt, ez a cigány meg jó deltás. A cigány megfogta azt a kis embert és fölhajította a pincébõl. A tömeg már vitte is ki az utcai ajtón. A Pekó Pista […] a [zászló]rudat kettõbe törte a térdén, s ahogy vitték neki szembe a Négust, hát az arcába szúrt neki ezzel többször, hogy hova, ezt pontosan ugye nem lehetett látni… Ütötték, verték, hol elesett, hol fölkelt, illetve fölemelték. […] ekkor már eszméletét vesztette, már nem is ütötték, inkább taposták… még egy ember odavitt egy marhakötelet, hogy akasszák föl a fára. Azt mondták ekkor többen, hogy mire való lenne egy hullát fölakasztani” – olvasható egy 1962-es tanácsülési jegyzõkönyvben.

Az alábbi történetben a hagyományos paraszti antiszemitizmus viszonylag újkeletû kommunistaellenességgel társul, a tömegmámor hatását valódi alkohol pótolja.

A miskolci drótgyárban (is) október 26-án adták ki a munkabéreket. Az alsózsolcaiak, mint fizetésosztás után általában, hazatérés közben alaposan felöntöttek a garatra. A forradalom híreinek hatására falubelijeik megleckéztetésére éreztek késztetést. A zsidó származású párttag-testvérpár és a helyi pártfunkcionárius ötlött az eszükbe. Az elõbbiek egyike öt évvel korábban állítólag lekezelõ kijelentést tett róluk: „nem adna húst a parasztoknak, amíg saját húsuk le nem szárad róluk”, „levegõt sem adna nekik, nemhogy húst”. A kibeszéletlen kölcsönös sérelmek a részegek tettlegességévé fajultak. A legaktívabb a félnyomorék, parasztból munkássá lett egykori hadifogoly volt, akinek egészsége a Szovjetunióban ment tönkre. Ordítozva nyomultak be a házba: „Hol vagy Groszmann Berti [már Garadnainak hívták], Zsíros Erzsi, az anyátok zsidó istenit, megöllek. Hol vannak azok a büdös zsidók? [...] Agyonütjük õket! Gyere ki, te kutya zsidó!” A megtámadottaknak némi dulakodás után sikerült elmenekülniük, mire a részeg társaság is odébb állt.⁶⁸

A kommunistaellenességgel összefonódott zsidóellenességhez olykor zsidókra sem volt szükség. Az egyik Fejér megyei községben a felvonulók akkor kezdtek el antiszemita kijelentéseket tenni a kormányra és a községben lakó országgyûlési képviselõnõre, amikor az asszony háza elé értek, aki nem volt zsidó, „csupán” kommunista párttag és a kommunista rendszer híve.⁶⁹

A zsidóellenességhez a primitív általánosítás szintjén kapcsolódott a szovjetgyûlölet és a kommunistaellenesség. „Zsidóra, kommunistára nincs szükség” – mondotta állítólag a forradalom oldalára átállt tanácstitkár Mátészalkán.⁷⁰

Az antikommunista-antiszemita mentalitásra Vidovics Ferenc egykori kisgazda alispán kaposvári szónoklata a példa. A helyi Nemzeti Tanács egyik tagjának visszaemlékezése szerint a volt kisgazda politikus szónoklatát „azzal kezdte, hogy napsütötte hazánkat hogyan borította homályba Oroszország felõl a keleti gettók árnyéka”.⁷¹

Zsidóellenességet feltételezhetünk a nagykanizsai határõrség egyes, a forradalom mellé állt vezetõinél. A Zala Megyei Forradalmi Bizottságba bekerült képviselõjük a forradalmi bizottság november 3-i tanácskozásán azt fejtegette, hogy „Csillag õrnagy” félt a forradalomtól, és megszökött: „ez egy zsidó õrnagy volt. Ez nem a magyar nép érdekeit képviselte”.⁷²

A zsidók és a kommunisták azonosításával kapcsolatos történet: november 2-án jelentette a sajóvámosi forradalmi bizottság (ott munkástanácsnak hívták) elnöke, hogy a község lakóit a közeli erdõbõl jövõ „fegyveres banditák” támadták meg. Lehetségesnek tartotta, hogy „a fegyvereseket zsidók szervezték”.⁷³ Feltehetõen az elmenekült kommunista funkcionáriusokra gondolt.

A kommunisták és a zsidók azonosításának jellemzõ tévképzete, amikor Lenint zsidónak vélték. Baktalórántházán a járási nemzetõrség vezetõje felháborodottan konstatálta, hogy a járási rendõrkapitányságon még mindig ott függ Lenin képe: „a zsidó kommunista fényképe mit keres a falon, mikor már az a rendszer megváltozott”.⁷⁴

Elõfordult, hogy a zsidók közötti szolidaritás antiszemita kliséjét összekapcsolták a kommunista rémuralommal, és Rákosit a zsidók védelmezõjeként emlegették. Nem akartak tudni arról, hogy a pártvezér önmagát nem tekintette zsidónak, s a „szocializmus alapjainak lerakása”, vagyis a polgári rend gazdasági és ideológiai felszámolásakor a terror egyaránt sújtotta a zsidókat és a nem zsidókat. „A vásárosnaményi járás területén az a hír terjedt el, hogy a zsidók azért hagyják el az ország területét, mert a Rákosi-rendszer elbukott, és a Budapestre érkezett fõrabbi hívta fel figyelmüket, hogy menjenek Egyiptomba.”⁷⁵ A rémhír egy másik antiszemita közhely meglétére is rámutat: sokan azt hiszik, hogy a világ zsidóságát valamiféle központból irányítják. Így kerülhetett a világ zsidóságának nemlétezõ fõrabbija Budapestre, a fantáziálók szerint szovjet engedéllyel. A kitelepülés végcélja, Egyiptom, archaikus, a Bibliából eredeztethetõ képzettársításokra utal.

A kommunisták iránti ellenszenv egyik megnyilvánulási formája a „zsidóbérenc” titulus volt, ami becsmérlõ intenzitásban csak hajszálnyira maradt el a „zsidó kommunista” pejoratív minõsítéstõl. „Kommunista zsidóbérencre nincs tovább szükség” – adták ki a vb-elnök útját Kisaron.⁷⁶ Csaholcon az iskolaigazgatót „piszkos zsidópártinak” nevezték.⁷⁷ Balkányon az igazgató tanítót tartották zsidóbérencnek.⁷⁸

A leegyszerûsítõ elõítéletességet néha a személyesség is képes oldani. Tiszakécskén izgatott tömeg – ezernél is többen lehettek – gyülekezett a tanácsháza elõtt. A kiabált jelszavak között az is elhangzott: „ki a zsidókkal a kormányból!” – emlékezett vissza a pap. „De ezt nem kell antiszemita megnyilvánulásnak tekinteni, mert velük menetelt a szódavizes Oppenheim lánya is, és magam hallottam, amikor valaki odaszólt neki, hogy nehogy magára vegye, Mancika!”⁷⁹

A kommunista = zsidó-tévképzet, amelynek a forradalom alatti megjelenésérõl fentebb már volt szó, olyannyira rögzült, hogy még Kádár el nem fogadása során is felbukkant. „A keszthelyi járás területén az a hír terjedt el, hogy a sztrájkot tíz napra meghosszabbítják, mert a Kádár-kormányt nem ismerik el. Ezt azzal indokolják, hogy Kádár zsidó, nekik ilyen miniszter nem kell.”⁸⁰

Egy vásárosnaményi lakos így reagált a november 4-i hatalomváltásra: „Zsidó kormány, bábkormány”.⁸¹ „Nem fog sokáig tartani, zsidó bábkormány” – vélekedtek más helyiek az új éráról.⁸²

A tiszakóródi tanító amalgámozta gyûlölete tárgyait: „Nem bízok én Kádárban sem, köztudatban az van, hogy Kádár is zsidó, csak magyarosította a nevét.”⁸³

1957 elején egyesek tudni vélték, hogy Marosán György, az új pártvezetés egyik legmilitánsabb tagja egy bányászgyûlésen a következõ szavakkal próbálta diszkreditálni a forradalom elõtti hetekben a tömegek elõtt különösen népszerûvé vált kommunista írót: »mit hazafiaskodik Háy Gyula, aki kitért zsidó«.”⁸⁴

A helyi forradalmi vezetõk reagálása a zsidóellenességre

A tömegmegmozdulásokon elhangzott antiszemita kijelentésekkel ellentétben az írásba foglalt jelentésekben csak elvétve találunk zsidóellenes kitételeket: a fogalmazás aktusa egyben mentális kontrollt is jelent. Aki egy felvonuláson vagy népgyûlésen a tömeggel azonosul, átveszi az embermassza személytelen felelõtlenségét, s olyat is megenged magának, amit egyébként nem tenne meg, ha csak nem elvbarátai szûkebb társaságában van. A népkövetelések szövegezõje nincs már a tömegszuggesztió bódulatában: (író)asztala fölé hajolva küszködik a mondatokkal; az esetek zömében értelmiségi, vagy szellemi foglalkozású állami alkalmazott (pedagógus, tanácsi tisztviselõ), aki tisztában van a leírt szó hatásával. Ha félre is siklana a tolla, társak vannak mellette, akik beleszólhatnak a véglegesnek szánt szövegbe.

Testületi iratban rögzített kormányellenesség antiszemita megjelenési formájával Szajla Munkástanácsának (forradalmi bizottságának) október 29-i, eredeti aláírásokkal hitelesített követeléseiben találkozunk: „Új magyar, független, zsidómentes kormány alakuljon.”⁸⁵ Józsa Forradalmi Bizottságának október 27-i 33 pontja egyikében a zsidóellenesség áttételes: „Józsa község dogozó népe kéri, hogy a megalakult új kormányban csak magyar nemzetiség legyen, ne legyen úgy, mint az elmúltban volt, hogy vezetõ pozíciót töltöttek be, de állampolgárságuk magyar nem volt [sic!].” S hogy kétség ne legyen, kikre gondolnak, ugyanebben a pontban leszögezik: Rákosit, Gerõt és társaikat „súlyos felelõsségre kell vonni”, Rákosi „itt, a magyar dolgozók elõtt számoljon be, hogy miért vitte az országot romba.”⁸⁶

Az antikommunizmussal szorosan összefonódó zsidóellenesség nem egy esetben a forradalmi bizottságok összetételét is befolyásolta, vagy befolyásolhatta. Háy Gyula egyik rendõrségi kihallgatásán közvetett forrásra hivatkozva vallotta: „Amikor az I. kerületben forradalmi tanácsot választottak, a környéken lakóktól hallottam, hogy több jelölt ellen zúgolódás volt, mert kommunisták vagy zsidók.”⁸⁷

A forradalmi bizottságok igyekeztek visszaszorítani a spontán feltörõ antiszemitizmust. Olykor megoldhatatlan feladatnak tûnt, hogyan egyeztessék össze a nép bizalmából megválasztott vezetõk az antiszemita tömegindulatok leszerelését a megtámadottak védelmével. A forradalmi szervek vezetõi a tömegek lecsillapítását fontosabbnak tartották, mint az igazságosság szempontjainak érvényesítését. Feltételezhetõ az is, hogy a közösségi ethosz, a nép bizalma segítette õket esetleges antidemokratikus érzelmeik elfojtásában: akkor is védelmezték az üldözötteket, ha a lelkük mélyén maguk is zsidóellenes érzelmûek voltak. A hajdúnánási események erre engednek következtetni.

Ezen az észak-alföldi településen a forradalom helyi konszolidálóinak a számos egyéb feladat mellett a helyi pogrom utóhatásaival, következményeivel is meg kellett birkózniuk. Amikor a hajdúnánásiak hírét vették a fõvárosi és debreceni eseményeknek, náluk is elkezdõdtek a spontán utcai tüntetések. A mezõvárosi településen tömegével éltek nehézsorsú, iskolázatlan lumpenek, akik a zavaros helyzetben elemükben érezték magukat. Agresszív késztetéseiket az idõ múltával fokozta az elfogyasztott tekintélyes mennyiségû alkohol. Kezdetben a gyûlölt kommunista jelképeket zúzták össze, de a csõcselék étvágya kevésnek találta a rombolnivalót, s az izgága tömeg agressziója a helyi zsidó kisebbség ellen fordult.⁸⁸ Motivációik közül csak egyik volt az 1944-es vélt sérelem, amit verbalizálni lehetett, és önigazolásul is ez szolgálhatott leginkább. Kelet-Magyarországon ugyanis 1944-ben a megszálló szovjetek ezrével hurcolták el a civil lakosságot a Szovjetunióba. Hajdúnánáson is több százan estek áldozatul a fogolyszedésnek. Elhurcolásuk egybeesett néhány, a munkaszolgálat szörnyûségeit túlélt, zsidóként üldözött férfi hazatérésével. A felfoghatatlan fogolyszedésre: szeretteik elhurcolására racionális magyarázatot keresõ helyiek azokban a munkaszolgálatból visszatért zsidókban vélték megtalálni a felelõsöket, akik szerintük kapcsolatban álltak a települést megszálló szovjetekkel. Nyomorúságukat fokozta, hogy az elvittek közül évtized múltán is csak néhányan tértek vissza.

A forradalom alatti nánási zsidóverések, pusztítások kiváltó okai között volt még a másság elviselhetetlenségébõl eredõ népi antiszemitizmus, és szerepet játszott a szociális, kulturális különbségekbõl adódó féltékenység, kisebbrendûségi érzés is.

A több ezer lakosú Nánáson a holokauszt után kevesen maradtak zsidók. A csaknem százfõnyi ortodox zsidó vallási közösség folytatta hagyományait: elkülönülten élt saját szokásai szerint. Voltak a mezõvárosban asszimilált zsidók is, zömük a helyi társadalom gazdasági elitjéhez tartozott (bolt- és italmérés vezetõ, kereskedõ stb.). Amikor a csõcselékbõl valaki október 26-án délután kiadta a jelszót a zsidóverésre, a felgerjedt tömeg nem csupán a vélt szovjetbérencek keresésére indult, hanem megrohanta a „zsidóutcát”, és súlyosan bántalmazta a vallási közösség vezetõit, majd a településen élõ egyéb, zsidóklakta házakat kereste föl. A zsidóüldözések – elszigeteltebben – másnap és harmadnap is folytatódtak.

Hogyan reagált a pogromra a nép újonnan választott szerve, a helyi forradalmi bizottság?

A pogrom a helyi hatalmi átrendezõdés kezdetén tört ki. A tanács és a kommunista párt reformérzelmû, a nép bizalmát élvezõ vezetõi meggyõzték a tanácsházán iratokat pusztító csoportokat, hogy saját érdekükben ne semmisítsék meg a majdani sérelemorvosláshoz szükséges dokumentumokat. A téren tüntetõ, a szovjet emlékmûvet leromboló tömeg megfékezésére nem is tettek kísérletet. Nem akarták a rendõröket bevetni ellenük: úgy vélték, kevesen vannak ahhoz, hogy megfékezzék a rendbontókat, s – talán – a parancs szabotálásától is tartottak. Más megoldást kerestek: párttagokból, értelmiségiekbõl és önként jelentkezõkbõl rendfenntartó polgárõrséget toboroztak.

Az új hatalmi szerv nem spontán szervezõdött, hanem a régi vezetés egy csoportja formálta, akik tisztában voltak azzal, kik azok a régi irányítók, akik ellenszenvesek a lakosságnak (a városi párttitkárt a „nép kívánságára” hivatkozva a nagygyûlésen szólították fel távozásra), s jó politikai érzékkel nyúltak vissza az 1945-öt közvetlenül követõ idõszak hagyományaihoz: az akkori koalíciós nemzeti bizottság tagjait kérték fel a régi-új hatalmi szerv tagjainak.⁸⁹

A forradalmi bizottságot a mintegy hétszáz-nyolcszáz fõbõl álló nagygyûlés szentesítette. A nánási forradalmi bizottság a tömegindulatok megfékezését vélte a legsürgõsebbnek. Ennek érdekében átszervezte, „megrendszabályozta” a nemzetõrséggé átkeresztelt polgárõrséget. Erre azért volt szükség, mert közülük többen részt vettek a zsidóüldözésekben és a fosztogatásokban – õk kikerültek a testületbõl. A polgárõrség más tagjai pedig – például az egyik szovjetbérencnek tartott, hajdani zsidó munkaszolgálatos – a népharag célpontjai lettek, nemzetõrökként szóba sem jöttek. A forradalmi bizottság elrendelte a szesztilalmat (ez gyakori intézkedés volt országszerte), s a végzett egyetemistákból álló debreceni felkelõcsoport segítségével „leszerelte” a kétes elemeket.

A forradalmi bizottság vezetõje – Szilágyi Gyula 1954-tõl volt a település tanácselnöke, korábban asztalosként dolgozott – a nép megnyugtatása érdekében engedményeket tett a tömeghangulatnak: azzal az érvvel szerelte le a lincselõket, hogy a megtámadott zsidók közül néhányat lefogatott, mondván, hogy „bûnükért” majd bíróság elõtt felelnek, majd a zsidókat a település elhagyására szólította fel. A zsidók elõtt azzal érvelt, hogy csak így tudja megóvni õket a népharagtól.

Pár nappal késõbb ügyes taktikával csillapította le az asszonyokat, akik túszként kezelték a községbõl elmenekült egyik zsidó férfi feleségét: az asszonyok a férjet tették felelõssé szeretteik 1944-es elhurcolásáért. Az asszonyok vezetõje azt mondta a megrettent nõnek: „Látja, látja, magukat is utolérte a végzet, pedig jóizûen nevettek, amikor férjeinket siratgattuk, akiket a maga ura elvitetett.” „Én még akkor deportálva voltam” – védekezett az asszony.⁹⁰ A forradalmi bizottsági elnök megígérte az asszonyoknak, hogy túszukat Debrecenbe viteti, és átadja a bíróságnak. A gépkocsivezetõnek viszont azt az utasítást adta, hogy a foglyot Debrecenben engedje szabadon.

A tömeghangulat kiszolgálását példázza a következõ eset is: amikor a forradalmi bizottság egyik tagja azt javasolta, hogy a pogromistákat vegyék õrizetbe, a többiek, köztük a nemzetõrparancsnok, leszavazták társukat, mondván, hogy erre nincs hatáskörük. A zsidók õrizetbe vételekor viszont nem voltak ilyen aggályaik. Voltaképpen az õ lefogásuk megmentésüket szolgálta ugyan, de a „népet” abban a tudatban hagyták, hogy az õrizetbe vett zsidók potenciális bûnelkövetõk, míg a zsidóverõkre még a bûn gyanúja sem vetült, s ezt a megoldási módot a helyi néphatalom – a forradalmi bizottság – szentesítette.

A hajdunánási forradalmi bizottság 1956-os magatartása a kunmadarasi nemzeti bizottság 1946-os magatartására emlékeztet. A kunmadarasi, halálos áldozatokat is követelõ pogrom túlélõinek a helyi pártokból alakult néphatalmi szerv képviselõi azt tanácsolták, hogy a tömegindulatok leszerelése érdekében a zsidók hagyják el szülõhelyüket, s ezzel mintegy jóváhagyták azt az antiszemita vélekedést, hogy a pogromért közvetve – létükkel – õk is felelõsek.⁹¹

Hodászon a járási forradalmi küldött a rendteremtést fontosabbnak tartotta a zsidók védelménél: „4-5 zsidót megesznek – mondotta állítólag –, de rendnek kell lenni.”⁹²

Eredményezhet-e valamiféle erkölcsi tisztulást ez az óvatoskodó, kompromisszumkeresõ magatartás? A kommunisták befolyása alatt lévõ államhatalom sem 1946-ban, sem 1957-ben nem bírálta felül a pogromot követõ igen problematikus – bár lokális szempontból helyesnek tûnõ és rövid távon békességet hozó – döntést. 1946-ban az államhatalomnak elsõsorban azért nem volt érdeke az antiszemita tömegmegmozdulások reális értékelése, mert Rákosiék a kunmadarasi pogrom adta lehetõségek kihasználásával legfõbb politikai ellenfelükre, a kisgazdapártra kívántak csapást mérni, s nem a valódi bûnösöket (akik között szép számmal voltak kommunisták és parasztpártiak) akarták felelõsségre vonni. 1957-ben pedig Kádárék azért ódzkodtak a hajdúnánási események reális értékelésétõl, mert kínos lett volna bevallaniuk, hogy mégiscsak az „ellenforradalmi” helyi vezetõin, mindenekelõtt a „revizionista” kommunistákon múlott, hogy az antiszemita tömeghangulat – melynek gerjesztõi között még a kádárista igazságszolgáltató szervek sem tudtak volna „osztályidegent” vagy „kulákot” kimutatni – Nánáson lecsillapodott.

Sárospatakon az antiszemitizmus a nánásinál jóval áttételesebben volt jelen. „A nehéz napokban – írja visszaemlékezésében Lázár István – összesen egyetlen konfliktus támadt, s ennek során elcsattant egy pofon. Aki adta, bodrogközi suttyó parasztlegény volt. Az anyja küldte be messzi tanyájukról gyalog Patakra, hogy venne tíz darab mosdószappant, »mert most biztosan háború lesz, fiam…«. A népboltban viszont – így rendelkezett az elõrelátó felsõbbség – egy vevõ csak egy szappant kaphatott. Az efölötti szóváltásban csattant el a pofon. És ráadásul az elárusító, aki kapta, az történetesen zsidó volt. Sárospatak valaha többezres, virágzó zsidó közösségébõl azon kevesek egyike, aki nemcsak életben maradt a holokauszt poklában, hanem visszatért szülõvárosába, és ott is maradt. Jegyezzük meg: a bolti affér után a nemzetõrök percek alatt a helyszínen voltak, a tettest õrizetbe vették, bevitték az õrszobába, majd szigorú »elbeszélgetés« után, amely azonban szavakkal történt, és nem ököllel vagy puskatussal, útjára engedték. Az eljárást, az adott helyzetben, okkal vehetjük helyénvalónak, az intézkedést szakszerûnek; a konfliktust nem engedte sem észrevétlen maradni, sem elfajulni.”⁹³

Az ügy megoldási módja – a visszaemlékezõ vélekedésével ellentétben – antidemokratikus és antihumánus. Hogy jön ahhoz egy „suttyó parasztlegény”, hogy a vélt méltánytalanság miatt felpofozza a feltehetõen nála idõsebb boltost? Az új, népi rend õrei megelégedtek a négyszemközti dorgálással, miközben a boltosnak a nyilvánosság elõtt elszenvedett sérelem szégyenével kellett tovább árulnia. Vajon ugyanígy záródott volna le az ügy, ha a boltos nem zsidó? Lett volna-e akkor „ügy” egyáltalán?

Elõfordult az is, hogy a helyi forradalmi vezetés maga hozott zsidóellenes intézkedéseket. Csengeren állítólag az õ utasításukra bocsátották el állásukból a földmûvesszövetkezet zsidó alkalmazottait, akiket házi fogságra kényszerítettek, bár nem kizárt, hogy éppen testi épségük védelmében tanácsolták nekik, hogy ne menjenek ki az utcára.⁹⁴

Nem volt ritka, hogy a támadott, félelmükben elbújt zsidó származású volt kommunista funkcionáriusok biztonságáról az új forradalmi vezetés gondoskodott. Vagy nemzetõröket rendeltek a házuk elé, vagy védõõrizetbe vették õket. Nyíregyházán sok zsidó lakos rettegésben élt a forradalom alatt. Bíztak viszont az új helyi vezetõkben: tõlük kértek védelmet, és nem is kellett csalódniuk. A vezetõk elleni bírósági eljárás során a magát mentõ két nemzetõr-parancsnok vallomása következik; a szóhasználaton a korabeli kihallgatói nyelvezetet bemutatása érdekében szándékosan nem változtattam: „Rendõri segítséget nyújtottam a hozzám forduló izraelita személyeknek is […], akik azzal a kérelemmel fordultak hozzám, hogy õket személyvédelemben részesítsem, mivel az egyiknek az ismerõsét lakásából dobálták ki, másiknál pedig személyi bántalmazásról volt szó. Ezen személyek részére is azonnal nyomozót bocsájtottam rendelkezésükre, akik az ügyben intézkedést foganatosítottak.” „Az ellenforradalom alatt egy öreg zsidó ember jött hozzám panaszkodni, hogy a házigazdája kilökte, és nem mert még fehérnemûért sem hazamenni. Én felmentem vele a rendõrségre […] a százados két karhatalmistát adott az öreg zsidó mellé, akik a lakására visszakísérték. Mondtam a [századosnak], hogy én is félek, mert zsidó vagyok. Erre õ azt mondta, hogy nyugodjak meg, mert õ biztosítja, hogy nem lesz bántódásunk.”⁹⁵ A megvédett zsidók a forradalmi vezetõk perbe vonásakor mentõtanúnak jelentkeztek.

A Veszprém Megyei Nemzeti Tanács október 31-i ülésén „már teli volt a terem, ajtajában nemzetõrök álltak, de a gyûlés még nem kezdõdött meg, amikor az ajtóból egy hang bekiabálta: – Mit keresnek itt a zsidók? – S ez, mindenki tudta, az elnökre, Lóránd Imrére vonatkozott.”⁹⁶ Lóránd Imre 1948 után félreállított szociáldemokrata újságíró volt. A „mindenki tudta” szavakra szeretném felhívni az olvasó figyelmét. Az egyik elnökhelyettes, Brusznyai Árpád felháborodottan utasította rendre a bekiabálót: „Kikérem magamnak ezt a hangot! Itt semmiféle faji, nacionalista elõítéletnek szerepe nem lehet. Ez nem gyerekjáték, ez forradalom; itt az eszmék harcolnak és a becsület! Ha ez elbukik, én lógni fogok!” – emlékezett vissza évtizedekkel késõbb a megtorlások során halálra ítélt és kivégzett Brusznyai szavaira az egyik jelenlévõ.⁹⁷ Az incidens után került sor a Tanács újjáválasztására: Lóránd Imrét nem szavazták meg.

Budapesten is elõfordult politikai érdekbõl méltányolt zsidóellenesség. Az újjászervezõdõ szociáldemokrata párt vezetõi a hagyományos antiszemitizmus meglétével számolva nem jelölték Nagy Imre koalíciós kormányába Büchler Józsefet: Büchler ugyanis zsidó származású volt, és nem akarták, hogy a megújuló párt a politikusa származásából adódó hátránnyal induljon. Titkos szavazással döntötték el, hogy nem õt, hanem a politikusként nála tapasztalatlanabb Fischer Józsefet delegálják Kéthly Anna és Kelemen Gyula mellett a kormányba.⁹⁸ A napi politikai érdek – az alkalmazkodás az általuk elítélt, de sokak politikai hovatartozását befolyásoló zsidóellenességhez – felülkerekedett az erkölcsi megfontoláson.

Zsidó származású forradalmárok

A vidéki kommunista vezetõk között (akiknek túlnyomó többsége nem volt zsidó származású) többen voltak olyanok, akik a forradalom kitörése után is talpon tudtak maradni, hiszen korábbi reformer igyekezetüket a helyiek ismerték és méltányolták. A zsidó eredetûek viszont a forradalom második felében egyre inkább kiszorultak a forradalmi bizottságokból.

Nincs semmiféle kimutatás a forradalomban résztvevõk származás szerinti megoszlásáról. Amikor azonban maguk a szereplõk vállalták származásukat, vagy a publikált megtorlási iratokból és a írásokból egyértelmûen kiviláglik az eredet, nem tekinthetünk el attól, hogy 1956 megértése érdekében ne használjuk az ezeket a személyes adatokat.

A zsidó származású írók, újságírók erjesztõ szerepe a reformidõkben közismert, és sokat tudunk már a forradalom alatti – a korábbinál jóval visszafogottabb – tevékenységükrõl is. Kevésbé köztudott, hogy a felkelõk, a forradalmi szervek vezetõi között is a lakosságon belüli feltételezett arányukat jóval meghaladó módon voltak zsidó származásúak. Angyal Istvánt, Szirmai Ottót, Nickelsburg Lászlót, Földes Gábort kivégeztették Kádárék, Gáli József, Eörsi István, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Háy Gyula, Tardos Tibor és mások súlyos börtönbüntetést kaptak. S az emigránsokra – Aczél Tamásra, Méray Tiborra, Magos Gáborra és másokra – is ugyanez a sors várt volna, ha nem sikerül idõben elhagyniuk az országot.

Kevesebbet tudunk például az Újpesti Munkástanács elsõ elnökérõl, dr. Rajki Mártonról⁹⁹ és a többiekrõl.

A fentebb már említett Lóránd Imre október 26-án lett a forradalmi bizottság elnöke Veszprémben. A város üzemeinek, hivatalainak, oktatási és egyéb intézményeinek küldötteibõl alakult bizottság választotta elnökéül, miután a korábban felkértek – a helyi egyetem egyik tanára, valamint az egykori helyi kisgazda vezetõ – nem vállalták a jelölést: feltehetõen a szakmai karrier féltése, illetve a politikai tapasztalat tartotta vissza õket attól, hogy zavaros idõkben pozíciót vállaljanak. Lóránd megválasztását a 29-ig még befolyásos állampárt helyi vezetõi is támogatták, miután megértették, hogy a Hazafias Népfront alkalmatlan a hatalomátmentésre. Az új vezetõ nem akarta a város és a megye irányításából kizárni a régieket. Céljuk is közös volt: elkerülni, hogy vérontásra kerüljön sor a városban, ami – az ÁVH és a többi erõszakszerv meggyõzésének, illetve lojalitásának köszönhetõen – sikerült is. Lóránd Nagy Imrétõl próbált tanácsot kérni, de csak a megye országgyûlési képviselõjével, a minden kommunista hatalmi fordulatot megúszó Kossa Istvánnal tudott beszélni, aki az alkalmazkodás híve volt, de konkrét tanácsot adni nem tudott. „A Forradalmi Tanács harcol a Rákosi-féle vezetési stílus visszaállítása ellen, de ellenzi a horthysta restaurációt is” – fogalmazta meg Lóránd a testület krédóját.¹⁰⁰

A kiegyezésre törekvõ, mérsékelt politizálás nem növelte népszerûségét. Különösen azok a fiatalok nehezteltek rá, akiknek nem adott fegyvert, hogy Budapestre mehessenek harcolni. (Az elutasító határozatot késõbbi helyettese, majd utódja, Brusznyai Árpád közölte a fiatalokkal, de neki ez csak pillanatnyi presztízscsökkenést okozott.) Lóránd a forradalmi bizottság többi tagjával és a megújulásra magát késznek mutató helyi MDP-vezetõkkel egyeztetve statáriumot hirdetett a városban. Ezzel sikerült elkerülni, hogy a tüntetések Veszprémben rombolássá fajuljanak.

Lóránd Imre, „a Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács zsidó vallású [?!] elnöke”¹⁰¹ két testületbeli társa – egy egyetemista és egy vegyészmérnök kíséretében – felkereste a megye katolikus püspökét, és segítségét kérte a rend és a nyugalom megõrzésében. A püspök óvatos politizálásra intett, felhívta a figyelmet az Állami Egyházügyi Hivatal helyi vezetõjére, akit Lóránd a megbeszélést követõen elküldött a városból.

Az egyensúlyállapotot a forradalomban résztvevõ különbözõ csoportok között elsõsorban nem a radikálisok helykövetelése, hanem a Lóránd származásával elégedetlenek egyre agresszívebb fellépése bontotta meg. Olyan embert kívántak az élre, akinek sem származása, sem párttagsága révén – a szociáldemokrata Lóránd az 1948-as pártegyesüléskor lett az MDP tagja – nincs köze a kommunista rezsimhez. Lóránd bizalmi szavazást kért maga ellen, amit a Forradalmi Tanács 29-én még leszavazott. Látva a vele szembeni növekvõ ellenérzést, 31-én lemondott. Lemondásakor az egyik gyûlésen elhangzott, és nyilvánvalóan áttételesen rá vonatkozó kijelentésre hivatkozott: „Idáig is a kommunisták és a zsidók vezettek, ezután is azok akarnak vezetni.”¹⁰² Késõbbi rendõrségi vallomásában Lóránd így fogalmazott: „A budapesti helyzet, Nagy Imre kormányának bizonytalansága és a veszprémi antiszemita agitáció hatására mondtam le.”¹⁰³ (TH V-144 203, 207. o.) A lemondás körülményeire az egyik jelenlévõ évtizedekkel késõbb így emlékezett: Lóránd Imre azt mondta, hogy neki biztos információi vannak, hogy õ származása miatt szálka a köznép szemében, és ezért mond le. „Ezen elvitatkoztunk egy darabig. Azt mondtuk, hogy itt nem lehet faji elõítéletekkel operálni, de a közhangulat miatt azt mondta az Imre, hogy »ne vicceljetek! Persze tudom, hogy nektek ez a véleményetek, de az utcának az érzése nem ez, és ha mi eredményt akarunk elérni, akkor tudomásul kell venni a pillanatnyi helyzetet«.”¹⁰⁴ A Tanács végül elfogadta érveit, de elnökhelyettesként szerettek volna tovább is együttdolgozni vele. Lóránd a Tanácsot újjáválasztó október 31-i gyûlésen még a jelöltek közé sem került be. A helyi újság felelõs szerkesztõje lett. (A megtorlások során 4, illetve 6 év börtönbüntetést kapott.)

Földes Gábor az életével fizetett azért, mert a szabadság és a szocializmus összeegyeztethetõségében bízva a felkelõk egyik vezetõje lett. Idealista kommunista volt, mint kortársai közül számosan. Életérõl keveset tudunk. Vidéki katolikus gimnáziumba járt: Keszthelyen érettségizett a premontreieknél 1941-ben. A zsidótörvények miatt nem tanulhatott tovább. 1945 színész és rendezõ lett. Lelkes, hithû kommunista, aki hálás volt a pártjának életéért és érvényesülési lehetõségéért. 1954-tõl Nagy Imre híve lett, és 1956 õszén létrehozta Gyõrben a Petõfi Kört, amelynek elnöke lett. Október 25-én a színház dolgozóinak élén vonult fel a NÉKOSZ-indulót énekelve, a kommunizmus megreformálhatóságában bízva. Másnap tagja lett a Gyõri Nemzeti Tanácsnak, annak értelmiségi tanácsát vezette.¹⁰⁵ A forradalom alatt a gyõri forradalmi bizottság elnökhelyetteseként ment Mosonmagyaróvárra, hogy rendet teremtsen: az ávéhás sortûz miatt feldühödött tömeg megtámadta a laktanyát, hogy felelõsségre vonja a tetteseket. Földes Gábort október 28-án egy radikális antikommunista-antiszemita tüntetés következtében a forradalmi bizottsági elnök, az egykori parasztpárti politikusból kommunista társutassá váló Szigethy Attila lemondatta pozíciójáról.¹⁰⁶ Szigethy ugyanúgy a tömegek uszályába került, mint a hajdúnánási forradalmi vezetõ, vagy a veszprémi forradalmi bizottság.

Zsidó félelmek

„A vészkorszak felnõtté tett, de alaposan meg is változtatott. Csak azóta foglalkoztat, hogy a környezetemben ki zsidó és ki nem az. Éspedig azért és nem másért, mert azóta mindig van bennem egy kis félelem a nem zsidóktól, és tudni akarom, kik azok, akiktõl félnem kell. Nagyon szeretnék megszabadulni minden ilyen gondolattól, de nem megy. […] Tudom, hogy az effajta érzéseket nemcsak a zsidók, hanem a 20. század más kegyetlen sorsfordulóinak átélõi is ismerik, akikben a rettenetes idõk és rettenetes élmények nyomán megnyílt egy szakadék, amelyet azóta sem temetett be teljesen semmi. Sokan vagyunk tele lelki sebekkel.”¹⁰⁷

A forradalom napjaiban a zsidók közül sokan rettegtek, a nem zsidók közül számosan tartottak az antiszemitizmus kiújulásától. Alappal? Alaptalanul? A szorongók félreértették volna a forradalom szellemét? Vagy a felfordulástól féltek, amit kihasználva a megrögzött antiszemiták tettlegességre vetemedhetnek? A nacionalizmus és a kommunistaellenesség volt a riasztó?

A félelem rémhíreket szült, a szorongó felnagyította, félreértelmezte a baljósnak ítélt jeleket.

Nyíregyházán „a zsidók megint félni kezdtek az újabb atrocitásoktól. Kozma Antal barátomnak volt egy kétlovas fogata, és az egyik nap azt mondta: Miska! Vidd haza, hadd legyen a tiéd, tõlem úgyis csak elvennék. A zsidó családok egy része elbujdosott, köztük Kozmáék is. Néha élelmet és ruhát vittem nekik” – írja egy visszaemlékezõ.¹⁰⁸

„Scher néni szerint – írja a forradalmat a fõvárosban átélõ Vekerdy Tamás –: a Nemzetinél [Blaha Lujza tér] ki van írva, hogy »zsidók reszkessetek«, »Auschwitzot nekik« stb. Mondom, hogy jártam a Nemzetinél , semmi ilyesmi nincs kiírva sehol, máshol sem.”¹⁰⁹

A forradalom után az országot elhagyók között a lakosságon belüli számarányukat jóval meghaladó arányban voltak zsidó származásúak.¹¹⁰

„A zsidók menekülése tart, s ma már 50, mások 80 családról tudnak, köztük Lányi Barna, a Nemzeti Bank volt igazgatója, mindkét zsidó sahter. A Pásti utca 2. számú házból már 10 család ment el” – olvassuk egy 1956. december eleji naplófeljegyzésben.¹¹¹

A forradalom után a szabolcsi zsidók zöme kivándorolt. Mátészalkán 24 zsidó családból 16 keresett magának új hazát.¹¹² Az ország elhagyását hivatalosan csak azoknak engedélyezték, akik katonai szolgálatra alkalmatlanok voltak. Volt, aki megvesztegette a hatóságokat, volt, aki együttérzõ pártfogóra lelt a hivatalokban, s az sem kizárt, hogy egyesek azért vehették könnyebben az akadályokat, mert volt, aki örült a távozásuknak. A nyíregyházi járási kiegészítõ parancsnokságon 1957 elején két tisztet is lefokoztak korrupció miatt. Egyikük 500-1000 forintot kapott a hamis alkalmatlansági igazolványért, amit a megrendelõ állítólag háromszoros áron adott tovább.¹¹³

A zsidók tömeges emigrálása önmagában nem bizonyíték a forradalom idején erõsödõ antiszemitizmus mellett, hiszen a korábbi években az állam nem engedélyezte kivándorlásukat: sokan régi terveiket válthatták valóra a határzár lazulásával és a kivándorlás megkönnyítésével. Nehéz azonban megállapítani, hogy a Magyarországot 1956 október végétõl elhagyó zsidó származásúak közül hányan voltak azok, akik már korábban is a távozást fontolgatták, s hányan olyanok, akik megrémültek az antiszemita megnyilvánulásoktól, akik zsidóellenes felhangokat véltek felfedezni a kiszabadult hercegprímás nyilvános szózatában: akikben minden „felfordulás” zsigeri félelmeket keltett, hiszen õk átélték 1944-et, voltak emlékeik a „hivatalos” és a népi antiszemitizmusról, s sokukat az 1945 utáni változások sem gyõztek meg arról, hogy a zsidók társadalmi megítélése javukra változott volna. A zsidók vagyonát is államosították, sok zsidót is kitelepítettek.

Még igen keveset tudunk arról – az írók és az újságírók ez alól némileg kivételek –, hogy a zsidók többsége hogyan fogadta az 1953-as és az 1956-os Nagy Imre-kormány nemzeti érzelmekre ható kijelentéseit, hiszen tapasztalniuk kellett, hogy a magyarság sérelmeit joggal felemlegetõ politikai nyilatkozatok lovat adtak a zsidóellenes érzelmû kommunisták és nem kommunisták alá egyaránt. A holokauszt közelsége, a magyar hatóságok szolgálatkészsége és a lakosság többségének közömbössége kitörölhetetlen nyomot hagyott bennük, a vélt vagy valós veszélyek másoknál erõsebben hatottak rájuk. Ezek mellett az az évszázados, évezredes tapasztalat is befolyásolta õket, hogy mindennemû társadalmi felfordulás ürügy lett arra, hogy a zsidók ellenük forduljanak, vagyonukat és életüket veszélyeztessék.

Gyõrben a disszidáltak zöme egy 1956. november közepi tanácsi beszámoló szerint zsidó származású volt (vagyis a helyiek pontosan tudták, hogy ki zsidó és ki nem) lakásukat feldúlták, vagyontárgyaikat széthordták.¹¹⁴

Az MSZMP és a zsidóellenes atrocitások

A kommunista párt mindenkori vezetõinek szembesülniük kellett az antiszemitizmussal. A kommunisták a háború utáni koalíciós években nem mertek szembenézni az antiszemitizmussal, sõt rövidtávú politikai érdekektõl is vezettetve a pártban is megtûrték az alkalmazkodó, a hatalmi harcban õket segítõ antiszemitákat, a „kisnyilasokat”. A kommunista hatalomátvétel után az antiszemitizmus betokozódott, hogy válságidõszakban felszínre törve tovább mérgezze a közéletet.

A kommunista párt elnézõ volt a lojális nacionalizmussal. Vezetõi azt remélték, hogy a nacionalizmusnak tett engedménnyel – ennek megnyilvánulási formája volt az antiszemitizmus hallgatólagos eltûrése, illetve a zsidóellenesség kibeszélhetetlensége – el tudja fogadtatni magát azokkal, akik idegenkednek tõle, vagy ellenségesek vele szemben.

Rákosi a szélsõségesen önkényes megoldásokat, a terrort részesítette elõnyben: õ döntötte el, ki és mikor számít zsidónak – a „polgári reakció” elleni harcban, illetve a kapitalista viszonyok felszámolásakor nem tett különbséget a „kizsákmányolók” között, híveirõl viszont maga döntötte el, hogy származásuk az adott pillanatban számára hátrány. Ha politikai érdekei úgy kívánták meg, még legközelebbi munkatársát is képes volt ellenségévé – cionista összeesküvõvé – minõsíteni. A Sztálin halála utáni szovjetunióbeli olvadás átmenetileg szalonképessé tette Magyarországon a nemzeti kommunizmust, aminek következménye a párton belül zsidóellenesség felerõsödése lehetett volna, ha az újra megerõsödõ rákosisták elleni közös fellépés nem prolongálta volna a problémát.

A forradalom lerombolta a gátakat, elöntötte a közéletet a sokféle lefojtott indulat: a demokratikus és az antidemokratikus irányultságúak egyaránt, így a konzervatívok, a szélsõjobboldaliak és a kommunisták antiszemitizmusa is.

Hatalomra kerülése után Kádár is a bevált módszerekhez tért vissza: leplezte, eltussolta az antiszemitizmust, a nemzeti sérelmek orvoslásával pedig igyekezett maga mellé állítani a tömegeket. Jó érzékkel lovagolta meg a Rákosi-Gerõ-ellenes érzelmeket, amibõl kettõs haszna származott: egyrészt diszkreditálta potenciális vetélytársait, másrészt azt a reményt keltette sokakban, hogy kényszerû visszalépésekkel ugyan, de folytatni képes a Nagy Imre-féle nemzeti kommunista vonalat.

Ebben – feltehetõen szándéka ellenére – Révai József is a kezére játszott, aki 1957 nyarán sürgette a pártot, hogy lépjen fel az antiszemitizmus ellen: „Hiányolom, elvtársak, az ideológiai munkában az ellenforradalom ideológiai hatásának a leküzdésében, hogy a párt eddig még szükségtelennek vagy kényelmetlennek tartotta az antiszemitizmus elleni határozott, elvhû, marxista-leninista fellépést. Pedig szükség van erre. Van az országban antiszemitizmus, és nekünk nem szabad az árral úsznunk, nem hunyhatunk szemet az antiszemitizmus jelenségei elõtt, hanem az a feladatunk, hogy valóban képviseljük a leninista álláspontot” – jelentette ki az MSZMP júniusi országos értekezletén.¹¹⁵ Nem Révai mondanivalója, hanem Révai ideológusi aspirációi, a párttagok közötti tekintélye miatti félelem késztethette Kádárt és politikustársait arra, hogy félreállítsák a hírhedt kommunista kultúrpolitikust, akit maga Kádár kért fel a hazatérésre (a forradalom alatt õ is Moszkvába menekült).

Révai végleges menesztése a politikából azt is jelenthette, hogy az általa sürgetett fellépésre az antiszemitizmus ellen nem fog sor kerülni, s ez fõként a lojalitást fontolgató nacionalista érzelmû rétegek számára lehetett jó hír.

Az MSZMP viszonya az 1956. október 23-a utáni antiszemita megnyilvánulásokhoz ambivalens volt. Akadtak a pártvezetõk között olyanok, akik a probléma nyílt feltárását kívánták – zömmel nem zsidó származásúak –, míg a többség ráérzett arra, hogy a párt egyeduralmát veszélyeztetné a történtekkel való szembenézés: egyértelmûen kiderülne, hogy egyedül a demokratikus társadalom képes felvetni és kibeszélni a „zsidókérdést”, vagyis véleményszabadság és a politikai pluralizmus nélkül az elõítéletek csak rendõri úton, hatalmi eljárásokkal szoríthatók háttérbe. (A továbbiakban a véleménykülönbségek okaira is szeretnék kitérni.) A forradalom napjaiban számos példa volt ugyanis arra – ezeket fentebb igyekeztünk bemutatni –, hogy 1956. október 23-a után felszínre tört ugyan az 1945 után mesterségesen lefojtott antiszemitizmus, de egyben a tisztulási folyamat is megindult. A zsidóellenességet egyedül a nép spontán választott szervezetei, a forradalmi bizottságok tudták kezelni. Nem egyforma hatékonysággal, s nem mindig a legemberségesebben, de mindig a józan észre támaszkodva.

A szabad nyilvánosságnak teret adó plurális demokrácia volt az, amitõl a restaurálódni vágyó diktatórikus hatalom leginkább rettegett. A véleményszabadság együtt járt volna az addig mesterségesen elfojtott antiszemitizmus feléledésével, s ez is elriasztotta a kommunistákat a demokráciától.

Az MSZMP 1956. november 11-i ideiglenes központi bizottsági ülésén Aczél György áttételesen utalt saját félelmeire: „A Nemzeti Színház egyik alkalmazottja elmondotta, hogy Magyarországon ellenforradalmi veszély nem volt, és ez a véleménye csak akkor változott meg, amikor Gábor [sic! Helyesen: Gádor] Béla zsidót, aki az egyik színésznõ férje, tollban akarták megforgatni”.¹¹⁶

Az antiszemitizmus ellen az MSZMP vezetõi az antiszemitáknak tett engedménnyel védekeztek: vezetõi kinevezésekkor ügyeltek arra – a zsidó származásúak különösen –, hogy a zsidó eredetûek száma viszonylag alacsony legyen. A vélt zsidóellenes közhangulat akceptálása érdekében még kommunista szakemberekrõl is képesek voltak lemondani. T. M. pénzügyminiszter-helyettesi kinevezését azzal az érvvel támadta meg a KB egyik zsidó származású tagja, hogy ezzel romlana a minisztérium „felekezeti összetétele”. (Nem izraelita vallású, hanem zsidó származású szakember kinevezésérõl volt szó!) A pénzügyminiszter ellenvetése: igaz, hogy a „felekezeti arány” a miniszterhelyettesek között 1:1 lesz, de a fõosztályvezetõk ezt a kedvezõtlen képet javíthatják: egyikük kiemelésével az „arány” 6:1-re javul.¹¹⁷

Logikailag tetszetõs, de megtévesztõ az a feltételezés, hogy a hatalomnak érdeke fûzõdött az „ellenforradalom” bestialitásának bemutatásához, vagyis ha több antiszemita atrocitás lett volna a forradalom alatt, mint amennyi a propaganda-kiadványokban szerepel, azokat is felhánytorgatták volna. A forradalom alatti antiszemitizmusról „a legmegbízhatóbb információkat valószínûleg a hivatalos magyar feldolgozások szolgáltatják: feltételezhetõ, hogy az események szélsõjobboldali jellegének bizonyítására minden fellelhetõ adatot felsorakoztatnak” – írja Kovács András.¹¹⁸

Valójában a hatalom ellenérdekelt volt az antiszemitizmus feltárásában alapvetõen azért, mert nem akarta felhívni a figyelmet arra, hogy számos zsidóellenes atrocitás kommunistaellenesnek is minõsíthetõ. A hatalmi szándék ezért az esetek többségében nem terjedt túl a hagyományos antiszemitizmus jelzésén. Kádárék jobban féltek attól, hogy kontinuusnak tartott hatalmuk zsidó származású szereplõire közfigyelem esik, mint attól, hogy a jobboldali, szélsõjobb megnyilvánulások eltussolásával a vetélytársuknak tekintett „reakció” cinkosaivá válnak.

A megtorlással kapcsolatos Szabolcs-Szatmár megyei iratok olykor a forradalom alatti antiszemita megnyilvánulásokra is kitérnek, de a büntetési tételek kiszabásánál a faji gyûlöletre való izgatás csak ritkán fordul elõ. Elõfordult olyan eset is, hogy az ítélkezésnél a mérleg egyik serpenyõjébe a vádlott zsidó- és kommunistaellenessége, a másikba zsidóvédõ cselekedete került. (Az egyik nyíregyházi forradalmi bizottsági tag vádiratában olvasható: „meglehet, hogy a vádlott mint orvos segítségére volt az üldözötteknek, zsidóknak és kommunistáknak, ez a magatartás azonban mindig konkrét személyekkel szemben nyilvánult meg. Ez nem zárja ki azt, hogy amikor általánosságban és az elvekrõl beszélt, akkor mégis úgy hivatkozott az indokokra, hogy [X.Y-t] azért kellett leváltani, mert zsidó és kommunista.”)¹¹⁹

A Fehér könyvek manipulálnak kétesen tálalt adataikkal. Kínosan kerülik, hogy az antiszemitizmus, valamint az ávéhás- és a kommunistaellenesség esetleges összefüggésére fény derüljön. Kommunisták esetében elhallgatják a zsidó származást, vagy az arra utaló tényeket, valamint a megtámadott „beszédes” foglalkozását, és az is elõfordul, hogy nyelvi eszközökkel – a megfogalmazás módjával – érik el a kívánt propagandahatást.

A kiskunmajsai meglincselt zsidó származású begyûjtési felügyelõrõl csak az derül ki, hogy kommunista veterán és tanácsi dolgozó.¹²⁰

A kora Kádár-kori propagandakiadvány Balkányról szóló fejezetében „csak” arról esik szó arról, hogy a „két fegyveres bandita” támadta meg és rabolta ki „Heiszéket”. „Heisz [helyesen Weisz!] ortodox vallású kisiparos, soha párttag vagy funkcionárius nem volt” – olvassuk a Fehér könyvben.¹²¹ A könyv úgy állítja be a történteket, mint zsidógyûlölõ „ellenforradalmárok” cselekedetét. A részigazság célja: elterelni a figyelmet arról, hogy a támadók „Kádár-huszárok” voltak. A periratokból megtudható, hogy a sértettet jól ismerõ támadó nemzetõrbõl vedlett át karhatalmistává (ezért volt fegyvere), és társához hasonlóan MSZMP-tag volt.

Egy másik esetben csupán az utal a megtámadott származására, hogy üldözõi „antiszemita jelszavakat” kiabáltak.¹²²

A zsidóellenesség problémájával a pártvezetésnek egy hónappal késõbb, az ENSZ elleni kampány szervezése során kellett szembenéznie. El kellett dönteniük ugyanis, mire hivatkozzanak, amikor azt követelik, hogy az ENSZ vegye le napirendjérõl a „magyar ügy”, a forradalom és a megtorlás tárgyalását.

A Politikai Bizottság elé került elõterjesztés többek között azzal indokolta az „ellenforradalom” elleni fellépés szükségességét, hogy 1956 októbere után veszélyes méreteket öltött a tettlegességben megnyilvánuló zsidóellenesség. Rá kell mutatni, olvasható a dokumentumban, „hogyan éledt fel ebben az idõben az antiszemitizmus, milyen atrocitások voltak, pogromok készültek, melynek következtében több ezer zsidó hagyta el az országot. Hivatkozni lehet a zsidók nemzetközi szervezetének nemrég lezajlott konferenciáján elhangzott adatokra.”¹²³ Marosán György egyértelmûen támogatta, Nemes Dezsõ inkább ellenezte az antiszemitizmus felemlegetését: a többség ez utóbbi véleményét fogadta el.

Marosán tudni vélte, hogy a forradalom alatt „felülrõl” leintették az antiszemitizmust arra hivatkozva, hogy a Nyugat nem támogat olyan országot, ahol üldözik a zsidókat – Marosán pogromokról beszélt –, az ország elesne a segélyektõl, amelyekre pedig égetõen szüksége lenne. „Hogy Magyarországon volt-e ellenforradalom, volt-e fasiszta veszély kérdezzék meg azt a 25 ezer zsidót, aki kimenekült innen. Ezek pontosan tudták, mi következik. Miért hallgatunk errõl?” – fakadt ki Marosán. A kommunistává lett egykori szociáldemokrata nem értesült, vagy nem akart tudomást venni arról, hogy 1956. október 23-a után nem a kormányzat „fújta le” a „pogromokat”, hanem a helyi forradalmi bizottságok számolták fel az antiszemita megnyilvánulásokat.

Nemes Dezsõ ráérzett arra, hogy a Nagy Imre-kormányra vonatkozó bármilyen pozitív utalás is a restaurálódó hatalmat gyengítené. „Az antiszemitizmussal kapcsolatban helyes utalni az októberi tényekre. Attól azonban tartózkodjunk, hogy kijelentjük: ezt felülrõl intették le, mert ezt ellenünk fordíthatják. Az igaz, hogy a zsidók tömegével menekültek ki, mert látták, hogy Magyarországon fasiszta ellenforradalom bontakozik ki – mondotta Nemes, majd hozzátette – inkább azt hangsúlyozzuk, hogy tízezrével csábították ki Nyugatra az embereket, paradicsomi állapotokat ígérve.” Ingatag érveit nem tudta bizonyítani.

A Külügyminisztérium megbízottja lehûtötte azokat, akik biztosak voltak abban, hogy adatokkal dokumentált zsidóellenes atrocitások tömege közül válogathatnak. A forradalom alatti antiszemitizmus felvetéséhez megfelelõ számú „konkrét anyagra” lenne szükség, vélte a minisztérium munkatársa, majd hozzátette: a Fehér könyv adatai a terrorakcióknál és ellenforradalmi cselekményeknél csak a belügyi hatóságok ellen elkövetett vérengzéseket tartalmazzák.”¹²⁴

A döntéshozatalkor újra mûködésbe lépett az 1945-ös kommunista reflex: ha elhallgatják a zsidóellenességet, a kommunisták iránt bizalmatlan nemzet inkább elfogadja uralmukat. A zsidó származású kommunistákat a zsidótörvények, a munkaszolgálat, a holokauszt, a nyilas éra önkéntelenül is túl óvatossá, nem egyszer megalkuvóvá tették, amikor a hatalom megszerzésekor, illetve megtartásakor szembekerültek az antiszemitizmussal.

*

Ez az írás része kíván lenni annak a tudományos és közéleti vizsgálódásnak, amelynek célja a múlt századi magyarországi antiszemita megnyilvánulások kutatása és megértése. A forradalom alatti zsidóellenesség feltárását nehezítette, hogy sok esetben rossz tapasztalatokon alapuló kommunistagyûlölet társult hozzá. A zsidóellenes atrocitások viszonylag ritka elõfordulása és az antiszemita megnyilvánulások antikommunista jellege sem ok arra, hogy lekicsinyeljük a forradalom alatti zsidóellenességet.

Az 1956-ban ismét nyíltan megjelenõ zsidóellenesség – amely a társadalomban 1945 és 1956 között lefojtottan volt jelen – nem a forradalomról állít ki bizonyítványt: azt jelzi inkább, hogy az évtizedes kényszerû kitérõ után az emberek ott folytathatták, ahol 1945–46-ben, de még inkább 1947–48-ban abbahagyatták velük. Amikor 1956-ban kiengedtek a hatalmi fékek, elszabadultak a csoportos és a személyes indulatok.

A faji gyûlölet megléte a társadalom erkölcsi állapotát, kezelési módja pedig a hatalmon lévõket minõsíti. A forradalom egyik tekintetben sem vizsgázott rosszul.

Irodalom

Balogh, 1994.

Balogh István: Debrecen a forradalom után. K. n. Debrecen, 1994.

Bán, 1992

Bán Péter: Egy társadalomtörténeti megközelítés Baranya megye ’56-os forradalmi mozgalmaihoz. In Évkönyv 1992. I. 1956-os Intézet, Budapest, 1992. 77–91. o.

Bana – Borbély – Szakál – Szakolczai – Vörös, 1996.

Bana József, Borbély János, Szakál Gyula, Szakolczai Attila, Vörös Jenõ (szerk.): Gyõr, 1956. Dokumentumgyûjtemény. 1–2. kötet. Gyõr Megyei Jogú Város Levéltára, Gyõr, 1996.

Csik – Kozma – Nyerges – Szabó, 1993

Csik Antal – Kozma Huba – Nyerges Benjámin – Szabó Lajos: Kiskunmajsa története. Majsa Alapítvány, Kiskunmajsa, 1993.

Csomor – Kapiller, 1996.

Csomor Erzsébet – Kapiller Imre (szerk.): ‘56 Zalában: A forradalom eseményeinek Zala megyei dokumentumai, 1956–1958. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 1996.

Dikán, 1993a

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/1. köt. Mátészalkai járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1993.

Dikán, 1993b

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/2. köt. A Mátészalkai járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1993.

Dikán, 1993c

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/3. köt. A Fehérgyarmati járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1993.

Dikán, 1993d

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/4. köt. A Kisvárdai járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1993.

Dikán, 1993e

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/5. köt. Nyíregyháza. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1993.

Dikán, 1994a

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/6. köt. A Vásárosnaményi járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1994.

Dikán, 1994b

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/7. köt. A Csengeri járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1994.

Dikán, 1994c

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/8. köt. A Nyírbátori járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1994.

Dikán, 1996a

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/9. köt. A Nyíregyházi járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1996.

Dikán, 1996b

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/10. köt. A Tiszalöki járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1996.

Dikán, 1997.

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/11. A Baktalórántházi járás. Nyíregyháza, 1997.

Ellenforradalmi erõk a magyar októberi eseményekben. I. és IV. kötet. Magyar Népköztársaság Tájékoztatási Hivatala, év és hely nélkül.

Filep – Valuch, 1993.

Filep Tibor – Valuch Tibor (szerk.): 1956 dokumentumai Hajdú-Biharban. Az 1956-os forradalom Hajdú-Bihar megyei történetének válogatott dokumentumai. Az 1956-os Intézet Hajdú-Bihar Megyei Kutatócsoportja, Debrecen, 1993.

Gyõri, 2003

Gyõri László: Kádár megõrült, Maléter hatvanezer emberrel a Bükkben, a Szovjetunióban kitört a forradalom. Hírek, álhírek, rémhírek, legendák az 1956-os forradalom után. Összeállítás a Rendõrségi napi jelentések, 1956. október 23 – december 31 címû kötet – Kajári Erzsébet (összeáll. és bev.), I. köt. Budapest, Belügyminisztérium – 1956-os Intézet, 1997 – alapján. Kézirat.

Gyurkó, 2001

Gyurkó László: A bakancsos forradalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001.

Hegedûs, 1996.

Hegedûs B. András (fõszerk.): 1956 Kézikönyve. I. köt. Kronológia. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Hegedûs, 1996.

Hegedûs B. András (fõszerk.): 1956 Kézikönyve. II. köt. Megtorlás. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Hubai, 2001

Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza, I–III., CD-Rom. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001.

Irving, 2003

Irving, David: Felkelés! Egy nemzet küzdelme: Magyarország 1956. Gede Testvérek Bt., Budapest, 2003.

Izsák, 1991.

Izsák Lajos és mások (összeáll. és szerk.): 1956 plakátjai és röplapjai. Október 22–november 5. Budapest, Zrínyi, 199l.

Karády, 1984

Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1944 és 1956 közötti helyzetének elemzésére. In Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Magyar füzetek, Párizs, 1984.

Karády, 2001

Karády Viktor: Túlélõk és újrakezdõk. Fejezetek a magyar zsidóság szociológiájából 1945 után. Múlt és Jövõ Kiadó, Budapest 2002.

Karády – Vári, 1989

Karády Viktor – Vári István: Félelem és részvétel: zsidók 1956-ban. Világosság 30. 1989. 6. 453–458. o.

Kende, 1989

Dr. Kende Péter: Röpirat a zsidókérdésrõl. Magvetõ Kiadó, Budapest, 1989.

Kende, 2003

Kende Éva: Az én 1944/45-ös krónikám. Mozgó Világ, 2003. 12. sz. 59–75. o.

Kis, 2003

Kis János: A bírói döntéstõl a törvény feletti döntésig. Élet és Irodalom, 2003. november 21. 4. o.

Komoróczy, 2002

Komoróczy Géza: Holocaust. A pernye beleég a bõrünkbe. Osiris, Budapest, 2000.

Kovács, 1984

Kovács András: A zsidókérdés a mai Magyar társadalomban. In Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Párizs, Magyar Füzetek kiadása, 1984. 3–35. o.

Kovács, 2003

Kovács András: Magyar zsidó politika a háború végétõl a kommunista rendszer bukásáig. Múlt és Jövõ, 2003. 3. sz. 5–34. o.

Kõrösi – Tóth, 1997.

Kõrösi Zsuzsanna – Tóth Pál Péter (szerk.): Pártok, 1956. Válogatás 1956-os pártvezetõk visszaemlékezéseibõl. Budapest, 1956-os Intézet, 1997.

Lázár, 1994.

Lázár István: Tanúskodástól tamáskodásig. Visszaemlékezés. 1994 körül. Kézirat.

Mészáros, 2001.

Mészáros Gyula: Forradalom és szabadságharc Veszprémben 1956. Tények, dokumentumok, visszaemlékezések. Mûvészetek Háza, Veszprém, 2001.

MSZMP országos értekezlete, 1957

A Magyar Szocialista Munkáspárt országos értekezletének jegyzõkönyve. 1957. június 27–29. Kossuth Kiadó, Budapest, 1957.

Örkény, 1991

Örkény István: Noteszlapok 1956-ból. Holmi, 1991. október, 1354–1361. o.

Pelle, 1995

Pelle János: Az utolsó vérvádak: Az etnikai gyûlölet és a politikai manipuláció

kelet-európai történetébõl. Budapest, Pelikán, 1995.

Péterfi, 1992.

Péterfi Miklós: Egy felkelõ emlékei. In Beszélõ. Összkiadás, II. kötet. 1984–1987. AB-Beszélõ Kiadó, Budapest, 1992. 565–576. o.

Ripp, 2002.

Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Korona Kiadó, Budapest, 2002.

Romsics, 2000

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, Budapest, 2000.

Sebõk, 2002.

Sebõk József: Moira. Brusznyai Árpád élete és kora. Kairosz, Budapes, 2002.

Standeisky, 1992.

Standeisky Éva: Antiszemita megmozdulások Magyarországon a koalíciós idõszakban. Századok, 1992. 2. sz. 284–308. o.

Standeisky, 1995.

Standeisky Éva: A kommunista polgárellenesség. Budapesti Negyed, 1995. Nyár, 8. sz. 209–223. o.

Standeisky, 2000

Standeisky Éva: Értelmiségi antiszemitizmus a korai Kádár-korszakban. In Évkönyv 2000. VIII. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Rainer M. János és Standeisky Éva, Budapest, 2000, 1956-os Intézet. 26–39. o.

Standeisky, 2001

Standeisky Éva: Mélyrétegi metszet. Jobboldali fiatalok a hatvanas években. In Évkönyv 2001, IX. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Kõrösi Zsuzsanna, Rainer M. János és Standeisky Éva, Budapest, 2001, 1956-os Intézet. 87–111. o.

Standeisky, 2003

Standeisky Éva: Libikóka. Egy 1956-os forradalmi bizottsági elnök ellentmondásos élete. In Évkönyv 2003, XI. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Rainer M. János és Standeisky Éva, Budapest, 2003, 1956-os Intézet. 181–196. o.

Szabó, 1999

Szabó Miklós: Magyar nemzettudat-problémák a huszadik század második felében. In Magyarország társadalomtörténete, 1945–1989. II. kötet. Szerk.: Fokasz Nikosz, Örkény Antal. Bp. Új Mandátum, 1999. 300–325. o.

Szabó, 1995

Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság Magyarországon, 1945–1956. Windsor Kiadó, Budapest, 1995.

Szakolczai, 2000.

Szakolczai Attila: Tömegmozgalmak Miskolcon, 1956. október 25–26. In Kõrösi Zsuzsanna és mások (szerk.): Évkönyv, 2000. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 1956-os Intézet, 2000. 303–323. o.

Szakolczai – Á. Varga, 2003

Szakolczai Attila – Á. Varga László (szerk.): A vidék forradalma, 1956. I. 1956-os Intézet–Budapest Fõváros Levéltára, Budapest, 2003.

Tóth, 2000

Tóth Ágnes (szerk.): 1956 Bács-Kiskun megyei kronológiája és személyi adattára. I–II. köt. Kecskemét, 2000.

Ungváry, 2000.

Ungváry Rudolf: Utána néma csönd. A miskolci egyetem 1956-os diákparlamentjének krónikája. Budapest, Logod Bt., 2000.

Varga, 1992

Varga László: Zsidókérdés 1945–1956. Világosság, 1992. 1. sz. 62–69. o.

Vári, 2003

Vári György: A Mindenütt Ünneplõ Magyar kalandjai. Magyar Narancs, 2003. november 13. 4. o.

Vekerdy, 2003

Vekerdy Tamás: Zsidó könyv. Ursa Minor, Budapest, 2003.

Völgyesi, 2001.

Völgyesi Zoltán: Kisvárosi történet. Az 1956-os forradalom és a zsidóellenes megmozdulások Hajdúnánáson. Budapest, Osiris Kiadó, 2001.

1 David Irving a Magyar Televízió 2003. október 23-i adásában azt mondta: „[A]z elsõ két napon egy antiszemita pogrom volt ez a felkelés […] a magyar kormányt […] zsidó kormánynak tekintették.” (http://www.fenyhid.hu/dokumentumok/irving.html) 1981-ben angolul megjelent könyve – Uprising! One nation’s nightmare: Hungary 1956 – 2003-ban magyarul is megjelent (Irving, 2003).

2 Komoróczy Géza különbséget tesz a két fogalom között: az antiszemitizmus mellé automatikusan a politikai jelzõt társítja, míg zsidóellenességen elsõsorban a zsidókkal szembeni hagyományos elõítéletességet érti. Komoróczy, 2000, 104. o.

3 Vekerdy, 2003, 114–115. o.

4 Örkény, 1991, 1357. o.

5 Lásd errõl bõvebben: Standeisky, 2000, 2001.

6 Szabó, 1999.

7 Karády, 2002, 26. o.

8 Karády–Vári, 1989, 454. o.

9 Pelle, 1995.

10 Romsics, 1999, 390. o.

11 Kovács 2003-as írásában az 1957-es kádári propagandakiadványt, az ún. Fehér könyvek IV. kötetét említi, amely 15 zsidóellenes megnyilvánulásról tud, majd saját kutatásaira hivatkozva hozzáteszi: „Azóta néhány más esetrõl is napvilágot láttak dokumentumok. Összességében véve a dokumentált esetek száma kb. 20-22 lehet”. Kovács, 2003, 21. és 32. o.

12 „[A csoport tagjai] egy zsidó kiskereskedõ – Krausz – házához vonultak […] Antiszemita jelszavakat kiabálva megtámadták Fischöf, a földmûvesszövetkezet felvásárlójának házát, azt feldúlták, összerombolták a berendezést. Ellenforradalmi erõk, I. 44. o.

13 Aczél Györgyék az „56-os” Bibó István részleges rehabilitálásával – Az antiszemitizmus Magyarországon 1944 után címû esszéje újraközlésének engedélyezésével – próbálták kifogni a szelet 1984-ben az egyre markánsabban megnyilvánuló ellenzék vitorlájából. Engedékenységük már a pártállam bomlási tüneteként értékelhetõ.

14 Kis János 2003 õszén fogalmazta meg: „Szorgalmazzuk, hogy állítsanak fel egy tudományos intézetet a magyar zsidóság történetének kutatására, az antiszemitizmus múltjának és jelenének vizsgálatára.” Kis János, 2003.

15 Idézi Kovács, 1984, 15. o.

16 Körösi – Tóth, 1997, 107. o.

17 Uo.

18 Cseh Géza: Szolnok megye. In Szakolczai – Á. Varga, 2003, 362. o.

19 Dikán, 1993a, 44. o.

20 Cseh Géza: Szolnok megye. In Szakolczai – Á. Varga, 2003, 342. o.

21 Az 1946-os ózdi eseményekre lásd: Standeisky, 1992, 292–293. o.

22 Dikán, 1994c, 243. o.

23 Dikán, 1994c, 217. o.

24 Az ügy kivizsgálásáról nem tudunk. Az eset leírása a megtorlások során bíróság elé állított Reményi József ítéletében olvasható. Reményit és tanártársát a helyiek riasztották: a két pedagógus azért siettek a helyszínre, hogy segítsen a közbiztonság helyreállításában. Dikán, 1993b, 303. o.

25 Idézi Szakolczai, 2000, 316. o.

26 Szakolczai, 2000, 321. o.

27 Szakolczai Attila: Borsod-Abaúj-Zemplém megye. In Szakolczai – Á. Varga, 2003, 362. o.

28 Szakolczai Attila információja.

29 A szónok, a közmegbecsülésnek örvendõ tanító történetét lásd Standeisky, 2003.

30 Politikatörténeti Intézet Levéltára 290. fond B 493. õrzési egység.

31 Dikán, 1996a, 332–333. o.

32 Vári, 2003.

33 Dikán, 1993b, 379. o.

34 Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, XXV. 6. 1995/1958. A dokumentum rendelkezésemre bocsátásáért Dikán Nórának tartozom köszönettel.

35 Szemán Mihály helyi lakós szavait idézi Pelle, 1995, 302. o.

36 PIL 290. f. A 123.

37 PIL 290. f. 119. õ. e.

38 Dikán, 1993a, 40–60. o.

39 Dikán, 1993a, 18–32. o.

40 Dikán, 1996a, 117., 124. o.

41 Balogh, 1994, 118. o.

42 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 8. õrzési egység.

43 Standeisky, 1995.

44 Bán, 1992, 87. o.

45 Izsák, 1991, 36. o.

46 Idézi: Pelle, 1995, 290. o. A forradalom elsõ napjaiban Pongor József vezette a polgárõrséget, majd a tanácselnökbõl lett forradalmi bizottsági elnök, akinek Pongor kinevezését köszönhette, az antiszemita kilengések után leváltotta õt. A részleteket lásd késõbb.

47 Dikán, 1993b, 374. o.

48 Dikán, 1993b, 289. o.

49 Dikán, 1994b, 178. o.

50 Dikán, 1993c, 37., 51., 56., 65., 72., 90., 174. és Dikán, 1996a, 333. o.

51 Dikán, 1993a, 45. o.

52 Dikán, 1993b, 54., 56. o.

53 Dikán, 1993a, 271. o.

54 Dikán, 1994b, 63. o.

55 Dikán, 1993d, 216. o.

56 Dikán, 1993d, 244. o.

57 Dikán, 1993d, 303. o.

58 Dikán, 1994c, 185. o.

59 Dikán, 1993b, 54. o.

60 SzSzBmL XXV. 4.-248/1957

61 Dikán, 1993c, 282. o.

62 Cseh Zita: Heves megye. In Szakolczai – Á. Varga, 2003, 277. o.

63 Ellenforradalmi erõk I., 41. o.

64 Somlai Katalin: Békés megye, In Szakolczai – Á. Varga, 2003. 101. o.

65 Csik – Kozma – Nyerges – Szabó, 1993 és Tóth, 2000, 2. köt. 669–776. o.

66 A vidék forradalmáról szóló, 2003-ban megjelent tanulmánykötetben – Szakolczai – Á. Varga, 2003 – nem olvashatunk arról, hogy Magyarország északkeleti részén 1956-ban zsidóellenes atrocitások voltak. A hiány a Szabolcs-Szatmár megyérõl író Dikán Nóra esetében a legszembeötlõbb, hiszen a legtöbb dokumentumot õ tette közzé a térségben elõforduló antiszemita megnyilvánulásokról.

67 Csik – Kozma – Nyerges – Szabó, 1993, 105–109. o. A további idézetek is innen valók. Neményi fényképe az Ellenforradalmi erõk… III. köt., 134. oldalán látható.

68 PIL 290. f. 210. õ. e.

69 Dinnyés Illés-interjú. Készítette Standeisky Éva 2000-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma. 729. sz.

70 Dikán, 1993b, 19. o.

71 Dr. Szalay István, 1956-os Intézet Oral History Archívum, 1068. sz. életrajz, 102–103. o.

72 Csomor – Kapiller, 1996, 232., 243. o.

73 Ungváry, 2000, 137. o.

74 Dikán, 1997, 24. o.

75 Nyíregyháza, 1956. december 22. Gyõri, 2003.

76 Dikán, 1993c, 274. o.

77 Dikán, 1993c, 237. o.

78 Dikán, 1993a, 57. o.

79 Sombor Judit cikke nyomán idézi Gyurkó, 2001, 271. o.

80 Veszprém, 1956. december 14. Gyõri, 2003.

81 Dikán, 1994a, 104. o.

82 Dikán, 1994a, 233. o.

83 Dikán, 1993c, 69. o.

84 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára V–14 1796.

85 Izsák, 1991, 429. o.

86 Filep – Valuch, 1993, 75. o.

87 1957. január 25-i kihallgatási jegyzõkönyv. Magyar Országos Levéltár, Déry Tibor és társai-per. 1. doboz, 2. köt.

88 Völgyesi, 2000. A hajdúnánási események elemzésekor a továbbiakban is alapvetõen Völgyesi Zoltán munkájára támaszkodom.

89 A háború utáni koalíciós idõszakban Hajdúnánáson kiegyenlítettek voltak a politikai erõviszonyok: a kisgazdapárt mellett erõs volt a kommunista párt és a nemzeti parasztpárt, s a szociáldemokraták is jelentõs támogatottságot élveztek. Hajdúnánáson az 1947-es országgyûlési választásokon a csaknem tízezer érvényes szavazat százalékos megoszlása: FKGP 29%, MKP 28%, NPP 18%, FMDP 14%, SZDP 9%. Hubai, 2000, III. köt. 199. o.

90 Idézi Pelle, 1995, 297. o.

91 Standeisky, 1992.

92 Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, XXV. 6. 1995/1958. A dokumentum rendelkezésemre bocsátásáért Dikán Nórának tartozom köszönettel.

93 Lázár, 1994.

94 Dikán, 1994b, 62–63. o.

95 Hadtörténeti Levéltár, Debreceni Katonai Bíróság B. I. 261/1957.

96 Sebõk, 2002, 188. o.

97 Uo.

98 Kõrösi – Tóth, 1997, 211. o.

99 „Dr. Rajki Márton ügyvéd volt, kitért zsidó, aki katolikus lett, majd a katolikus egyházközségnek az egyik aktív tagja. Úgy tudom, elszenvedte a zsidóüldözést, azután katolizált…” Péterfi, 1992, 567. o.

100 Mészáros, 2001, 145. o.

101 Mészáros, 2001, 131. o.

102 Mészáros, 2001, 145. o.

103 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, V-144 203, 207. o.

104 Mészáros, 2001, 196. o.

105 Hegedûs, 1996. II. köt. 78–79. o.

106 Ripp, 2002, 328. o.

107 Kende, 2003, 75. o.

108 Nagy Mihály kéziratának rendelkezésemre bocsátásáért tanítványomnak, Maroda Mónikának tartozom köszönettel.

109 Vekerdy, 2003, 114. o.

110 A kérdéskörhöz lásd Karády Viktor, 2001, Kovács András, 2003 és mások.

111 Balogh, 1994, 82. o.

112 Pelle, 1995, 278. o.

113 Dikán, 1996a, 35. o.

114 A Gyõr-Sopron Megyei Tanács VB ülésének gyorsírói jegyzõkönyve. 1956. november 12. Bana – Borbély – Szakál – Szakolczai – Vörös, 1996, 2. köt. 286. o.

115 MSZMP országos értekezlete, 1957, 155. o.

116 Az antiszemita utalás eredete: tollkereskedéssel sok zsidó foglakozott. MOL 288. f. 4. cs. 1. õ. e.

117 1957. május 22. MOL 288. f. 5. cs. 27. õ. e.

118 Kovács, 1984, 16. o. Lásd még ugyanõ 2003, 32. o.

119 Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, XXV. 6. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, XXV. 6.-1111/1957. A dokumentum rendelkezésemre bocsátásáért Dikán Nórának tartozom köszönettel.

120 Ellenforradalmi erõk… I. 44. o.

121 Ellenforradalmi erõk… IV. 74. o.

122 Ellenforradalmi erõk… I. 44. o.

123 Az adatok feltehetõen ugyanazon az Emlékiraton alapulnak, amelyet a MIOK vezetõi állítottak össze, és ezeket épültek be a Fehér könyv IV. kötetének az antiszemitizmussal foglalkozó fejezetébe is. MOL 288. f. 5. cs. 37. õ. e. A további idézetek is innen valók.

124 Feltehetõen ekkor még csak a Fehér könyv I. jelent meg. A zsidóellenes atrocitásokkal a IV. kötet foglalkozott. Tartalmáról lásd fentebb.